Néhány nappal ezelőtt rémülten vettem észre, hogy az ingyértárhely szolgáltatóm letörölte a honlapomat. Biztosan azért, mert az elmúlt években nem frissítettem, s talán, mert a személyes honlapok korszakát végérvényesen fölváltották a blogok. Keresgéltem, hogy hová is mentettem el a honlapom oldalait, és majdnem mindent megtaláltam. Közöttük azt a hármas tagozódású összeállítást is, ami az első, kifejezetten internetre szánt publikációm volt.  Ekkor kezdtem tudatosan kutatni az akkor még csodaszámba menő internetes személyközi kapcsolatok világát. Elolvastam, és úgy döntöttem, hogy ezt az 1998 nyarán készített próbálkozást ismét nyilvánosságra hozom. Akár most is írhattam volna, noha 11 év alatt eldurvultabbá vált a világ. Szóval, most önmagamtól lopok, kicsit kapcsolódva a múltkori, a bizalomról szóló íráshoz, és időt nyerve a már körvonalazódó folytatáshoz.

…………………

Az egyik klasszikus pszichológiai iskola tanítása szerint a tartós és boldog társkapcsolat feltétele a kölcsönös szerelem/szeretet, egymás feltétel nélküli elfogadása, a kölcsönös bizalom és a teljes őszinteség. Ha a társkereső hirdetéseket vizsgáljuk meg, nem csodálkozhatunk hát, hogy az egyik leggyakoribb elvárás a másiktól az őszinteség.

JELENET

Szereplők: Egyik (E), Másik (M)
Helyszín: Utca
Időpont: Bármikor

(Egyik és Másik mennek az utcán, egymás mellett, átlagos arccal.)
E: – Mire gondolsz?
(M úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdést.)
E: – Hallod, mire gondolsz?
(M továbbra sem válaszol.)
E (kissé ingerülten): – Hozzád beszélek! Mire gondolsz?
M: – Semmire.
E: – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Szóval, mire gondolsz?
M: – Semmire.
E:  – Olyan nincs, hogy semmire. Az ember mindig gondol valamire. Mire gondolsz?
M: – Semmire. Nem érdekes.
E: – Mi az, hogy nem érdekes. Minden érdekes. Vagy olyan hülye vagy, hogy semmi érdekes nem jut eszedbe? Utoljára kérdezem: Mire gondolsz?
M: – Kérlek, ne veszekedj itt az utcán. Nem gondolok semmi olyanra.
E: – Milyenre? Látod, ezt utálom benned a legjobban. Hogy harapófogóval kell kihúzni belőled minden egyes szót.

(Kis szünet)

E: – És most mire gondolsz?
M: – Semmire.
E: – Hát ez nem igaz. Mondd, miért nézel hülyének? Miért nem mondod meg, mire gondolsz?
M: – Nem nézlek hülyének, de nem gondolok semmire. Semmi lényegesre. Légy szíves, hagyjál békén!
E: – Persze, az utadban vagyok! Tudom én, hogy erre gondolsz!
M: – Ha meg úgyis tudod, miért kérdezed?
E: – Mert kíváncsi vagyok arra, mire gondolsz. Jogom van tudni, mire gondolsz. Őszintén mondd meg, mire gondolsz?
M: – De hát őszintén nem gondolok semmire.
E: – Látod, ez a baj. Hogy nem vagy őszinte. Hogy már képes vagy ártatlan pofát vágva azt mondani, hogy őszinte vagy, és közben hazudsz. Ha most nem válaszolsz arra, hogy mire gondolsz, úgy itt hagylak...
M: – Nem hazudok. És nem akarok veszekedni állandóan. Éppen arra gondoltam...
E: (közbevág) – Na ugye, hogy gondoltál valamire?
M: – Nem gondoltam semmire.
E: – De hát most kezdted el mondani, hogy...
M: – De közbevágtál. Nem hagytad végigmondani.
E. – Jó, végighallgatom. Nem szólok egy szót se. Megszoktam, hogy nekem kuss a nevem.
M: – Tudod, hogy nem erről van szó. Van úgy, hogy az ember gondol valamire, de az nem tartozik a másikra, mert... mert például megbántaná vele.
E: – Látod, milyen aljas vagy? Engem nem tudsz megbántani! Azzal bántasz meg, hogy nem mondod meg, mire gondolsz. Halljam, mire gondolsz?
M: – Jó, hát Te akartad. Tudod... tudod, arra gondoltam, hogy kezdetben milyen szép volt. Hogy lelkesen néztünk egymásra, hogy csillogott a szemünk, hogy minden pillanatunk és gondolatunk egymásé volt, hogy mindenről őszintén beszélhettünk..., hogy mi ketten mennyire szerettük egymást, most meg...
E: – Mit most meg? Mit mostmegezel? És most nem beszélhetünk őszintén? Mire gondolsz?
M: – Semmire.
E: – Emberek, ilyen nincs! Most van vége.
M: – Igen, hát ha tudni akarod, azt gondolom, vége van. És ne haragudj, de...
E: – Még Te mondod, hogy vége van? Hogy gondolhatsz ilyet, Te? Te kis beképzelt dög? Te, aki kettőig nem tudtál számolni? Te? Aki ronda vagy és buta vagy és öreg vagy és szemét vagy? Megbolondultál? Én szeretlek! Szeretlek! Van valakid? Követelem, hogy őszintén mondd meg! Van valakid?
M: (sírva) – Kérlek, ne gyalázkodj! Ne alázz meg! És ne alázd meg magadat se! Te is legyél őszinte! Te nem szeretsz engem, és... igen, és én se szeretlek Téged. Már nem szeretlek. És ne követelőzz! Csak Te vagy nekem... illetve már Te se.
E: – Soha nem szerettél...
M: – De szerettelek! Menj el, és őrizd meg magadban mindazt, amiért érdemes volt! Menj el! Nagyon szépen kérlek, menj el!
E: – Jó, hát elmegyek. De fogsz Te még ugyanígy bőgve könyörögni, hogy jöjjek vissza... Elmegyek... Csak még egy legutolsó kérdést szabad? Őszintén: mire gondolsz?

