HTML

Birka nép

A birka nép istenére esküszünk, esküszünk, hogy mindig birka nép leszünk! Küldjetek történeteket a birkanep@lajt.hu-ra!

Friss topikok

  • Foldes Gazda: @uni1002: Így igaz . Velem megtörtént ,hogy a munkaadóm ukázára orosz katonai járművel kellet utaz... (2014.04.24. 17:52) Hagymaszárat a birkának!
  • elkeseredett.polgar: Szerencse, hogy legalább blogok szintjén ismerjük egymást, így egyszerűbb volt ennek a kis "oktatá... (2013.05.08. 22:10) A birka házhoz száll
  • zellerlevél: Több, mint három év eltelt a poszt megjelenésétől, és semmi sem történt? (2013.03.24. 20:36) A koponyahiányos birka és az Optimális Családtervezési Modell
  • Gáb-orom: Jól esett volna egy kis forrás. Azt hiszem innen vannak, nem? puafesztival.hu/ (2012.08.31. 22:21) A birka párzik
  • Reactor: Ne is. Még a végén érvelned kellene. (2012.07.07. 16:20) Büdös birka

Linkblog

Birkák vizsga előtt

2011.04.22. 10:00 Strici

Amikor suliba járunk, életünk egyik legizgalmasabb része a vizsga. Különösen azok a vizsgák maradnak meg bennünk, amelyek meghatározhatják további sorsunkat.

A szakképesítést adó (OKJ) vizsgára bocsátás feltétele, hogy a leendő szaki vizsgamunkát – korábbi, szép elnevezésével mestermunkát – adjon be. Vannak szakmák, ilyen a hangtechnikusé,  ahol öt alkotást is el kell készíteni.

A műveket természetesen értékelni kell, ami például azt jelenti, hogy – 40 vizsgázót feltételezve – 40*25-30 percnyi hangfelvételt kell végighallgatnom, és három oldalnyi szempont alapján pontoznom őket. Ezek a minősítések szerencsére nem összehasonlító jellegűek, tehát nem azt kell megállapítanom, melyik a szebb, jobb, izgalmasabb mű.

Most azonban – bevallottan még a műélvezkedés kezdeti szakaszában, amikor a munkák felének csak a borítóját láttam – két kiváló alkotás kerül a kezembe, és e kettő más-más felfogásban készült. A feladat az volt, hogy egy számítógépes játék reklámklipjéhez kellett hangot készíteni. Hogy milyet és milyen felfogásban, az a leendő vizsgázóra – előkelőbben, a „sound designer”-re - lett bízva.

Az egyik változat magabiztos, pontosan és néhol hűvösen követi a képi tartalmat. A másik változat inkább asszociatív, de helyenként talán kicsit kevésbé takkra vágott. Én mindkettőre maximális pontszámot adtam – ami egyébként nem jelent túl sokat az eszement vizsgafolyamat egészének szempontjából, mert ez a tétel a 23(!) vizsgarész egyikének csupán ötöde, maximális pontszám esetén is csak 0,86%.

Eszembe jutott azonban, hogy ha ezen munkák – és csakis ezek – alapján kellene eldöntenie egy cégnek, hogy melyik alkotót alkalmazza – továbbá feltételezzük, hogy nem egy ostoba HR-es pofázik majd bele az ügybe, valószínűleg nem is értesítvén a pályázókat arról, hogy be se hívja őket –, mit is tennék. Én már kitaláltam. És Ti?   És miért is? De alapos indoklást kérek ám!
 
1. változat 
 
 
2. változat
 

3 komment

Az elmenő birka

2011.04.21. 12:46 Strici

Az egyik barátom készülődik. Tulajdonképpen már évekkel ezelőtt el akart menni,  csak az volt a kérdés, hogy hová.  Nem azért akar elmenni, mert az átlagosnál rosszabbul él. Hanem azért, mert úgy látja: itt nincs jövő.  És mert az elmúlt hónapok eseményei – a rengeteg bedőlt cég és a közállapotok romlása – azt sugallják neki, hogy addig kell elmenni, ameddig lehet.

Amióta a barátom úgy döntött, hogy elmegy, éjszakánként arról a háztömbről álmodik, ahol a gyerekkorát töltötte. Az volt a hazája. Már régóta nem ott lakik, akkor meg nem mindegy, hogy hol?

A barátom nem szereti ezt az országot, pedig korábban imádta. Még átmenetileg sem hagyta itt, nem gondolta, hogy tisztességes lenne néhány évig külföldön dolgozni, amikor itt tanították őt a közösség pénzén. 

