Találtam egy írást, ami két hete az ÉS-ben, aztán az Indyn jelent meg. Azt gondolom, minél több helyen olvasható, annál jobb. Pedig hosszú. Ám éppen napjainkban, amikor a romákkal szembeni erőszak immár nemzetközi tiltakozásokat vált ki, amikor újnácik nálunk akarnak felvonulgatni, érdemes átrágni magatokat ezen a cikken.

Szalai Júlia : Rendesek és mások

Elhangzásának pillanatában alig váltott ki visszhangot a miniszterelnöknek az a tavaly év végi, meggondolkodtató értékelése, mely szerint „a 2008. december 15-én elfogadott szociális törvény a rendszerváltozás óta elfogadott legfontosabb szociális és foglalkoztatási törvény”. Pedig a nyilatkozó Gyurcsány Ferencnek igaza volt: az Út a munkához program - az Országgyűlés a kérdéses napon ugyanis ezt iktatta törvénybe - valóban határkő az elmúlt két évtized szociálpolitikájában. Bár a törvényt egyaránt jelentősnek látjuk, a volt kormányfő és e sorok szerzője okai e megítélésre mégis gyökeresen eltérnek egymástól. Gyurcsány a reformértékű változás lényegét ugyanis abban ragadta meg, hogy az új törvény „segélyezés helyett a munkahelyteremtésre helyezi a hangsúlyt”. Hogy ez valóban új vonás-e, az persze kétséges.

Magam a törvényben azonban e nekibuzdulásnál mélyebb és jelentősebb új vonást vélek felfedezni. Azt ugyanis a szegénység etnicizálása és az etnicizált szegénység intézményesítése szempontjából tartom határkőnek. Mert nem kisebb dolog történt, mint az, hogy megszületett az elvileg egyenlő állampolgárok egy jól körülhatárolható csoportját jogai egy részének gyakorlásától megfosztó első olyan törvény, amely immár nyíltan és jogszabályi keretekbe foglaltan gondoskodik arról, hogy a szociálpolitika helyi cigány gettói szervezetileg is, eljárásrendileg is világosan elkülönüljenek a többségi szegények támogatási rendszerétől. Az Út a munkához program ugyanis e külön gettó alapkőletételének tekinthető, amikor az „aktív korú szociális segélyezettek” - magyarán: a tartós munkanélküliek - körét életviteli szempontok mentén élesen kettéosztva egyik csoportjuk esetében továbbra is jogosnak látja a közpénzek segély formájában történő odaítélését, másik csoportjukat azonban „habituális munkakerülőnek” tekinti és hatósági foglalkoztatási kényszer alá helyezi.

Persze a joganyag nem etnikai terminusokban fogalmaz: az utóbbi csoportot illetően a közpénzekből elnyerendő támogatás feltételéül munkaalkalmassági tesztről, beilleszkedési tervről, valamint - a hatóságokkal való kötelező együttműködés részeként - a kliensek mindennapi életének helyes irányú és tervszerű program mentén véghezviendő megváltoztatásáról beszél. De a szóhasználatot mindenki érti: a „segélyleső” cigányokról felhalmozott gazdag publicisztikai irodalom, a munka helyett italozó, vigadozó romának a közvélemény előítélet-rendszerébe mélyen betagolt toposza, a cigány mint „deviáns” évtizedes múltú ábrázolása szavatolja, hogy e törvényi fogalmak kódolt tartalmát mindenki pontosan és a megcélzott etnikai üzenetnek megfelelően olvassa. Így aztán a közönség világosan érti azt is, hogy miért önmagán túlmutató jelentőségű az a kormányzati erőfeszítés, amely hatvan-hetvenezer embernek kívánja közmunkák révén visszaadni „a munkavégzés élményét”. Igaz, a „munkahelyteremtés” e sajátos formájától a GDP növekedése továbbra sem igen várható, ráadásul a megspórolt segélykiadásnál nagyobb összegre rúg a közmunkaprogramok létesítésének költsége, viszont kimondatott, hogy a „kulturális másság” bizonyítható tényei mellett újra legitim a munkavégzés hatósági elrendelése, és jogszerű felülbírálat tárgya a személyes életvitel. Magyarán, a demokratikus jogok megteremtésének huszadik évfordulóján Magyarországon törvénybe iktattatott, amit a gyakorlat persze már régóta ismer: az állampolgáriság kettős rendszere - s ez valóban nagy jelentőségű fejlemény.

