HTML

Birka nép

A birka nép istenére esküszünk, esküszünk, hogy mindig birka nép leszünk! Küldjetek történeteket a birkanep@lajt.hu-ra!

Friss topikok

  • Foldes Gazda: @uni1002: Így igaz . Velem megtörtént ,hogy a munkaadóm ukázára orosz katonai járművel kellet utaz... (2014.04.24. 17:52) Hagymaszárat a birkának!
  • elkeseredett.polgar: Szerencse, hogy legalább blogok szintjén ismerjük egymást, így egyszerűbb volt ennek a kis "oktatá... (2013.05.08. 22:10) A birka házhoz száll
  • zellerlevél: Több, mint három év eltelt a poszt megjelenésétől, és semmi sem történt? (2013.03.24. 20:36) A koponyahiányos birka és az Optimális Családtervezési Modell
  • Gáb-orom: Jól esett volna egy kis forrás. Azt hiszem innen vannak, nem? puafesztival.hu/ (2012.08.31. 22:21) A birka párzik
  • Reactor: Ne is. Még a végén érvelned kellene. (2012.07.07. 16:20) Büdös birka

Linkblog

A birka és a krétakör

2010.03.07. 22:04 Strici

"És monda a király : Hozzatok nékem kardot!
És mikor odahozák a kardot a király elé , monda a király:
Vágjátok két részre a gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek,
a másikat pedig a másiknak.
Ekkor monda az az asszony, a kié vala a gyermek, a királynak,
mert megindult szíve gyermekén:
Kérlek, uram, adjátok néki a gyermeket, és ne öljétek meg őt.
A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
Akkor felele a király, és monda:
Adjátok amannak a gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja."
(A királyokról szóló I. könyv 3/16-24)

Vannak az emberiség történetében olyan problémák, amelyek minden korban megjelennek, de minden korban kicsit másképp. A „gyermekelhelyezés”  gondjának legismertebb feldolgozása Bertold Brecht „Kaukázusi Krétakör” című drámája, napjainkhoz azonban inkább Szabó Orsolya 1979-ben könyv formájában is megjelent dokumentum-hangjátéka, a „Budapesti krétakör” áll közelebb. „Ebben a műben egy huszonhárom éves lányanya, apja akaratából, lemond gyerekéről. A Gyámügyi Hatóság, annak rendje és módja szerint, örökbe adja egy gyermekszerető házaspárnak. A kislányt kilenc hónapig ők nevelik. Ekkor a vér szerinti anya édesapja meghal, s a gyermeket visszaperlik. Előítéletek, előítéletek szülte felelőtlenségek, elfogultságok ütköznek meg a történetben felelős vállalásokkal, hivatásszeretettel, miközben kibomlik a lányanya, az örökbe fogadó gyerektelen házaspár és nem utolsó sorban a kisgyermek hányattatásának drámája.” – írja a könyv fülszövege. A szerző negyed százada Svédországban él, ő az egyik legjobb barátom, s noha ritkán találkozunk, remélem, majd kommentálja ezt a posztot ő is.   

Mert az elmúlt években számos „krétakör-helyzet” közeli tanúja, megfigyelője voltam. Nem kellett ehhez túl sok szerencse, hiszen egyre több a válás.

Válás közben vagy nem sokkal a válás után levő édesanyák életébe pillanthattam be, és ha létezik nyomorúságos állapot, hát ez az.

Például egy esztendővel ezelőtt, egy munkanélkülieknek szervezett tanfolyamon történt, hogy az egyik tanulótársnőnk zokogva jött be, és közölte, hogy elválik a férjétől, mert a pasi orrba-szájba és mindenki előtt csalja őt. A tanfolyami barátnői ekkor nekiestek, hogy ne csináljon már hülyeséget, hiszen nincs munkahelye, nincs lakása se, a gyerek – akivel sok a gond, gyakran kell orvoshoz vinni – gondozása se lesz egyszerűbb.

