Nem jó egyedül, mert az ember társas lény. Mivel az ember főemlőstől származik, ezért ráadásul párkapcsolatot is szeretne, abban érzi igazán jól magát.

Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő találta föl a szerelmet. Mert persze, a szerelmet mindig elölről kell feltalálni, attól szép és teljes. A szerelem az első olyan kapcsolatunk, amit titkolunk a szüleink elől – ők, akik azt se tudják, micsoda is ez, nem is értenék meg, milyen is a holdvilág nézés bambulási korszaka. Ugyanakkor nagyon keveseknek adatik meg, hogy a szerelmük ne egyoldalú, hanem kölcsönös és beteljesülő legyen.

A szerelem, a boldogság nem jár. Persze, minél szabadabb egy társadalom, annál több ember tud szerelmes lenni, mert a két fél együttlétét nem korlátozzák társadalmi előítéletek, anyagi különbségek vagy kettőjük közös, mindent beárnyékoló nyomorúsága.

Ahhoz, hogy a szerelem tartós kapcsolattá, úgynevezett családdá fajuljon, látszólag sok feltételnek kell egyszerre teljesülnie. Érzelmi érettség, tapasztalat, stabil egzisztencia, közös érdeklődés, hasonló gyökerek, s ki tudná az összest felsorolni, amiből ha egy is hiányzik, borul a bili.

Ám ha a világ igazán nagy, kölcsönösen beteljesült szerelmeit nézzük, ideértve akár a lágerszerelmeket is, megállapíthatjuk, hogy szinte minden hiányzott. Mondhatjuk, hogy ezek a vadregényes vagy tragikus szerelmek éppen azért voltak mégis igazán igaziak, mert nem törődtek a nyomorúsággal, a társadalmi különbségekkel, az egzisztenciával, a közös érdeklődéssel, az anyagi viszonyokkal, a gyökerekkel: a két fél csakis egymással törődött.

Minden korban voltak ilyen igazán igazi szerelmek.

Biztosan vannak ma is.

Csak azt hisszük, felelősebben gondolkodunk annál, mintsem „csak úgy” belemenjünk a dologba komolyan. Jobb az egyéjszakás kaland, a járogatás, egymás használata – kerüljük a bonyodalmakat, igyekszünk megfelelni ebben is a környezet elvárásainak, talán észre se vesszük, mennyire, milyen kisstílűen igyekszünk, nehogy megszóljanak. S ha mégis választanunk kell, nem azt az igazán igazi, nagyon nagyot választjuk, hanem a megbízhatót. Párt választunk, és nem társat.

Lehet, hogy régebben is gyakorta így volt, csak manapság sokkal feltűnőbb.  Sokkal feltűnőbb, hogy milyen kevés nő szül fiatalon gyereket – ha egyáltalán rászánja magát. Mert a gyereknek mindent meg kell adni: az ötvenezer forintos babakocsitól a különórákig mindent, és akkor a sokszor szidott játék-ócskaságokat nem is említem.  El se tudjuk képzelni például, hogy nincs gyerekszoba, mert anélkül biztosan érzelmi sérült, bunkó lenne a szemünk fénye.

Szegények vagyunk, de nagyurat játszunk. Pedig játszhatnánk sokkal édesebbet is.

Ti mit játszotok?