SZEMELVÉNYEK

Keresd az igazat,
Mondd az igazat,
Szeresd az igazat,
Kövesd az igazat,
Éld az igazat

Mindhalálig

(Husz János imája az igazsághoz)

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

(József Attila: Mama)
 
Én isten nem vagyok s nem egy világ
Se északfény, se áloévirág
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse

(Karinthy Frigyes: Előszó)
 
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

(Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)
 
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

(József Attila: Nem én kiáltok)
 
Nem meri, nem tudja, nem akarja szinte:
Többé az imádság, érzi, nem őszinte,
Meg kellene bűnét, s nem birja, utálni,
Hazudik, hogy ettől meg akarna válni.

(Arany János: Toldi szerelme)
 
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

(József Attila: Kopogtatás nélkül)

TANULMÁNYOCSKA

Tehát az őszinteség. Van néhány olyan kérdés, amelyben érzékletesen megragadható az ember nembelisége (ember mivolta). Ezek közé tartozik az őszinteség minduntalan visszatérő problémája. Az ember ugyanis egyszerre biológiai lény, hiszen – mint minden élőlény – mindannyian megszületünk, fejlődünk, szaporodunk, megöregszünk és meghalunk. Másrészt az ember gondolkodó lény is, tehát egyéniség. És végül az ember társadalmi lény, vagyis cselekedetei és gondolatai csak a többi emberéhez viszonyítva, adott társadalmi viszonyok között értékelhetők. E különös "szentháromság" következménye mindaz az öröm és bánat, amely életünk során történik velünk és általunk.

Hiszen már csupán az életkorunk változásaiból adódóan is változik mindaz, amit őszintén gondolunk. Csak egyetlen példa: tizenévesen őszintén a pokolba kívánjuk az idősebbeket, mert elveszik tőlünk a helyet, és különben is gyöpagyúak és rugalmatlanok. Pár év múlva viszont az utódainkról vélekedünk úgy őszintén, hogy meggondolatlanok, neveletlenek és tapasztalatlanságuk ellenére követelőznek. Hát igen, a lét határozza meg a tudatot – hogy egy napjainkban nem túl gyakran idézett közhelyre utaljak.

Mindebből következik az első felismerés: az őszinteség szubjektív, s amikor őszinték vagyunk, nem mindig az igazat, hanem a magunk igazságát mondjuk.

Az őszinteség egyszersmind érdekérvényesítés is: a kisgyermek azért őszinte, mert úgy gondolja, hogy érzelmeinek azonnali kifejezésre juttatása az, amellyel eredményt érhet el, hiszen ha nem toporzékol, miből tudná meg a mama, hogy ő mit is akar?

Később azután rájövünk arra, hogy az őszinteség legtöbbször nem a legcélravezetőbb érdekérvényesítési eszköz. Körülbelül akkor jövünk rá erre, amikor azt tapasztaljuk, hogy a többiek nem mindig őszinték, és amikor az is kiderül, hogy a mesevilág csapda: éppen azok csaptak be, akikben megbíztunk, és akik azt mondták, hogy van Télapó. Csalódunk a világban, az emberekben, a szeretteinkben. Elgondolkodunk azon, hogy szeretnek–e minket, ha közben nem őszinték. És azon is, hogy mi vajon szeretjük–e őket, amikor már mi sem vagyunk őszinték?

Ettől kezdve – hangsúlyozom, hogy lényegében kezdettől kezdve – hol őszinték vagyunk, hol nem. S miközben tudjuk, hogy legtöbbször nem lehetünk őszinték, valójában akkor lennénk nyugodtak, ha mindig őszinték lehetnénk, és mások is azok lennének. E feszültség fő oka az a társadalmi elvárás, ami úgy szól, hogy legyél őszinte – valójában szolgáltasd ki magad a világnak –; és az a belső elvárás, hogy a külvilág legyen őszinte – valójában szolgáltassa ki magát neked.