Hát nem értitek, hogy trágyadomb az életük? – kiáltottam föl indulatosan – Most még kezdhet új életet, ne abból induljatok ki, hogy Ti gyávák voltatok elhagyni a férjeteket, vagy esetleg csupán szánjátok őt.

Egyébként ebben az esetben viszonylag gyors és sima volt a válás, de mi van akkor, ha a két fél nem tud megegyezni? Hogy miben is?

Talán akkor kezdődik az egész, amikor közösen úgy döntünk, hogy összekötjük egymással az életünket.

Lesz, ami lesz.

Mert meg akarunk felelni önmagunk és a társadalom elvárásainak.  Nagyon meg akarunk felelni, mert félünk a magánytól, mert már túl sokáig voltunk egyedül, mert ketyeg a biológiai óra, mert szeretjük egymást, és mert... mert igen, a mi kapcsolatunk csakazértis tökéletes lesz, noha például nagyok az életkori különbségek, markánsak a kulturális eltérések, különböznek a világról alkotott nézeteink – de most végre jött valaki, most nem szabad elengedni az alkalmat, kapaszkodjunk hát egymásba!

Nem azt állítom, hogy a „különleges” viszonyokból mindezek ellenére ne lehetne tartós és szép egy párkapcsolat. Azt se állítom, hogy ha „társadalmilag is elfogadott” egy párocska, akkor ne lenne később probléma.

Mert lett, ami lett.

Például gyerek. Vagy gyerekek.

Amikor a kapcsolat szétesik, a legnagyobb gond a gyerek. Akkor is gond, ha mind a két szülő szereti a kicsiket.

Szereti?

Mit is jelent szeretni a gyermekünket? Ebben a blogban is írtam már, hogy másképp szeret az apa és az anya. Ráadásul miden ember másképp szeret. Feltéve, hogy tud egyáltalán szeretni.

A válás során az a kérdés, hogy ki szereti jobban a gyerekét? Melyik szülő?

De mit is jelent az, hogy jobban szeretni?

Az elmúlt napokban történt,hogy egy válófélben levő édesanya magánéletet akart élni, ezért az albérleti lakótársára bízta a gyerekét. Micsoda fertő – mondhatnánk első felháborodásunkban –; ha az anya válik, és magával vitte a gyereket is, akkor éjjel-nappal vigyázzon rá! A nő azonban szeretett volna kikapcsolódni, a fene se gondolta volna, hogy baj lesz ebből. A lakótárs ugyanis készségesen segített, de játék közben véletlenül megütötte a kilenc esztendős kisfiút. Nem lehetett túl nagy az ütés, mert semmilyen nyom nem látszott a kicsin. De amikor két nap múlva, a megbeszélt láthatáson a fiú elmesélte az apjának a történteket, az apa üvöltve hívta a feleségét mobilon, hogy vagy azonnal odarohan hozzá a felesége, vagy ő indul el szétverni a lakótárs fejét, amiért bántalmazta a gyereket.

A nő ugyan nem rohant, mert tudta,hogy a fenyegetés nem komoly, de lelkileg teljesen kikészült, mert arra gondolt, mi mindent mondhat most a férje a fiúnak. Hogy végül is miként zárult a történet, azt nem tudom – talán sosem fogom megtudni. Kegyetlen lélektani játék folyik a két szülő között évek óta; s nem tudom, ha én lennék a férj helyében, visszatartana-e a neveltetésem a tettlegességtől, mert olyan szinten folyik a két szülő közötti háború, hogy az ép ésszel föl nem fogható. Azt sem tudom, hogy e drámajátékban mennyit sérül a gyerek, de valószínűleg sokat. Mert például néhány hete a nő gyerekestől visszaköltözött a pasihoz, hogy aztán két nap múlva, egy kölcsönös hisztit követően – véraláfutásokkal a testén – meneküljön ismét.

Annyit azonban tudok, hogy a nőnek nincs munkája, jövedelme is alig, s retteg, hogy neki vagy a férjének fogja-e ítélni a bíróság a gyereket.

