Tavasz van. Nem szeretem a tavaszt. Ami a természetnek és sok-sok embernek a kezdést vagy az újrakezdést jelenti,  az nekem a befejezést és a szomorúságot.

Talán tényekkel vagy a tényekből képzett statisztikákkal igazolni is tudnám, hogy mennyivel többször jelentette számomra valaminek a végét a tavasz, mint a kezdetét vagy a beteljesülését. Még a húsvétról is elsőként az jut eszembe, hogy az ovónéni fitymáló megjegyzést tett a piros tojásomra, mert nem tudtam egyenletesen szép pirosra festeni, mint a többiek. Igaz, az ovónéni haladó szellemű volt, hiszen a fiúknak is kellett tojást festeniük.

A tavasztól való ódzkodásom mégsem tényeken, hanem érzéseken alapul.  Vagy megérzéseken.

Régóta próbálom megfejteni azt a titkot, hogy milyen módon is tárolja és dolgozza föl az agyunk az információt. Hogy ebből a szempontból is miért vagyunk különbözők. Ha egészen leegyszerűsítem a kérdést, kétféle ember  van.

Az egyiknek mintha számítógép agya volna. Mindenre csaknem úgy emlékszik, ahogy az megtörtént. Jobban tudja, hogy mit mondtál neki, mint te magad. Ha valamire rosszul vagy egyáltalán nem emlékszel, már vádaskodik, hogy hazudsz, vagy érzelmileg zsarol, hogy nem figyeltél rá.

A másiknak meg mintha hiányozna a memóriája. Hiába faggatod, hogy konkrétan mi történt, azt meséli el, hogy milyen benyomásai voltak, és hogy a történtekből szerinte mi követezik. Osztja az észt.

Az egyik típustól hiába vársz elemzést, ő csak tárol, és nem tudja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. A másiktól hiába vársz konkrétumokat, ő helyetted is megmondja a tutit.

Ha két ilyen ember kerül egymással kapcsolatba, az maga a pokol. A tárolós típus megbuggyan tőled, mert harminc év alatt sem tudod megjegyezni, hol találhatók a konyhaszekrényben a kések, és mert egyedül semmivel sem boldogulsz. Az érzős fajta gyakran zokog, hogy Te miért vagy olyan józan, hogy az már fáj. Hogy miért nem vagy fontos a számára olyannak, amilyen vagy. Hogy miért bánt Téged, ahelyett, hogy segítene, és mondaná már meg, melyik fiókban vannak a kések.

A legrohadtabb akkor a helyzet, amikor a tárolós szeretne megtudni valamit az érzőstől, és fordítva, az érzős is szeretne megtudni valamit a tárolósról.

A tárolós tehát közöl valamit az érzőssel, aki megörül annak, hogy a tárolós szóba áll vele. Mivel a tárolós közlése érdekes, az érzős tovább faggatózna. Ám a tárolós feltételhez köti a választ. Csak akkor folytatja a „kitárulkozást”, ha az érzős válaszol a kérdésére. Az érzős pedig válaszol, miért is ne tenné, hiszen úgy érzi – hangsúlyozom, érzi –, hogy végre lazul a kommunikációs zár. Majd visszakérdez, hiszen párbeszéd van. A tárolós mond is valamit, de nem a teljes választ adja meg, hiszen tudja – ismétlem, tudja –, hogy mindaddig újabb és újabb információkhoz juthat, amíg fenntartja a kommunikációs függést. S még azt is megteheti, hogy sosem fejezi be a választ, hiszen anélkül is megtudhat mindent, amit akar. Leszívhatja a másik agyát, bár kérdés, hogy mit is fog kezdeni az érzésekkel és gondolatokkal – amikor ő tényekre lenne kiváncsi.

Lassanként húsz éve, hogy egy tavaszi napon végképp megszakítottuk egymással a kapcsolatot. Aztán tavaly nyáron találkoztunk, és egy fél napon át – reggeltől estig – beszélgettünk. Arról, hogy mi is történt akkor, hogy miért gyűlöljük azóta is egymást. Félelmetes, milyen pontosan őrzött meg mindent az agya. Rettenetes, hogy én csak az érzéseimet és a gondolataimat tudtam megosztani vele. Ám a nap végére mindketten megtudtunk mindent. Én a tényeket, ő a véleményemet. Szomorúan búcsúztunk egymástól. Mert hiába tisztáztunk mindent, a tavasz – az a tavasz – már nem jön vissza többé.  

Hiszen nem is volt soha. Csak tények voltak és érzések – és olykor-olykor közös gondolatok. Tényeknek hazudott érzések, hamis gondolatok.