Most úgy akar elmenni, hogy nem jön vissza. Esetleg, majd egyszer, de csak kirándulni. 

A barátom itt fog hagyni mindent és mindenkit. Engem is. – Van internet – mondja –, kapcsolatot tehát tudunk tartani. Különben is, itthon sem találkozunk túl gyakran.

A barátom okos ember. Sosem dönt elhamarkodottan. Még éppen fiatal, s egyébként is, bármikor kezdhet új életet az ember. Vagy legalábbis megpróbálhatja. Lehet, hogy ha én is fiatal lennék, én is elmennék, pedig én szeretem ezt a kis országot?  Ahogy Radnóti is szerette, de ha tudta volna, hogy mi lesz, menekült volna. Ahogy a hazáját szintén szerető Bartók tette, még éppen időben. Ám akkor miért nem menekültek azok, akiket békén hagytak volna, ha nem vállaltak volna közösséget az üldözöttekkel? Miért nem menekült Zrínyi? Mikor kötelező elmenni, és mikor kell maradni, a végsőkig esetleg?

Megkérdeztem a gyerekeimet, hogy ők elmennek-e? Hiszen még előttük az élet, nemcsak magyarul beszélnek, talpraesettek, bátrak, még a kalandot is kedvelik. Érdemes lenne megpróbálni legalább. De nem tudom rávenni őket még egy halovány „talán”-ra sem. Hiába érvelek, hogy fölöslegesen nem érdemes áldozattá válni, ha van jobb megoldás. Ők nem hiszik, hogy bármi rossz történhet. Hiszen még előttük az élet, nemcsak magyarul beszélnek, talpraesettek, bátrak, még a kalandot is kedvelik.

Legyen nekik igazuk! Mindenesetre, egy-egy kis bőröndöt nem árt előkészíteni.
 

7 komment

Az érzelmi hajléktalan birka

2011.02.15. 09:52 Strici

Talán az anyaméhben kezdődött, de nem úgy.  Várva-várták, hogy megszülessen. Tehát nem úgy, mint a későbbi érzelmi fogyatékosokat, akiktől szabadultak volna, de már késő volt. Ujjongva nézték őt az ultrahangon, hogy milyen szép és kedves, és hogy biztosan milyen okos és jó is.

Amikor megszületett, még egy pillanatig örültek neki. Ő is örült, érezte a gyöngéd simogatásnak, a cici tejecskéjének és az édesanyja könnyeinek melegét. Mert az anyja zokogott. Nem hangosan, nehogy észrevegyék a többiek. Inkább pityergés volt ez, hadd higgyék, hogy a szülés fájdalmának levezetése.  Valóban nem volt könnyű a vajúdás, de mi volt az a fájdalom ahhoz képest, amit most érzett.

– De gyönyörű csecsemő! – áradoztak az anyának a rokonok és ismerősök, maguk között pedig szánakozva gondoltak a szerencsétlenre, mert ilyen gyerekkel áldotta meg őt a sors. Igen, már ekkor sem ő volt a fontos. Nem az ő jövője.

Lehet, hogy nem így kezdődött. Sőt csaknem biztosan nem. Amíg egészen kicsi volt, még valóban szépnek tartották őt, kedvesnek, okosnak és jónak. Bíztak benne, hogy majd boldog felnőtt lesz egyszer, s addig is gondtalan, egészséges, örömteli gyerek. Mint a többi.

Nem volt olyan, mint a többi. Régi, sok évtizedes képeket nézeget. A képek alapján nem tudja eldönteni, hogy mikortól lett más. Itt például a kör közepén áll…

Már nagyon várta, hogy óvódás legyen.  Tetszett neki az óvó néni is, szerette őt, szerette volna, ha ugyanúgy lehet az ölébe bújni, mint anyának. Az óvó néni nem szerette őt, mindig rászólt, hogy mit lábatlankodik megint, ahelyett, hogy a többiekkel játszana? De a többiek nem akartak játszani vele, elhúzódtak tőle, pedig még a homokozó játékait is odaajándékozta egyszer egy közös játékért. Máskor meg azt mondta az óvó néni, hogy rajzolják le a cserépkályhát. Egyforma kockákat kellett rajzolni, egymás mellé és egymás alá. Neki már az első sor sem lett tökéletes, az egyik kocka nagyra, a másik kicsire sikerült. Az egymás alatti sorokban egyre kevesebb lett a kocka, s mire a rajzolásban a lap aljára ért, el is fogytak a kockák. – Reménytelen – mondta az óvó néni, a többiek meg körbeállták őt, és csúfolkodtak. Aztán sikongva futottak el, mert valami riasztó volt a tekintetében, amitől megijedtek a gyerekek. Attól kezdve nem sokat rajzolt, inkább történeteket talált ki.