De vajon a férj tényleg csak bosszúból fenyegetőzik? Mert a jelenet – a legkülönbözőbb változatokban – szinte hetente megismétlődik. Számára hol a világ csodája a nő (akinek szerelmet vall), hol a világ ribanca (aki szórakozó helyeken csíp föl pasikat).

A férj mindenesetre dolgozik, saját háza is van, viszi a gyereket ide-oda, ha nála van...

A feleség fontos programokat mond le, ha nincs, aki vigyázzon a gyerekre, és a legkülönbözőbb helyekről utasítják vissza munkakereséskor, mert ugye gyermekes anyukát nem vesznek föl. Főként olyat nem – mert ezt még nem is említettem -, akinek három gyereke van, s közülük a legkisebb két esztendős. Távmunka kéne, gyorsan, mielőtt a gyámhatóság megjelenik. Mielőtt kidobják őt az albérletből a három kiskorúval. Mielőtt az apa rendőri kísérettel jelenik meg...

A nő nem szeretné visszadni az apának a gyerekeket, mert nemcsak őt verte a férj, hanem a kicsiket is. Félti őket, valószínűleg okkal félti, mert pokol van már itt hónapok óta.

A mi bíróink nem mindig oly bölcsek, mint Salamon volt. Csak azt mérlegelik, hol lesz biztonságosabb helyük a gyerekeknek. Mert a szeretetet nem lehet jogi eszközökkel méricskélni;  a szeretetet csak adni és érezni lehet.  

Mielőtt megírtam ezt a posztot, a villamoson sok-sok idős embert láttam. Kivétel nélkül szomorúak voltak. Lehet, hogy azért, mert nem voltak jó szülők, és most egyedül maradtak teljesen.

De az is lehet, hogy csak rosszul döntöttek a sorsukról annak idején, amikor az elhelyezés volt; nem kaptak szeretet-mintákat, így nem is tudták azokat továbbadni.

Igen, túl sok, s egyre több a krétakör. És a sok rossz döntés következtében szétszakítunk mindent, amíg a végén mi is elszakadunk.

 

26 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://birkanep.blog.hu/api/trackback/id/tr241817532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rabyn 2010.03.07. 23:22:32

Pont tegnap reggel gondolkodtam azon, hogy a barátaim között milyen sokan vannak akiknek a szülei elváltak, és így igazából nincsen is családjuk. Mert van anyukájuk, van apukájuk, de nem élnek együtt, és általában mind a két szülő talált magának mást, de az mégsem ugyanaz.
Én azt gondolom, hogy ott a fő baj, hogy az emberek nem veszik komolyan azt az esküt amit a házasságkötéskor tesznek, nem vigyáznak egymásra, nem tisztelik a másikat, és amikor megszületik a gyerekük, és válniuk kell, akkor úgy gondolják, annál a hatalom akinél a gyerek-gyerekek, függetlenül attól, hogy ez a gyereknek milyen.

Bár érdekes módon a barátaimnál ilyesmiről nem tudok, általában békésen váltak el a szüleik, és nem volt vita arról, hogy ki nevelje a gyerekeket.

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.08. 06:49:30

Első reagálásom az volt, hogy a férfiakról írok egy "szépet" de aztán mégsem teszem, nehogy elfogultnak mondjatok. Az a probléma, szerintem, hogy tárgyként tekintünk a másikra, aki minden elvárásunkat teljesítse, de nekünk ne kelljen adnunk magunkból semmit. Gyerekkel, az nem megy. A gyereknek magunk kellünk, nem az ajándék, nem az akármi, hanem saját magunk. Ezért nem tudunk sokan mit kezdeni a helyzettel. Ezért vagyunk féltékenyek, ha a másik a gyereknek önmagát adja, mert nekünk nem adta. (Mi sem adtuk, de szerintünk az úgy van jól.)
Szóval nagyon nehéz gyereket egyedül nevelni, tudom, volt benne részem. Akkor azt hittem, a válás az egyedüli megoldás, ma már tudom, hogy a lehető legrosszabb dolog volt, amit tehettünk. Aztán szembenéztünk saját magunkkal, és megint együtt vagyunk, már kilencedik éve, de ami kimaradt, az kimaradt.

