Magyarországon a legtöbb településen van vezetékes víz, és ez a víz iható. A hegységekben keményebb, tehát finomabb a víz, a síkságokon kevesebb ásványi anyagot tartalmaz, ezért nem olyan finom, viszont szebben lehet mosni vele.
Ám a birka nép nem szereti a saját vizét. Az olyan snassz. Meg van benne klór. Inkább palackvizet szlopál, mert az meg olyan trendi. A birka nép gazdag, mert sokszoros (állítólag 1500-szoros) áron kapható a palackvíz a boltban, ahhoz képest, mintha csak megnyitná a csapot.
Miután a birka nép megitta a palackból a vizet, eldobja az üres palackot. Ott dobja el, ahol eszébe jut: a villamoson, az utcán, az erdei úton, a kuka vagy a szelektív gyűjtő mellett. A kukába ugyanis nem fér már a többi üres palacktól, de ez a birka népet nem zavarja, a birka nép szereti a koszt.
Ha a birka nép a tisztaságot szeretné, akkor nem vedelne palackvizet, nem adna ki sok pénzt környezetszennyező műanyag palackra. A palackvíznek ugyanis ez a legdrágább és legmaradandóbb összetevője.
A palackvíznek persze több fajtája van; közöttük vannak gyógyhatású – és hányás nélkül csak kellő hősiességet vállalva fogyasztható, leginkább keserű – epevizek, léteznek továbbá ásványvizek is, de a legtöbb palackvíz a csapvíz ásványi anyaggal történő turbósításával keletkezik. Még az is előfordul, hogy semmit nem tesznek a csapvízbe, csak palackkal veszik körül. Az „igény” ugyanis sokkal nagyobb a palackvízre, mint amennyit ásványvízből fedezni lehetne, hasonlatosan ahhoz, ahogy közel sem terem annyi narancs, mint amennyi „narancslevet” iszunk.
Elismerem, vannak országok, ahol ihatatlan a csapvíz; ilyen volt az egykori NDK is, ahol amikor a szakmai gyakorlatomat töltöttem, csak arra emlékszem, hogy már odafelé a vonaton, az étkező kocsiban sört kértünk, és ettől kezdve köd az a három hét. Még az „elvi antialkoholista” kísérő tanárunkat is sikerült átnevelnünk néhány hét alatt a lágerben, így mire országjáró utunk során hajnali fél négykor Rostockba értünk, üvöltött a pályaudvar és a kolesz közötti úton: - Milyen egy szar ország, ahol a dolgozónak szomjaznia kell, mert sehol nincs egy nyitott kocsma, baszmeg, Honecker! (Egyszer azért mégis megírom ennek a fájdalmas-édes három hétnek a történetét is, ha felfedeztem azt a néhány memória-sejtemet, ami e csodás időszakból megmaradt.)
De mit tegyen az az ember, aki iható csapvíz mellett is ragaszkodik a palackvízhez, és nem hiszi, hogy egy néhány évvel ezelőtti reprezentatív rendezvényen használt margitszigeti vizes palackokba töltöttük a pesti csapvizet (a bugyborékkal dúsítottat autoszifonnal állítottam elő), mégsem halt meg senki vízmérgezésben?
Nos, a nagy melegre tekintettel, az ilyen palackvízbuzinak azt javaslom, hogy csináljon házi jeges teát. Én a Twinings cég tanfolyamán, két évvel ezelőtt tanultam meg, hogyan kell ilyet készíteni, mert nem ám úgy, hogy felforraljuk a vizet.
Hanem úgy, hogy egy nagy porcelán tálba vagy kancsóba hideg csapvizet engedünk, és ebbe lógatjuk bele a – minőségi, mert különben okádék lesz – teafiltereket. Kb. másfél decinként egy-egy filtert. Igen, ez egy drága tea lesz, de nagyon üdítő! A tálat filterestől betesszük dideregni a hűtőbe (nem a fagyasztóba!) kb. fél órára.
Ha kivettük, ízesíthetjük, de pl. a „Twinings Green Tea and Lemon”-t isten őrizz elrontani, az már úgyis aromásított. (Van natúrból is olyan, amit vétek szennyezni, ilyen pl. a „Twinings Celebration 300”, ami az egyik legdrágább filteres tea… Én is csak ajándékba kaptam, mert akkor volt 300 éves a cég.) Hogy más fimon teát is mondjak, a Teekanne sorozat is csuda jó, de persze az is drága.
Ha nem fogyasztjuk el azonnal a teát, akár palackozhatjuk is, az illúzió kedvéért jól (!), de nem vegyszerrel kimosott Rauch vagy Nestea műanyagba. Kb. 10-szer használható egy-egy palack. És akkor trendik is maradtok birkák, meg jól is esik.