Az első körbe az ország nehéz helyzetbe jutott állampolgárainak ügye sorolódik, a másodikba a leszakadó rétegek problémája. Nem nehéz észrevennünk a megkülönböztetés hátterében húzódó integrációs szakadékot: a szegénynek nevezettek a helyzetükben bekövetkezett kedvezőtlen változások ellenére a többséggel megegyező jogokat élvező individuumok maradnak, a leszakadóknak azonban eleve kollektív minőségük van, akiket közösségileg definiált, kulturális terminusokban leírt megmásíthatatlan állapotuk fűz egymással össze, míg ugyanez szakítja ki őket a többségi társadalom testéből. A kétfajta szegényfogalom közti finom terminológiai különbségtétel gazdag tartalmakat sűrít magába: két világmagyarázat válik el egymástól. Az első csoportba tartozókat ugyanis legfeljebb az különbözteti meg a náluk kedvezőbb helyzetben lévőktől, hogy pénzből, fogyasztásból, lehetőségekből kevesebb jut nekik, mint amazoknak, de életformájuk, intézményhasználatuk, napi jogérvényesítésük és társadalmi viszonyrendszerük továbbra is a közös társadalmi szövetrendszer része. A második csoportba tartozó leszakadók azonban mások: az ő helyzetüket nem írhatjuk le egyszerűen a fokozati különbségeket megragadni képes egyenlőtlenségekkel - ők a szó szoros értelmében egy másik Magyarországon laknak, mint többségi honfitársaik. Ezen a másik Magyarországon mások a szereplők, mások az érintkezési viszonyok, mások az írott és íratlan szabályok.

A nyelvi hatalmat gyakorló többség számára az etnikai megjelölés tartalma nem kisebbségjogi, hanem kulturális: nem kérdezi, hogy a körbe soroltak maguk hogyan tekintenek saját etnikai hovatartozásukra, nem kérdezi azt sem, hogy vérségi kapcsolataik szerint romák-e - elég, hogy nyilvánvalóan „cigányos” az életformájuk. Magyarán: a tartós mélyszegénység a kisebbségi lét szinonimája lett és vice versa: cigánynak lenni annyit tesz, mint „cigányosan”, azaz a többségitől elütő módon élni. A mélyszegénység és az etnikai hovatartozás közé vont egyenlőségjel mozdíthatatlan: a két fogalomkör egymáshoz rendelését az sem bontja meg, hogy közismerten szép számban vannak jómódban élő és a többségi normákat kínos szigorral követő roma családok, és az sem, hogy a mélyszegénységben élők társadalmának népes rétegét alkotják elmagányosodott falvak elmagányosodott és mélységesen deprivált idős parasztemberei vagy a nincstelen földművesekből lett egykori városi betanított munkások megkapaszkodni nem tudó, napjainkra a tartós munkanélküliségbe és a reménytelen nyomorba szorult csoportjai.

A mélyszegénység etnicizálódása gyökeréig átitatja a kezelésére hivatott szolgáltatások működését, mindenekelőtt súlyos következményekkel járt és jár a szociálpolitika intézményrendszerében végbement átalakulások tartalmára, kikristályosodó társadalmi értelmezésére és az átalakított/életre hívott intézmények, ellátási formák napi használatára nézve. A kérdéses változások legfontosabbika a jövedelmet biztosító járandóságok egymástól hermetikusan elválasztott két nagy szegmensének kettős elvrendszer szerinti kialakítása volt. A kilencvenes évek elején megkezdett átszabási munkák nyomán az ellátási rendszer első nagy egységébe a „hozzájárulási” elven nyújtott társadalombiztosítási szolgáltatások soroltattak: azok, amelyek (legalább virtuálisan) „piaci” logikát követnek, és amelyek a piacon jelen lévő - magyarán: munkavégzésük alapján járulékot fizető - népesség szükségleteit hivatottak kielégíteni. A második szegmens a „rászorultság” logikájának jegyében működik, s a helyhatóságok fennhatósága alatt álló segélyezési rendszert öleli fel.