Szeretett iskolába járni. Ott mindig történt valami. Vagyis nem az iskolát szerette, hanem a tanulást. Azzal biztatták, hogy ha szót fogad és jól tanul, minden sikerülni fog neki. Jól tanult. Különösen a verseket szerette. Mindig, minden verset tudott. Akkor egy nagyon nehéz vers volt a házi feladat. Tudta, hogy kevesen fogják megtanulni, és meg fogják verni a többiek, ha jól mondja el. Gyakran verték meg, strébernek tartották. Pedig volt, aki nálánál is jobb tanuló volt, de azt sosem bántották. Amikor a feleltetéskor őt szólította föl a tanárnő, nem szólt egy szót sem.  – Szégyelld magad! Csalódtam benned! – kiabált vele a tanárnő, s még hozzátette: – Félelmetes a nézésed!

A tanítás után nem ment haza. Késő estig csavargott, félt. Félt a büntetéstől, de attól még jobban, hogy senki nem szereti őt, hiszen ha szeretné, tudhatná, hogy ő megtanulta a verset, szeretettel mondta volna el, de nem lehetett, azt akarta, hogy lássák a többiek: ő sem más. Amikor hazaért, az anyja szemébe nézett.

– Valami baj van ezzel a gyerekkel. Nem játszik vele senki, és olykor félelmetes gyűlölettel néz – mondta a pszichológusnak az anyja. –  Nincs semmi baj, anyuka, nyugtatgatta a pszichológus; szép, kedves, okos és jó, csak még gyerek… csak még kamasz… csak még alig felnőtt…

Aztán nem volt több csak még. Korán reggel sietett dolgozni, a munkaidő után pedig szaladt haza. Nem vette őt észre senki, már-már beletörődött, amikor az áruházban rámosolygott valaki. Csábító mosoly volt, reményteli, otthonos. Amikor először szeretkeztek, az egykori tejecske melegét érezte. – Miért szeretsz? – kérdezte.  – Mert szép vagy, kedves, okos és jó.

Fölugrott, felöltözött, és elrohant. Milyen ostoba volt, hogy hagyta kigúnyolni magát. Ő már régóta nem szép, nem kedves, nem okos és nem jó.

„Nem értem, mit követtem el – olvassa most ezt a régi levelet –, kérlek, bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek, hidd el, nagyon.  Gyere vissza kérlek, mindent meg fogok tenni érted, csak ne nézz még egyszer úgy rám.”

Visszament hát, próbálkoztak még egy ideig… Utána kezdett gondolkodni azon, hogy az érzelmeiből miért csak a gyűlölet jön át, miért nem látszik a szeretete? Miért, hogy bármit cselekszik, végül sosem a szeretet, hanem a gyűlölet győz? Mintha önző lenne, holott lesi a társa gondolatait. Miért nem veszi észre a másik, hogy a hosszas hajléktalanság védelmi reflexei működnek csupán? Miért torzult el ő, aki valaha tán szép volt, kedves, okos és jó? És már mindegy, hol romlott el, mit kéne tennie, hogy ne csak átmeneti szállást találjon, hanem tartós fedél legyen a lelke fölött?

Amikor lelki aluljáróban jársz, ne alamizsnát osztogass. Szólj kérlek, ha látod a fölfelé vezető lépcsőt.

5 komment · 1 trackback

A birka kocsija

2011.02.01. 04:22 Strici

– Az nem lehet, hogy neked nincs kocsid – csodálkozott a nő –, mindenkinek van kocsija. Kocsi nélkül nem lehet élni.

Először úgy húsz évvel ezelőtt sipákolt így nekem valaki. Azt hittem, egyedi hülyével van dolgom. Azóta évente-kétévente találkozom ezzel a véleménnyel. Elfogadom, hogy vannak, akik autóval a seggük alatt születtek, azt viszont sajnálatosnak tartom, ha bárki is arra kényszerül, hogy a saját személygépkocsiját munkaeszközként kell használnia. Azt még inkább, ha ennek a kényszernek az illető örül. Még mindig azt gondolom ugyanis, hogy egy normális társadalomban a munkahely a lakás közelébe települ (és nem fordítva) , ahová gyalog 15-20 perc alatt oda lehet érni, akinek pedig utazó munkája van,  annak jár(na) a sofőr. Nekem például járt. Az akkori főnökeim tudták, hogy az a tevékenység, amit rám bíztak, komoly szellemi koncentrációt igényel, ezért kímélni kell a vezetés okozta stressztől.   A. C. Clarke tudóstól és sci-fi írótól származik az a mondás, miszerint nem közlekedési eszköz az, amiben menet közben nem lehet olvasni. Arra a kérdésre, hogy mi van azokkal, akik élvezik a vezetést, azt válaszolta, hogy az életveszélyes hobbikat elkülönített helyeken szabadna csak engedélyezni. 