a_tom 2010.03.08. 07:57:35

@miriamele:
Nyugodtan írd meg, a legtöbben arra fognak gondolni hogy nő létedre több tapasztalatod van férfiakkal a párkapcsolataidban :) De elfogult is lehetsz kicsit, minden szentnek maga felé hajlik a keze (vagy csak a magyar szenteknek?) :)

Amúgy én abban látom a problémát hogy sokan az önmegvalósítást és a versengést beleviszik a "szerelmi", "baráti" és gyermek-szülő kapcsolatba is. Nem elfogadják, tisztelik és szeretik a másikat, hanem költség-haszon elemzés alapján adnak és elfogadnak szívességeket.
Mondjuk nemtom mit várunk, a csapból is ez a minta folyik.

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.08. 12:00:48

@a_tom: teljesen igazad van, de a csapból folyó minták közül egy sem követésre méltó. Jelenleg épp azt próbálom a tanítványaimnak magyarázni, hogy nem megoldás, ha elmennek külföldre, mert a problémáikat viszik magukkal, csak lesz még több azzal, hogy nem ismerik a nyelvet, a szokásokat stb, stb. Azt hiszed, elhiszik?

flea 2010.03.08. 12:21:07

"Azt sem tudom, hogy e drámajátékban mennyit sérül a gyerek, de valószínűleg sokat."

Te most hülyéskedsz, ugye?

Abból, ami ilyenkor zajlik, egy perc is helyrehozhatatlan károkat okoz. És nem annyit kapnak belőle, hanem éveket, vagy akár évtizedeket.
Ismerek egy olyan volt családot, ahol eleve nem lett volna szabad összeházasodni (mint az ilyen esetek többségénél amúgy), de erre három gyerek után jöttek rá. A legnagyobb az apáé, a másik kettő az anyáé lett. Egyszer fültanúja voltam, ahogy a két nagyobbik (két fiú, akik rengeteget rivalizáltak és verekedtek, valamint nagyon szerették is egymást - azelőtt, amíg nem költöztek más városba...) a szüleiktől hallott panelekből építkezve azon vitatkozik, hogy kb. most akkor szörnyeteg-e az apjuk.
5 és 7 évesen. Érted ezt?

Erre mondtam egyszer azt HRita blogjában, hogy vannak emberek, akiknek a puszta termékenység is sok. Értsd: akkora felelősség, amit nem képesek felérni ésszel, és nem képesek vele bánni. Ugyanúgy nem való nekik, mint a félévesnek az olló.
Persze valószínűleg joggal mutogathatnának visszafelé a saját őseikre, mert ők maguk is alighanem diszfunkcionális családban nőttek fel. De meddig lehet így mutogatni?

Az meg a másik, amit miriamele mondása is eszembe juttat, hogy manapság olyan természetes, hogy a megromlott házasságot csak felbontani lehet. Ugyanúgy, ahogy bármit, ami szakadt/repedt/kopott, nem megjavítunk, hanem kidobunk, és veszünk helyette másikat.
Pedig egy házasság rendbehozása bármilyen "költséges" is (elsősorban nem anyagi értelemben), az még mindig sehol nincs ahhoz képest, amibe a felbontás "kerül". Még talán akkor is igaz ez, ha nincs gyerek. És igen, az olyan házasságra is igaz, ahol a "férj" már fűvel-fával, a neje orra előtt...

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.08. 13:05:06

@flea: Felelősség, ez a kulcsszó! Mintha az emberek nem is ismernék!

Kono 2010.03.08. 14:29:41

@flea: "Persze valószínűleg joggal mutogathatnának visszafelé a saját őseikre, mert ők maguk is alighanem diszfunkcionális családban nőttek fel. De meddig lehet így mutogatni?"
Ádámig és Éváig.

flea 2010.03.08. 14:38:50

@Kono: háát, szerintem addig azért távolról sem. De nem is így értettem, hanem hogy hány éves korig. Bennem azért a delikvens korának ill. a szüleitől való függetlenségének előrehaladtával igencsak csökken az együttérzés, pláne a felmentés iránti hajlandóság.

