HTML

Birka nép

A birka nép istenére esküszünk, esküszünk, hogy mindig birka nép leszünk! Küldjetek történeteket a birkanep@lajt.hu-ra!

Friss topikok

  • Foldes Gazda: @uni1002: Így igaz . Velem megtörtént ,hogy a munkaadóm ukázára orosz katonai járművel kellet utaz... (2014.04.24. 17:52) Hagymaszárat a birkának!
  • elkeseredett.polgar: Szerencse, hogy legalább blogok szintjén ismerjük egymást, így egyszerűbb volt ennek a kis "oktatá... (2013.05.08. 22:10) A birka házhoz száll
  • zellerlevél: Több, mint három év eltelt a poszt megjelenésétől, és semmi sem történt? (2013.03.24. 20:36) A koponyahiányos birka és az Optimális Családtervezési Modell
  • Gáb-orom: Jól esett volna egy kis forrás. Azt hiszem innen vannak, nem? puafesztival.hu/ (2012.08.31. 22:21) A birka párzik
  • Reactor: Ne is. Még a végén érvelned kellene. (2012.07.07. 16:20) Büdös birka

Linkblog

A mezsgye

2010.09.02. 09:28 Strici

Vonaton utazni a legjobb.

Repülni is imádok, különösen a felszállást szeretem. Meg a leszállást, amikor a kerekek puhán érintik a betont. Feltéve, hogy a Malév egykori pilótái teszik le a TU-154-et, mert az újabb repülőszerkezeteket mintha csak odacsapnák a földhöz.  Egyébként a legkiadósabb, legízletesebb ennivalókat is a Malév járatain adták a múlt század nyolcvanas éveiben. Csodálatos az is, amikor felhő-vattapaplan van alattunk, hát még az, amikor Prága kivilágított utcácskái fénypatakként tündökölnek alant. 

Autóval odamehetnék, ahová akarok, de kétszer is ellopták Lilikét, a Trabantunkat; azóta egy gonddal kevesebb.

A busz kényelmetlen, a hajó meg nem játszik nálunk, legfeljebb vízibusz formájában. Na, jó. A kétkéményes gőzős masszív olajszagú gépházánál aligha volt lenyűgözőbb.

A nyáron nagyon sokat utaztam vonaton. Mert a vonat – kaland. A menetrend önmagáért való alkotás, a járatok akkor indulnak és érkeznek, amikor kedvük tartja. Nem ritka, hogy a szerelvény elejéről lefelejtik a mozdonyt, és csak tippelgethetünk, mikor sikerül találni egyet. Legutóbb meg baleset volt a Déliben, de senki és semmi nem tájékoztatott arról, hogy Kelenföldnél megállt a világ.

Mégsem az elsuhanó táj miatt a legjobb vonaton utazni. Masszív vasútbuzik tudják, hogy amint elindul a vonat, az utas előveszi az aktatáskából a szalvétába csomagolt, gazdagon díszített (zöldpaprika, paradicsom, házi készítésű piros arany, párizsi) vajaskenyeret vagy zsírpapírból a disznósajtot (tehetősebbek a szárazkolbászt), és zabálni kezd. A jóféle étkek illata hamarost betölti a fülkét, keveredvén az ablakrésekben fészket rakó évszázados nikotinbűzzel és a sör/házi pálesz párolgásának esszenciájával – olykor a testek pállása teszi eltéveszthetetlenül egyedivé az ájert –, s kezdődik az utazás érdemi része.

Az utasok beszélgetni kezdenek egymással. Sok-sok emberi sors története és magvas gondolat cserélődik ki egy-egy hosszabb utazás során.  Megnyílik a lélek és az anekdotázó kedv egyaránt, százéves viccek keverednek az éppen hatalmon levő kormány egyáltalán nem visszafogott bírálatával, amivel csak annak a fiatal ribancnak a gyalázása vetekszik, aki elcsábította a férjét a szemközti ülésen terebélyesedő asszonyságtól.

A vonaton létrejött kapcsolatok aztán be is fejeződnek az utazás végeztével. De nem mindig. Olykor barátság, még olykorabbkor szerelem szövődik a vonaton.