Egyébként volt kocsink, vagy ha az nem is, Trabant volt. De mert Lilikét (egy Trabant csak nő lehetett) kétszer is ellopták, nem vettünk másik autót. Ám itt nemcsak a gépkocsiról van szó. Hanem egy életfelfogásról is. A Porontyblog fénykorában jót vidultam azon, amikor az egyik unatkozó úri dáma azt írta le, hogy a két bidé alapfelszerelés. Bevallom, fingom nem volt addig arról, hogy mi a bidé, aztán azt gondoltam, hogy biztosan a pinamosó. Pedig a bidéről az első feljegyzések 1710-ből származnak, ám én – nem hencegés, tény – olyan környezetben nőttem föl, ahol nem volt bidé. Nekünk ma sincs.  Egy sem.

Tudom, sokfélék vagyunk. Van, akinek az a fontos, hogy wellnessben ringassa magát; engem – ha már luxusról lenne szó – el lehetne csábítani egy igazi high-end (csúcsminőségű) lemezjátszóval is, aminek az ára erősítő nélkül másfél milla körül van. Úgy sejtem, sosem lesz ilyenem, viszont legalább azt tudom, hogyan szól egy ilyen jószág. 

Számomra már az is csuda volt, hogy a fürdőszobánkban van fűtött törülköző szárító. Jó dolog, használom is, de ha nem lenne, az se volna gond. Az viszont gond lenne, ha egy csomó háztartási gép nem lenne az otthonunkban, mert azok valóban hasznosak. A mi családunkban már 1955-ben volt mosógép, és aztán jött a többi. Ennél már csak az volna jobb, ha a lehető legcsekélyebbre csökkenne az otthon végzendő munka. Hm… Van olyan ismerősöm, aki szerint bejárónő (cseléd) nélkül nem képzelhető el az élet. Hogy a bejárónő hogyan élhet bejárónő nélkül… ilyen mélységekre nem tud hatolni az agya.

Nagyon sokfélék vagyunk: például az egyik honlapon olvastam, hogy minimálpénzből lakberendeztek egy 80 négyzetméteres panelt. A lakást egy anyuka lakja öt gyermekével. Igaz, könyv egy szál se, de kb. százezer forintos mikrosütő, az van. Meg dizájn. A kommentelők több millió forintra saccolják az átalakítás költségeit. Még ha ilyen gazdag lennék (igen, néhány milla nekem nem minimálpénz), akkor sem szívesen lennék egyedülálló anya.

Viszont biztosan nem lennék olyan nő társa – társa? – sem, akinek a legfontosabb mércéje az, hogy a pasinak milyen kocsija van, vagy hová viszi őt nyaralni – természetesen minél drágább helyre. Az ilyen nők – az ilyen emberek, hogy pontosabb legyek, az ilyen birkák, hogy még pontosabb – egyetlen mércéje a saját kényelmük. És e kényelemért számos kényelmetlenséget vállalnak: szolárium, műköröm, műhaj, műcsöcs, szemöldök-tetoválás… az egész napjuk abból áll, hogy megfelelő szintre hozzák a testüket.  És abból, hogy szappanoperákat néznek, jósnőkhöz járnak, mert az olyan cuki. (Jut eszembe: Miért nem jósolta meg egyetlen horoszkóp se a legutóbbi földrengést?)  A műbirkák úgy gondolják, a kényelem, a luxus jár nekik, hiszen ők oly különlegesek – és tragédiaként élik meg, ha egy eső lemossa a vakolatot az arcukról.

Nem irigylem őket. Valószínűleg nem ismerik az olyan érzéseket, mint amilyen a barátság, a szerelem, a katarzis – vagy éppen a jól végzett munka öröme. Mivel sokfélék vagyunk, nekik nincs is szükségük rá. Nekem meg az autóra nincs.

Kvittek vagyunk.

21 komment

A birka, a minisztérium és a West Balkán

2011.01.27. 06:20 Strici

A birkák esetünkben azok a diákok, akik hangtechnikusok szeretnének lenni, sőt, azt is szeretnék, ha államilag elismert, úgynevezett OKJ-s szakképesítést igazoló bizonyítványuk is lenne erről. Ehhez pedig vizsgázniuk is kell néhány hónap múlva, egy kétéves képzés lezárásaként.
 