E kettős kiszolgáltatottságnak azonban csak két esetben van létjogosultsága. Az egyik eset az, amikor a felek egymással kapcsolatos együttműködése harmonikus; ilyen pl. a nagy, mély, kölcsönös(!) szerelmek időszaka vagy egy nagyon szoros, a konkrét munkavégzésen túlmutató, baráti munkakapcsolat; a másik az, amikor az őszinteségnek nincs tétje. Erre volt példa az általam leírt minidráma, hiszen ebben mindkét fél mindvégig őszinte volt (bizony!), megérezvén azt, hogy a továbbiakban nem lesz egymáshoz közük. Minden más esetben az őszinteség káros is lehet. Vegyük hát sorra, miért?

1. Az őszinteség kényelmes és felelőtlen. Ha mindig őszinte vagyok, soha nem kell döntenem, teljes egészében rábízom magam a világra, hiszen a világ mindent tud rólam, oldja meg a problémáimat más.

2. Az őszinteség ön- és közveszélyes. Az önveszélyt már érintettük: aki őszinte, kiszolgáltatja magát. A közveszély ennél árnyaltabb: ha olyan esetekben vagyunk őszinték, amikor a tényleges társadalmi elvárás (nem a szavakban kimondott elvárás) az őszintétlenség, bizonytalanságot idézhetünk elő a környezetünkben, magán– és közkonfliktusokat idézhetünk elő. Ilyen lehet az, hogy ha egy halálos betegnek megmondjuk, hogy meg fog halni, és ez által esetleg továbbcsökkentjük gyógyulásának esélyeit; vagy ha az ellenséges csapatnak eláruljuk a saját csapatunk haditervét – a példák száma végtelen.

3. Az őszinteség kegyetlen és szemérmetlen. Ha mindig azt mondjuk, amit gondolunk, folyamatosan sértjük meg a külvilág, a másik emberi lény integritását, önállóságát. Mintegy ráerőszakoljuk magunkat a világra, aprópénzre váltjuk, elkurvítjuk a személyiségünket.

4. Az őszinteség unalmas. A társas kapcsolatok lényege, hogy senki sem akar a készbe beülni, hanem közösen akarja a másikkal felfedezni, felfedeztetni a világot, amely – s benne mi magunk – éppen e felfedezőút során válik színessé, izgalmassá, kívánatossá. Az "utazás", vagyis a sok együttlét, közös munka stb. során a beszélgetéseinkből, füllentéseinkből, rácsodálkozásainkból, gesztusainkból és főként a tetteinkből úgyis kiderül, hogy milyenek vagyunk: okosak és buták, szépek és rútak, kedvesek és gorombák, hősök és gyávák, szorgosak és lusták, önzők és nagylelkűek, komolyak és vidámak, megfontoltak és szertelenek, esendők és nagyszerűek, elutasítók és megértők, jóságosak és gonosz(kodó)ak, csábítók és csábíthatók, hűtlenkedők és hűségesek, hazugok és igazak, ördögök és angyalok. Mert ezek a még ennél is többféle, egymással ellentétes tulajdonságok is – különböző mértékben – mind bennünk vannak, s hogy énünk teljessége elvarázsolja–e a másikat, nem intézhető el néhány őszinteségi rohammal! Fordítva is igaz: vigyázzunk arra, hogy ne éljük bele minden további nélkül magunkat a lelki szemetesláda – jaj, milyen megható – szerepébe, mert előfordulhat, hogy a pillanatnyi kétségbeesésében önmagát ránk bízott lélek utóbb elszégyelli magát, és kerülni fog minket.

És mégis: AZ ŐSZINTESÉG SZÉP. A kölcsönös őszinteség iránti vágy ugyanis azt tükrözi, hogy a másik kihasználása, legyőzése, becsapása helyett egymás megbecsülésére akarjuk alapozni kapcsolatainkat. Ha tapintatosan, emberségesen, az együttműködés és a konfliktusok megoldásának érdekében vagyunk őszinték, akkor nagyon jól tudjuk ám érezni magunkat. Az őszinteség ebben az esetben nem meggondolatlan kitárulkozás, nem lelki sztriptíz az utcasarkon (vagy éppen az interneten), nem érzelmi zsarolás, hanem megfontolt, építő döntések sorozata, s ennél fogva szabadságigényünk kielégítésének egyik eszköze. Hiszen a szabadság is azt jelenti, hogy mindig döntenünk kell; hogy tudatában vagyunk annak, amit cselekszünk; hogy felmérjük következményeit a tetteinknek; hogy nem sodródunk parttalanul. Ha úgy alakítjuk életünket, hogy az őszinteség imént említett káros "mellékhatásai" nélkül gyakran és sok, sokféle emberi kapcsolatban lehetünk görcsölés nélkül őszinték, akkor egyre kevesebbszer leszünk magányosak, vagyis – egyszerűbben – boldogok leszünk. S végül is – őszintén – mi mást kívánhatnánk magunknak?

Vagy még őszintébben: Mi mást kívánhatnék magamnak?