A jelen idő használata provokáció volt.  Mert napjainkban már nagyon ritka az ismerkedés a vonaton, igaz, a zabálás is visszafogottabb. Az utasok inkább olvasnak, az ismerősök csak egymással beszélgetnek. Sokan füldugós zenét hallgatnak, s egyre gyakoribb az is, hogy laptopon böngészik a világhálót. Talán éppen ismerkedni szeretnének, s észre sem veszik, hogy nem az interneten, hanem esetleg velük szemben vágyakozik a nagy ő az igazi társra.

Nincs ez másképp a telefonálással sem. Menük között pötyörészünk ahelyett, hogy a telefonközpontos kapcsolna minket. Akivel különben szintén jókat lehetett beszélgetni, nem is szólva az ügyfélszolgálatosról, akik közül a jobbak soha nem gépiesen köszöntek, és akiknek meg lehetett dicsérni a hangját. Amikor én voltam ilyen pozícióban, akár órákon át tudtam eszmét cserélni az „ügyféllel”, s hogy ez neki ne kerüljön pénzbe, elkértem a telefonszámát, s visszahívtam őt. Hogy miért is telefonált eredetileg? Arra is kapott választ, nem irányítottam őt sehová, hiszen az volt a természetes nálunk, hogy mindenki mindenről mindent tudott. Ha mégsem, akkor egy belső hálózaton megkérdeztük a tutit, s közben a vonal másik végén el lehetett mesélni az igazi székelykáposzta készítésének rejtélyeit. De ma már ez sincs, kedvenc intézményem legutóbbi főnökei takarékosságból megszüntették az éjjel-nappali telefonközpontot, s a közönségszolgálatot szándékosan tudatlanokkal töltötték föl – hogy azután az így megtakarított bér sokszorosa (közel félmilliárd forint) vándorolhasson a „menedzsment” zsebébe prémiumként, jutalomként és végkielégítésként. Az már csak romlott hab a tortán, hogy azok, akiknek már gyengébb a látásuk, nem tudnak pötyörészni, hiszen még a szám hívása is gondot jelent a számukra. Vagy rosszul hallanak, és a géptől nem lehet visszakérdezni, hogy akkor most melyik gomb után melyiket is kell megnyomni? Tehát ők nem azt tapasztalják, hogy gyorsabb lett az ügyek intézése, hanem azt, hogy lehetetlenné vált.

Jobbára már csak a háziorvosi rendelő maradt, bár talán az sem, mert amióta idióta gyógyszerreklámok harsognak a plazmatévéből, nem értjük egymás szavát.

Egymás szavát…

Még ha csupán a szóról lenne szó. Ugyanis ellesni a másik szavait nem oly nehéz. A szélhámosok, újfent szaporodó hozományvadászok gyorsan megtanulják, hogy minek örülnél, mi jelenti számodra a hasonló gondolkodást. És azt mondják, amit hallani szeretnél. Te meg ujjongsz, hogy micsoda intellektuális azonosság!

Akkor hát mindenben lehet csalni? Mindent lehet mímelni? S akkor tehát mindenből lehet hasznot húzni?

Igen, látszólag lehet. Hiszen az elidegenedés-elméletek éppen arról szólnak, hogy amikor minden viszony áruviszonnyá változik, akkor az emberek többsége elidegenedik a munkájától, a barátaitól, a (házas)társától.

S akkor általában hiányzik egy vékony kis határfelület: a mezsgye.

Tegyük föl, hogy két ember szereti egymást. Jóban-rosszban összetartanak, és még a szex is jó nekik egymással. Aztán hazaérkezik az egyikük, és csönget az ajtón. A másik bosszúsan kiabál, miközben nyitja az ajtót: – Ezerszer mondtam már, hogy vigyél kulcsot magaddal! – A hazaérkezőnél természetesen van kulcs. Mégis arra vágyódik, hogy a másik fogadja őt. Örömmel, vágyakozva. Ölelje át, simítsa meg a fejét. Persze, megérti ő, ha olykor ez lehetetlen, mert a másik fáradt vagy éppen a létra tetején áll. De úgy szeretné, ha a lakás nemcsak rideg szaporító lenne.

