"És monda a király : Hozzatok nékem kardot!
És mikor odahozák a kardot a király elé , monda a király:
Vágjátok két részre a gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek,
a másikat pedig a másiknak.
Ekkor monda az az asszony, a kié vala a gyermek, a királynak,
mert megindult szíve gyermekén:
Kérlek, uram, adjátok néki a gyermeket, és ne öljétek meg őt.
A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
Akkor felele a király, és monda:
Adjátok amannak a gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja."
(A királyokról szóló I. könyv 3/16-24)
Vannak az emberiség történetében olyan problémák, amelyek minden korban megjelennek, de minden korban kicsit másképp. A „gyermekelhelyezés” gondjának legismertebb feldolgozása Bertold Brecht „Kaukázusi Krétakör” című drámája, napjainkhoz azonban inkább Szabó Orsolya 1979-ben könyv formájában is megjelent dokumentum-hangjátéka, a „Budapesti krétakör” áll közelebb. „Ebben a műben egy huszonhárom éves lányanya, apja akaratából, lemond gyerekéről. A Gyámügyi Hatóság, annak rendje és módja szerint, örökbe adja egy gyermekszerető házaspárnak. A kislányt kilenc hónapig ők nevelik. Ekkor a vér szerinti anya édesapja meghal, s a gyermeket visszaperlik. Előítéletek, előítéletek szülte felelőtlenségek, elfogultságok ütköznek meg a történetben felelős vállalásokkal, hivatásszeretettel, miközben kibomlik a lányanya, az örökbe fogadó gyerektelen házaspár és nem utolsó sorban a kisgyermek hányattatásának drámája.” – írja a könyv fülszövege. A szerző negyed százada Svédországban él, ő az egyik legjobb barátom, s noha ritkán találkozunk, remélem, majd kommentálja ezt a posztot ő is.
Mert az elmúlt években számos „krétakör-helyzet” közeli tanúja, megfigyelője voltam. Nem kellett ehhez túl sok szerencse, hiszen egyre több a válás.
Válás közben vagy nem sokkal a válás után levő édesanyák életébe pillanthattam be, és ha létezik nyomorúságos állapot, hát ez az.
Például egy esztendővel ezelőtt, egy munkanélkülieknek szervezett tanfolyamon történt, hogy az egyik tanulótársnőnk zokogva jött be, és közölte, hogy elválik a férjétől, mert a pasi orrba-szájba és mindenki előtt csalja őt. A tanfolyami barátnői ekkor nekiestek, hogy ne csináljon már hülyeséget, hiszen nincs munkahelye, nincs lakása se, a gyerek – akivel sok a gond, gyakran kell orvoshoz vinni – gondozása se lesz egyszerűbb.
Hát nem értitek, hogy trágyadomb az életük? – kiáltottam föl indulatosan – Most még kezdhet új életet, ne abból induljatok ki, hogy Ti gyávák voltatok elhagyni a férjeteket, vagy esetleg csupán szánjátok őt.
Egyébként ebben az esetben viszonylag gyors és sima volt a válás, de mi van akkor, ha a két fél nem tud megegyezni? Hogy miben is?
Talán akkor kezdődik az egész, amikor közösen úgy döntünk, hogy összekötjük egymással az életünket.
Lesz, ami lesz.
Mert meg akarunk felelni önmagunk és a társadalom elvárásainak. Nagyon meg akarunk felelni, mert félünk a magánytól, mert már túl sokáig voltunk egyedül, mert ketyeg a biológiai óra, mert szeretjük egymást, és mert... mert igen, a mi kapcsolatunk csakazértis tökéletes lesz, noha például nagyok az életkori különbségek, markánsak a kulturális eltérések, különböznek a világról alkotott nézeteink – de most végre jött valaki, most nem szabad elengedni az alkalmat, kapaszkodjunk hát egymásba!
Nem azt állítom, hogy a „különleges” viszonyokból mindezek ellenére ne lehetne tartós és szép egy párkapcsolat. Azt se állítom, hogy ha „társadalmilag is elfogadott” egy párocska, akkor ne lenne később probléma.
Mert lett, ami lett.
Például gyerek. Vagy gyerekek.
Amikor a kapcsolat szétesik, a legnagyobb gond a gyerek. Akkor is gond, ha mind a két szülő szereti a kicsiket.
Szereti?
