Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
(Ady Endre: intés az őrzőkhöz)
Hát anyám! Hogyan lehettem annyira ostoba, hogy megvásároltam egy Örs vezér téri zsibárusnál a Nemere István Ady Endre szerelmei című könyvét? Hiszen azt eddig is tudtam, hogy Nemerének annyi köze van az irodalomhoz, mint a teknősbékának a gorillához: mindkettő állat. Nemere ugyanis kétségtelenül szavakat választ el szóközökkel, tehát úgy viselkedik a végeredmény, mintha írás lenne. De nem az. Amihez csak hozzányúl, az felszínes, pongyola, bizalmaskodó, vacak.
Viszont most mégis a kezemben van ez a moslék, amelynek már az első oldalán úgy hívja a költőt a könyv előidézője, hogy Endre. Miért, nem az neve? De. Akkor mi a baj? Ez. Az a baj, hogy Endréről a későbbiekben jobbára azt tudjuk csak meg, hogy vérbajos volt, hogy ivott, mint állat, hogy orrba-szájba csajozott… Ja, mellesleg szó van arról is, hogy Endre „persze elsősorban költő volt, annak készült, és a lírán át szemlélte a világot”, aki „Nemcsak értelmileg, de érzelmileg is koraérett volt. Mondhatnánk úgy is, hogy tizenhat évesen túlérett lett szexuálisan is.” Az imént több mondatot is idéztem a műból, ígérem, nem fárasztalak Titeket tovább. A 16. oldal utolsó bekezdésének nyitányát mégsem tudom kihagyni, szenvedjetek Ti is, birkák: „A versek akkor már kísérték napjait, éjszakáit.”
Na?
Lehet, az a bajom, hogy az én gimnáziumi magyartanárom, a Báthory, nem Ady szifiliszét és tivornyáit tanította, hanem A KÖLTÉSZETet. A költészetet pedig – eltérve a tantervtől – néhány nagy költő életművén keresztül mutatta meg nekünk. A középiskola negyedik osztályának első félévében Ady Endrét, a másodikban József Attilát elemeztük hónapokon át olyan mélységig, ami azóta is példa nélküli lehet a magyar oktatásügyben. József Attila Ódájáról például két teljes héten keresztül beszélt a tanár úr – s minden nap volt irodalom óránk.
Hozzá kell tennem, hogy Magyarország talán legrosszabb hírű gimnáziumába jártam. Abba a gimnáziumba, amelyben olyan tanárok tanítottak, akiket az ország összes oktatási intézményéből kicsaptak már. Volt, akit politikai, volt, akit erkölcsi, többségüket azonban mindkét ürügyre hivatkozással. A tanári kar férfi tagjait pl. nagy eséllyel találhattuk meg a suli közelében levő kocsmában, ha a becsöngetés után tíz perccel még nem érkeztek volna meg. Egy asztalnál tütüzött a Magyar-Román Baráti Társaság ötvenes évekbeli egykori elnöke az Erdélyt visszaálmodó kollégájával; a borocska jótékonyan kötötte össze az ötvenhatban rossz helyen állt műegyetemi matektanárt a diákjai iránt nem csupán plátói szerelmet érző és gyakorló történelem szakos kollégával.
Fertő volt ez a javából, viszont érettségi után majdnem mindenkit fölvettek az általa választott egyetemre vagy főiskolába. Amit mi tudtunk, azt mások aligha tudhatták.
Tehát Adyból, Ady költészetéről is sokat tudtunk. Annyira, hogy a második hónap után már kicsit túl sokat is. A magyar óra előtti szünetben gúnyolni is kezdtük a tanárunkat, hangosan kiabáltuk a verssorokat és a magyarázatokat. Azt se hallottuk, hogy becsöngettek. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és berepült az osztálykönyv. Kisvártatva kissé támolyogva és üvöltve megjelent a tanár úr is.
- Nem költészet kell Neked édes fiam, hanem a faszom! Az. Abba az idióta fejetekbe kár tömni bármit is, mert barmok vagytok! Én rendesen felkészülök az órákra, Te meg gúnyolódsz, édes fiam! Hogy a hülye Báthory csak az Adyt! Hát nincs több Ady, ne félj, barom! A hülye Báthory Neked nem tanít többet Adyt. A kötelezőt fogod tanulni, amit a többiek! Nem leszek többé hülye, nyugodj meg! Ülök a klozeton, és mit hallok szarás közben? Hogy a hülye Báthory Adyt tanít. Hát akkor nem tanít. Vedd elő a füzeted édes fiam, nem kell gondolkodnod, mit jegyzetelj, majd diktálom. Mint a kis szarosoknak. Az ember már szarni se tud nyugodtan. A hülye Báthory, az. Na elővetted? Akkor írd! Új oldalra, hogy ne zavarjon az Ady. Gyöngybetűkkel, középre! Felírod, Majakovszkij. Pontos j, nem ly egyik se. Felírtad? Egy sor kimarad. Szó szerint írod, nem gondolkodsz. Most majd megtudod, milyen a Báthory. Írod: Majakovszkij a szocialista realizmus legnagyobb költője. Pont. Leírtad?
Ilyen csönd még nem volt sosem az osztályban. A tanár úr a terem közepére állt, elmosolyodott, és ismét, immár halkan szólt hozzánk:
- Én ezt nem bírom. Aki ki akar menni az osztályból, év végén automatikusan megkapja a kettest, de én ezt nem bírom. Tessék, nem nézek oda, el lehet menni.
Senki nem mozdult.
- Mégis itt maradtál, édes fiam? Akkor mehetünk tovább?
A tanár úrnak fölcsillant a szeme, kinyitotta kötetet, és úgy kezdett verset mondani, hogy az a legmagasabb szintű művészet volt: Ady Endre - Intés az őrzőkhöz.