Ám tegyük föl, hogy a lakás tényleg otthon, vagy legalábbis otthonos. Látszik, hogy szeretettel rendezték be, egyénisége van, nem csupán praktikus. Ilyen lakást a lakberendezési újságokban is csak elvétve látni, mert nagy-nagy érzékenység kell hozzá. Tehát egy ilyen lakásba várja haza az egyik a másikat. Várja? Akkor miért rándul görcsbe a gyomra, amikor fordul a kulcs a zárban? Azért, mert fél. Fél, hogy a hazatérő a sáros lábával összejárja a gondosan kitisztított padlószőnyeget, vagy csak – mint oly sokszor már – a társára zúdítja a nap során összegyűlt feszültséget. Mégpedig a legdurvább módon, úgy, hogy lebecsüli a társa munkáját. Például megjegyzi, hogy már megint nincs elmosogatva… Pedig különben szeretik egymást. Nem lépnek félre, nagyjából szabálykövetők, s ha egyikük mégis úgy gondolná, hogy legjobb lenne szétmenni, a családsegítő tanácsadás ügyvédje értetlenül áll az eset előtt. Hiszen miért is válnának, ha nem verekszik a házastárs, nem issza el vagy nem kurvázza el a fizetését? 

Rengeteg példát tudunk a mezsgyehiányra. Mert a mezsgye mindenkinek más. A mezsgye a két (vagy közösségben több) ember közös érzelmi komfortzónája.  Nagyon érzékeny terület. Korunk menedzserei szándékosan pusztítják, mert tudják, hogy ha nincs mezsgye, az emberek könnyebben irányíthatók.

A mezsgye figyelmesség, megértés, gondoskodás, összhang, s ki tudja, mi még? Olykor harsányan kihívó, máskor szemérmesen rejtőzködő.

A minap fölszállt a buszra egy házaspár. Mindkét tagjuk hetven év körüli lehetett. A férfi többször is elmondta, hogy ő megnézte a térképen, melyik megállónál kell leszállni. Az asszony kedvesen mosolygott rá, s közben leste az utat. Nem bízott volna a férjében? Dehogynem. Csak kellett a folyamatos megerősítés nekik. A bölcs bagoly típusú férfi és az elővigyázatos feleség tündéri összjátéka.

A mezsgye. 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://birkanep.blog.hu/api/trackback/id/tr702266107

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

manson karcsi · goo.gl/FVvVX 2010.09.02. 13:14:54

a vasút nem is szól másról, csak a szagokról.
szép írás, gratula.

nyíregyházi betti 2010.09.02. 17:50:29

A rendszerváltás után majd 20 évvel volt alkalmam először vonaton Budapestre utazni, első osztályon. Ugyanaz a bűz, ugyanolyan vagon, még jobban lerobbant nyugati pályaudvar. Hiába, az élet nem változik...

nyíregyházi betti 2010.09.08. 09:45:57

"S akkor általában hiányzik egy vékony kis határfelület: a mezsgye."

Nemcsak akkor és nemcsak általában. Ritkán, szabályt erősítő kivételként van jelen de lehet, hogy még úgy sincs. Csak elképzeljük magunknak. Nem tudunk beletörődni, hogy nincs ésszerű átmenet az életünkben ami lehetővé tenné mindannyiunk számára a kiegyensúlyozott életvitelt.

Igen, ezt az átmenetet nevezhetjük úgy is, hogy "a mezsgye".

A hiánya miatt nincs hol áthaladni. Csoda-e, hogy nem jutunk sehova?

Gyanítom, hogy ha a rosszul elhelyezett korlátainkat együttes erővel arrébb rakosgatnánk, újra lenne mezsgye. Mindenkinek aki menni akar mert kíváncsi, hogy mások hogyan építik fel a saját mezsgyéjüket és mindenkinek, aki maradna mert ott szeretne boldogulni ahol született.

Ez lenne a szabadság. Vajon eljön-e valaha?