A Tyne folyó déli partja 2010.03.08. 18:57:35

úgy látszik, az én környezetem a kivétel, de én akárhogy is gondolkodom, nem találok válást a környezetemben...
azaz egy szomszédot, akinek viszont az első férjét nem is ismertem (a tőle való gyerekek velem együtt nőttek fel, az igazi apukát sose láttuk, én nem is tudtam, h. az, aki a nő férje, nem az igazi apjuk.)

plusz két másik jut eszembe, akik viszont megintcsak csak anyával nőttek fel, apáról szó nem volt, azt suttogják, sose voltak házasok anyukával.

úgy látszik, az én ismeretségemben ez nem igazán így van.

A Tyne folyó déli partja 2010.03.08. 19:02:33

de a megjavításról. hogy mennyire így van, látszik a pár hónappal ezelőtti szakításomon is. volt barátom szerint ez nem jó,az nem jó (amik hónapokig jók voltak), de nem elmondjuk a másiknak, se nem utalunk rá, hanem csak kijelentjük, h. szakítsunk, kész.

Strici · http://birkanep.blog.hu 2010.03.09. 11:55:12

@flea: Nagyon leegyszerűsíted ezt a kérdést. Van úgy, hiába próbálja rendbe hozni a két fél a kapcsolatát. A másikkal szemben érzett közömbösség (érzelmi elhidegülésnek hívják) kiválthat olyan taszításokat, hogy nem mehet tovább, mert... igen, van olyan, hogy az egyik emberben a másik csak undort kelt már. Pedig megpróbálják, hogy ne így legyen.

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.09. 13:06:38

@Strici: Érzelmi elhidegülés. Hogyan tudnék érzelmileg elhidegülni egy embertől, akit szeretek? Mondtam már, nem tudom, hogyan kell kiszeretni valakiből. Azért szerettem bele annak idején, mert ő az, akinek a piszkos ruhája is jó illatú. Ezt is mondtam már valahol, hogy a nőket az orruk sohasem hagyja cserben. Hiába lehet, hogy az a férfi jól keres, mindent megtenne értem, jó családapa lenne, ha nem olyan az illata, akkor nem ő az igazi.
Ha rosszul választottunk, az nagyon nagy probléma. De ennek az elején ki kellene derülni, és akkor hagyni egymást, hogy megtaláljuk az igazit.
Az igazi mellett viszont ki kellene tartani. Mert az tévedés, hogy jöhet nála jobb.

flea 2010.03.09. 13:22:22

@Strici: félreértesz. Tudom, hogy van olyan, hogy nem lehet egy házasságot megmenteni. Csak azt mondom, hogy kb. 90%-ban azt is meg lehetne, amit meg sem próbálnak. Tulajdonképpen alig hallok olyan válságban levő kapcsolatról _egyáltalán_, ahol legalább próbálkoznak. (A "befizetünk egy romantikus utazásra, hátha" ill. egyéb fogalmatlan ötletek nyilván nem minősülnek próbálkozásnak.)

És persze az a kérdés is felmerül, hogy miért kell hagyni, hogy az egész-nap-csak-rád-gondolok állapotból eljussunk az undorig. Az ilyesmi nem történik hirtelen. Ha már nem foglalkoztat a másik annyira, mint egy egészséges kapcsolatban kellene (nyilván nem arra gondolok, hogy 80 évesen is hősszerelmesnek kéne lenni, de van egy alsó határ, amennyi közünknek nyilvánvalóan muszáj lenni egymáshoz), azt nem kötelező csendben elfogadni, pláne nem kötelező azzal reagálni rá, hogy - például - kevesebbet és sekélyesebben beszélgetünk. Csak úgy tűnik, hogy sokan maguknak is letagadják ezt, tudat alatt meg akár egyenesen a másikat hibáztatják érte. Így lehet gyorsulni a lejtőn... az alján megállni meg tényleg nem egyszerű...