Mit is jelent szeretni a gyermekünket? Ebben a blogban is írtam már, hogy másképp szeret az apa és az anya. Ráadásul miden ember másképp szeret. Feltéve, hogy tud egyáltalán szeretni.
A válás során az a kérdés, hogy ki szereti jobban a gyerekét? Melyik szülő?
De mit is jelent az, hogy jobban szeretni?
Az elmúlt napokban történt,hogy egy válófélben levő édesanya magánéletet akart élni, ezért az albérleti lakótársára bízta a gyerekét. Micsoda fertő – mondhatnánk első felháborodásunkban –; ha az anya válik, és magával vitte a gyereket is, akkor éjjel-nappal vigyázzon rá! A nő azonban szeretett volna kikapcsolódni, a fene se gondolta volna, hogy baj lesz ebből. A lakótárs ugyanis készségesen segített, de játék közben véletlenül megütötte a kilenc esztendős kisfiút. Nem lehetett túl nagy az ütés, mert semmilyen nyom nem látszott a kicsin. De amikor két nap múlva, a megbeszélt láthatáson a fiú elmesélte az apjának a történteket, az apa üvöltve hívta a feleségét mobilon, hogy vagy azonnal odarohan hozzá a felesége, vagy ő indul el szétverni a lakótárs fejét, amiért bántalmazta a gyereket.
A nő ugyan nem rohant, mert tudta,hogy a fenyegetés nem komoly, de lelkileg teljesen kikészült, mert arra gondolt, mi mindent mondhat most a férje a fiúnak. Hogy végül is miként zárult a történet, azt nem tudom – talán sosem fogom megtudni. Kegyetlen lélektani játék folyik a két szülő között évek óta; s nem tudom, ha én lennék a férj helyében, visszatartana-e a neveltetésem a tettlegességtől, mert olyan szinten folyik a két szülő közötti háború, hogy az ép ésszel föl nem fogható. Azt sem tudom, hogy e drámajátékban mennyit sérül a gyerek, de valószínűleg sokat. Mert például néhány hete a nő gyerekestől visszaköltözött a pasihoz, hogy aztán két nap múlva, egy kölcsönös hisztit követően – véraláfutásokkal a testén – meneküljön ismét.
Annyit azonban tudok, hogy a nőnek nincs munkája, jövedelme is alig, s retteg, hogy neki vagy a férjének fogja-e ítélni a bíróság a gyereket.
De vajon a férj tényleg csak bosszúból fenyegetőzik? Mert a jelenet – a legkülönbözőbb változatokban – szinte hetente megismétlődik. Számára hol a világ csodája a nő (akinek szerelmet vall), hol a világ ribanca (aki szórakozó helyeken csíp föl pasikat).
A férj mindenesetre dolgozik, saját háza is van, viszi a gyereket ide-oda, ha nála van...
A feleség fontos programokat mond le, ha nincs, aki vigyázzon a gyerekre, és a legkülönbözőbb helyekről utasítják vissza munkakereséskor, mert ugye gyermekes anyukát nem vesznek föl. Főként olyat nem – mert ezt még nem is említettem -, akinek három gyereke van, s közülük a legkisebb két esztendős. Távmunka kéne, gyorsan, mielőtt a gyámhatóság megjelenik. Mielőtt kidobják őt az albérletből a három kiskorúval. Mielőtt az apa rendőri kísérettel jelenik meg...
A nő nem szeretné visszadni az apának a gyerekeket, mert nemcsak őt verte a férj, hanem a kicsiket is. Félti őket, valószínűleg okkal félti, mert pokol van már itt hónapok óta.
A mi bíróink nem mindig oly bölcsek, mint Salamon volt. Csak azt mérlegelik, hol lesz biztonságosabb helyük a gyerekeknek. Mert a szeretetet nem lehet jogi eszközökkel méricskélni; a szeretetet csak adni és érezni lehet.
Mielőtt megírtam ezt a posztot, a villamoson sok-sok idős embert láttam. Kivétel nélkül szomorúak voltak. Lehet, hogy azért, mert nem voltak jó szülők, és most egyedül maradtak teljesen.
De az is lehet, hogy csak rosszul döntöttek a sorsukról annak idején, amikor az elhelyezés volt; nem kaptak szeretet-mintákat, így nem is tudták azokat továbbadni.
Igen, túl sok, s egyre több a krétakör. És a sok rossz döntés következtében szétszakítunk mindent, amíg a végén mi is elszakadunk.