Nem nehéz belátni: e második alrendszer kiküszöbölhetetlen eleme a szegények versenye egymással. Mivel a „rászorultság” rugalmas és csak a helyi kontextusban értelmezhető kategória, e verseny elsősorban magáért az értelmezésért és annak legitimálásáért folyik. Definiált kritériumok, jogok és jogosultságok híján az ítélkezés „holisztikus” természetű: kiiktathatatlanok belőle az „érdemesség”, az „önhiba”, a „felelősség”, a „vétség” kategóriái. E kategóriák kulturális és magatartási tartalmai nyilvánvalók, s általuk a helyi középosztályok uralta többségi társadalom közösségi normái és elvárásai közvetítődnek: így válik ketté a szegények társadalma „rendes” és sorsukban vétlen szegényekre és azokra, akik helyzetükről jobbára maguk tehetnek, s akikből hiányzik az erőfeszítés az alkalmazkodásra. Hogy ez utóbbi csoportot röviden és közérthetően megnevezzük, innen már csak egy aprócska lépést kell tenni: nyilvánvalóan azokról a „másokról”, a „cigányokról” van szó. Fontos tehát látnunk: a segélyezés 1993-ban törvénybe iktatott s azóta legfeljebb továbbcsiszolt rendjének kialakítása születése pillanatától magában foglalta a szegényellátás etnicizálását, vele együtt pedig a mindig elégtelen helyi forrásokért egymással versenyeztetett szegények egymás ellen fordulását, magyarán: a szegények közötti etnikai konfliktusok szinte önjáró éleződésének lehetőségét. Az, hogy a lehetőségből mára vaskos valóság lett, csak a rendszer „bejáratódását” igazolja - de nem új okok folytán előállt új fejlemény.

Új viszont, hogy a szegények belháborúját immár nyílt etnikai tartalommal intézményesíti a törvénykezés: kvázi jogosultsággá avatja a „ténylegesen rászorulók” ellátását, a munkára fogandó szegények segélyezését pedig kivonja ebből a rendszerből és új, komplex program hatálya alá helyezi. E látszólag ártatlan kettéosztás beszédes nyelvi leképeződése, hogy ez utóbbi programból teljesen eltűnt a rászorultság fogalma. A Jegyző és Közigazgatás nevű szaklap 2009. januári mellékleteként megjelent, Tájékoztató az önkormányzati feladatok ellátásához az „Út a munkához” program megvalósítása érdekében című irányadó dokumentum negyvennégy sűrű oldalán a „rászorultság” kategóriája egyetlenegyszer sem fordul elő, a „szükséglet” kifejezés pedig mindössze kétszer szerepel - ám alanya e két alkalommal is maga a helyi közösség. Mindez persze logikus. Hiszen a program missziója immár nem a szegénység legalább alapszintű mérséklése, hanem az érintett szegények habitusának célirányos megváltoztatása, az „átnevelés” és a munkára való (vissza) szok tatás - e misszió közelebbi tartalmi felvázolása márpedig új szótárat kíván. A megkettőzött állampolgáriság eddig csak hallgatólagosan és a gyakorlatban érvényesített rutinjai ezzel jogi normává szilárdultak, s a föléjük rendelt külön intézményi struktúra révén egyúttal a gettón belüli gettó új falai közé szoríttattak.

Ahogy az utóbbi hónapok közvélemény-kutatási adatai mutatják, a segélyezés itt vázolt legfrissebb reformját a hazai lakosság 70-80 százaléka pártolja - az a többség, amelynek közvetlenül mindehhez nincs köze, hiszen az ő szükségleteiről ama másik, piaci és modern rendszer gondoskodik. Az a többség tehát, amely önmagát vétlennek és ártatlannak tudja a kettéosztott rendszer kialakulásában, s amely segélyezés dolgában egyedüli feladatának az „általa megtermelt” közpénzek feletti őrködést tekinti. A kiépült struktúra maga szavatolja a látószöget, amelyen keresztül a személyében nem érintett többség a segélyezés etnicizálódását az „államon csüngő” cigányok kulturális deficitjeként érzékeli, s így egyszerű, ám a közérdek szempontjából annál fontosabb „eljárásrendi kérdésként” fogja fel a szigorításokat. Az alkotmányos következmények ezen a látószögön kívül esnek.