Strici · http://birkanep.blog.hu 2010.03.09. 16:23:37

@miriamele: @flea:

Ha nem lehetne kiszeretni valakiből, akkor nem szeretnének ki annyian. Amióta írott nyelvemlékeink vannak, írásművek sokasága szól arról, hogy be- és kiszeretnek az emberek. Mert lehet, hogy egykor kedveltem azt az illatot, de már annyi rosszat tettünk egymással, hogy elmúlt a varázs - vagy egy másik embernek még jobb illata van.

Természetesen mindez nem történik hirtelen. De ritkán vagyunk olyan éberek, hogy felfigyeljünk rá, még csak nem is beszélgetünk sekélyesebben, csak megszűnik a varázs.

A poszt azért íródott ám, mert nem hiszem, hogy van megoldás, miközben tudom persze, hogy rossz, ha az áldozat a gyerek.

Rabyn 2010.03.09. 19:54:13

A megoldás, esetleg az lehet, hogyha a szülők békében válnak el. Ismerek ilyet is,akinek a szülei, bár elváltak, és a gyerekek szempontjából nem a legjobbkor (kamaszkor eleje-közepe), de sosem utálkoztak, próbálták egymás ellen uszítani a gyerekeiket, sőt, továbbra is segítették egymást a gyerekek nevelésében, még akkor is ha ma már mind a kettőnek más párja van, a gyerekeik pedig felnőttek.

A Tyne folyó déli partja 2010.03.09. 20:17:55

@miriamele: azért kizárólag az illatra hagyaszkodni szerintem enyhén szólva túlzás.

A Tyne folyó déli partja 2010.03.09. 20:20:17

@Strici: gondolom, mert eredetileg se volt az igazi. de ki az igazi? és ha nincs is? vagy sose találom meg?

flea 2010.03.09. 21:45:46

@Strici: mondom, nálam az a fele valamelyest elfogadható, hogy kiszeretnek egymásból. Mondjuk a "varázs" egészséges embereket feltételezve szélsőséges esetben is 8-10 évig tart, de tipikusan inkább 2-3-ig. Arra gyereknevelést alapozni nem lehet.

Úgy meg szerintem nem lehet hozzáállni, hogy találtam egy jobbat, lelépek. Különösképp azért nem, mert az a pár dolog, amit egy amúgy jó társtól nem kapsz meg, automatikusan felértékelődik, mert érzed a hiányát, amit megkapsz, az meg le, mert könnyű megszokni. Tehát a világ legjobb felesége/férje mellett is fogsz olyat találni, aki "jobb" - látszólag.
De lehet, hogy akár tényleg is. Akkor mi van? A házastárssal és esetleges gyerekekkel közösen eltöltött életszakasz megy a fotóalbumba (jobb esetben)? Ez még a (gyerek iránti) felelősség felvetése nélkül, pusztán önző szempontok alapján sem ésszerű, mert nem éri meg az árát. Feltéve persze, hogy van annyi kapcsolatod a gyereke(i)ddel, amennyi a minimális felelősségtudatból nyilvánvalóan következik.

Amikor meggyűlölik egymást (ami meggyőződésem, hogy a kapcsolat nem megfelelő "karbantartásának" eredménye... persze ez feltételezi, hogy egyáltalán _akarják_ karbantartani - ami szerintem a gyereknek, ha van, jár -, és nem csak úgy "beleélnek"), akkor még értem, hogy szétmennek. De ott a harmadik(-negyedik) igazából nem a kapcsolatba lép be, és nem "jobb", hanem egy formalitássá degradálódott kapcsolattal rendelkező, lényegében már egyedülálló talál magának újabb társat - újabb két-három (de legfeljebb tíz) "varázslatos" évre...

flea 2010.03.09. 21:46:59

@flea: eh, sikerült addig átírogatni, amíg kissé összefüggéstelen lett. Na mindegy, most már így marad. :)

Strici · http://birkanep.blog.hu 2010.03.09. 21:54:36

@Animacs: Nem tudom. Nem tudom, ki az igazi, ha még nem találtuk meg őt. De ha megtaláltuk is, mindig utólag vagy vészhelyzetben derül ki.

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.10. 07:09:20

Akkor én kivétel vagyok, mert amikor először láttam meg, tudtam, hogy ő az. Ismertem már pár férfit őelőtte, de egyiknél sem éreztem azt, amit akkor, amikor őt megláttam. És mint utóbb kiderült, viszont.
Szerintem a gének választottak, amit az igen sikerült utódok bizonyítanak, viszont a saját hülyeségünktől azok sem tudtak megmenteni bennünket, mert szétmentünk igen ostoba dolgok miatt, viszont hála istennek nem maradtunk úgy, és összejöttünk megint és már kilencedik éve éljük a "második tinédzserkorunkat", békében, szeretetben stb stb, És ugye a szörnyű az, hogy amíg nem voltunk együtt, is egymást szerettük, tehát minden más próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve. Viszont én azt hittem, hogy ő nem szeret, ő azt hitte, hogy ilyen vesztett helyzetből nincs visszaút, és meg sem próbált közeledni, amit én úgy értelmeztem, hogy nem szeret, egy majdnem-tragédia kellett ahhoz, hogy a kommunikációs gátat le lehessen törni.
Azóta mindent megbeszélünk, és nem engedjük, hogy gát legyen a kommunikációban.

A Tyne folyó déli partja 2010.03.10. 20:23:44

én viszont még senkiről sem éreztem.
viszont nincs is arra igényem, h. legyen valaki csak azrét, h. legyen.
(elnézést, h. már megint ezzel jövök, de ez illik ide. pl. ez volt az egyik, amiért nagyon kiakadtam a volt barátomra. szakítás utáni emailben azt írja: keress társat. ugyanabban, h. :szerintem elég jól ismerjük egymást. ja, ha ismerne, nem mondana nekem ilyet, mint a fenti. nekem, aki soha az életben nem kerestem aktívan, soha nem voltam fiúzós, azt se tudom, hogyan kell. (pedig leginkább hímnemű barátaim voltak mindg is).de ez a téma mindig a legutolsó helyen szerepelt. mármint, h. legyen valakim.

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.11. 05:32:26

@Animacs: Ez meg a másik szörnyű dolog. Kivárni, amíg megjön az igazi. Illetve a fordítottja, ha már egészen fiatal korodban egymásra találtok, még a kamaszkor előtt, és kivárni, míg felnőttök, és nem elveszteni egymást csak azért, mert még sohasem volt más.

A Tyne folyó déli partja 2010.03.11. 20:12:43

@miriamele: na, ha én megtaláltam volna mondjuk 15 évesen, biztos, h. nem érezném úgy, h. kihagytam dolgokat. egyszerűen nem vagyok olyan típus. így se zavar,h. alig volt kapcsolatom...soha nem voltam fiúzós.

miriamele · http://epreskert.blog.hu 2010.03.12. 08:06:15

@Animacs: magadban sem lehetsz biztos, hát még a másikban. Főleg akkor, amikor mindenhonnan az ömlik, hogy legyél ezzel is meg azzal is, akkor a gyerekkorodban megtalált igazi mellett kitartani nem könnyű. Főleg a kamaszoknak, akiknek fontos, hogy olyanok legyenek,mint a többi.
A fiúknak nehezebb, mint a lányoknak, mert lánynak erény, ha nem fiúzós, de egy nem csajozós fiú könnyen kaphat a társaitól furcsa neveket, pedig csak megtalálta élete társát, mondjuk 13 évesen.
De olyan házaspárt is ismerek, akik az óvodában szerettek egymásba. (Meg persze olyant is, akik az ötvenes éveikben találtak egymásra, előtte nem voltak soha házasok, vagy komoly kapcsolatban)

A Tyne folyó déli partja 2010.03.12. 19:09:12

@miriamele: na, engem az, h. mi ömlik a médiából soha nem érdekelt. sem mások véleménye. se az, hogy olyan legyek, mint a többi, azért csináljak/ne csináljak és úgy dolgokat, mert a másik/többi csinálja/nem csinálja.
süti beállítások módosítása