E körülmények közepette csodavárás volna, ha valaminő társadalmi „öntisztulás” spontán mozgásaitól remélnénk, hogy szétváljék és a maga helyén kezelődjék a mélyszegénység ma reménytelenül összebogozódott két mozzanata: a benne fog lalt „szociális” és „kisebbségi” kérdés. Az első nyilvánvalóan a háttérben munkáló okokra reflektáló társadalompolitikai válaszokat kíván: „színvak” oktatási, foglalkoztatás- és településpolitikai, valamint jövedelempolitikai programokat, amelyek célja, hogy a mélyszegénységben testet öltő dezintegrációs tendenciák integrációs keretben kezelhető egyenlőtlenségekké szelídüljenek. A második kérdéskör a személyes és közösségi etnikai identitás védelmét, a kisebbségjogi intézmények közjogi státuszának tisztázását és jogosítványaik megszilárdítását, a faji diszkrimináció minden formájával szembeni állami fellépés szigorának elszánt fokozását kívánná meg.

Már e rövid, jelzésszerű lista is érzékelteti: a mellény újragombolásához mély szerkezeti változtatásokra volna szükség, amelyek hatósugara persze messze túlnyúlik a helyi segélyezés kérdéskörén. Mégis, e parciálisnak tűnő terület - mint láttuk - távolról sem ártatlan és ártalmatlan terep. Ha a vázolt logika szerint a szociálpolitika rendszerének „hozzájárulási” és „rászorulási” elvek szerinti kettészabdalásától, illetve az utóbbi elv szerint működő segélyezési rendszer szélsőséges decentralizálásától egyenes és logikus út vezetett a mélyszegénység etnicizálásához és a segélyezés „cigány” rendjének a többiről való leválasztásához, akkor a szegénység „deetnicizálásáért” és az állampolgári jogegyenlőség visszaállításáért alapvető lépések tehetők és teendők már önmagában a segélyezési rendszer változtatása révén is. E változtatásoknak ugyane logika mentén, csak éppen fordított irányba kell elindulniuk. A segélyre szorulók szélsőséges kiszolgáltatottságát csökkentendő, a háttérbe és a perifériára kell szorulniuk az önkormányzatok saját hatáskörében meghatározandó segélyeknek, s helyükre egységes törvényi rendben, egységes kritériumok mentén megszabott normatív támogatásoknak kell lépniük, amelyek kiindulópontja nem lehet más, mint az igényjogosultak adott típusú szükséglete. Ennek szellemében a kérdéses támogatásoknak adott jövedelemhiányra adott jövedelem-kiegészítéssel kell válaszolniuk - függetlenül a jövedelemhiány keletkezésének okától. A szükséges jövedelemigazoláson túl magatartási, életviteli megfontolásoknak itt nincs helyük - e támogatási programoknak az állampolgároknak a megélhetés minimális szintjéhez fűződő szociális alapjogaiból kell kiindulniuk.

Amit itt vázoltam, az persze nem új: nem mást, mint a szociálpolitika eszköztárából és nemzetközi irodalmából sok évtizede ismert úgynevezett állampolgári alapjövedelem kategóriáját írtam körbe. Nem tekinthető véletlennek, hogy az állam által szavatolt járandóságok e típusát mindenütt kísérő belpolitikai csatározások ellenére, a globális válság közepette az Európai Bizottság 2008 őszén a jóléti rendszerek reformjának egyik alapkérdéseként tűzte (újra) napirendjére az Európai Unió huszonhét országából huszonnégyben már ma is működő alapjövedelmi programok megerősítését, illetve a három „lemaradóban” - Olaszországban, Görögországban és Magyarországon - ilyen programok bevezetését. A dolog mindenekelőtt politikai elszánást kíván: ami a hazai viszonyainkat illeti, a segélyezési rendszer átalakításával, illetve a társadalombiztosításban ma jócskán megbúvó „puffer ellátások” profiltisztításával a források még e szűkös esztendőkben is előteremthetők. Igaz, e mégoly jelentős szociálpolitikai változástól sem remélhető a mélyszegénység felszámolása. De remélhető, hogy a kezelésére teremtett gettó falain legalább egy résnyi kapu nyílik, s mindenekfelett remélhető, hogy a gettón belül immár kifejezetten a roma szegényeknek teremtett újabb gettó építési terve még azelőtt hamvába hol, hogy falait elkezdenék felhúzni a cigányok „munkára ösztönzését” népszerűségük sarokkövének és újraválasztásuk zálogának tekintő helyi képviselőtestületek.