A vizsga nagyon sok részből áll; ennek egyik része a szóbeli. Lássuk hát, hogyan is néz ki egy ilyen szóbeli vizsgakérdés, amelyre előre föl lehet készülni, hiszen ezért nyilvános a tétel:
 
„Felépül a hangrendszer
Készítse el egy rock együttes hangosításának részletes rendszerét négy változatban!
A koncert egy ifjúsági klub pincehelyiségeiben van, aminek a befogadó képessége 300 fő, belmagassága 3 méter. A színpad 50 cm magas, 5 méter széles és 3,5 méter mély. A keverőállás a színpaddal szemben van a terem túlsó falánál. A zenekar felállása: jazzdob készlet (2 felső tom, 3 felső réztányér), 3 rototom, bassusgitár, elektromos gitár 2 fajta gitárkombóval, ének. A gitárosok vokáloznak. 
Az egyik változatban passzív hangsugárzókat kell használni, a másik változatban aktív hangsugárzókat kell használni, a harmadik és negyedik változatban a szomszédos helyiségeket is hangosítani kell a passzív vagy az aktív hangsugárzókkal. A színpad terméhez a szomszédos helyiségeken át lehet eljutni. 
Dolgozza ki pontosan, hogy milyen tulajdonságú eszközöket használna, azok darabszámát, pontos elhelyezésének szempontjait, a kábelezést, a kábelfajtákat, a csatlakozókat, a kábelek vezetésének lehetséges fajtáit, a mikrofon és hangsugárzó állványokat, a rögzítéseket, az eszközök védelmét. Vegye figyelembe a környezetvédelmi és munkavédelmi előírásokat. Válasszon keverőasztal fajtát, részletesen dolgozza ki a hangutakat és a csatornák beállítását, a kisegítő eszközöket, azok beállításának szempontjait. Adja meg a hangkép kialakításának szempontjait. A négy változat közül a vizsgabizottság választ.”
 
Mivel nem a lényeghez tartozik, a feladatban szereplő szakkifejezéseket kivételesen nem magyarázom meg, s tekintsünk most el attól is, hogy egy ilyen feladat technikai megoldásának elkészítése és ismertetése – ráadásul négy változatban – a vizsgaelőírások szerinti 45 perc alatt biztosan lehetetlen. Aki ezt a feladatot – és persze a többit is – kitalálta, biztosan nem mérte föl, hogy egy valóban ennyire részletes és pontos rendszerterv kidolgozásához egy teljes nap is kevés. 
 
Összpontosítsunk inkább arra, hogy a feladat szerint – idézem ismét – „Vegye figyelembe a környezetvédelmi és munkavédelmi előírásokat.” A feladatleírásában pedig az szerepel, hogy „A színpad terméhez a szomszédos helyiségeken át lehet eljutni.”
 
Ez azt jelenti, hogy az esemény fő helyszíne nehezen közelíthető meg, át kell menni a vécén is (az ugyanis az előírások szerint kötelező helyiség), nincs kerülőút, nincs olyan másik bejárat, amelyen keresztül a zenekari és technikai cuccokat be-ki lehetne szállítani, és – főként – nincs menekülő útvonal. Ha tehát valami miatt áramszünet lenne a pinyóban, a koncertteremből kizárólag a többi helyiségen (büfé, ruhatár, klotyó) keresztül lehetne kijutni, a pánik miatt esetleg halálra taposva néhány embert.
 
A feladat szerinti koncertet megrendezni  tehát tilos, a leendő hangtechnikusnak egyetlen feladata van: megtagadni a munkát és azonnali hatósági vizsgálatot kérni az ifjúsági klub működtetőivel szemben.
 
A vizsgafeladat szerinti körülmények – és ebben a tekintetben a minisztérium jó érzékkel választott „életszerű” feladatot – egyáltalán nem számítanak kivételnek. A probléma az, hogy az ilyen élethelyzetet a minisztérium munkatársai természetesnek tekintik, föl sem vetődik bennük, hogy a hatályos rendelkezések szerint törvénysértő és életveszélyes állapotot előidéző esemény ne lehessen megoldandó vizsgafeladat.  Kérdés, hogy ha a vizsgázó – az egyébként szintén vizsgarésznek számító "Hangtechnikusi etika"  című tantárgyra hivatkozva – valóban nem készít rendszertervet (ráadásul négy változatban), megkapja-e majd a jelest?
 
Ti mit adnátok és kinek? 

6 komment

Az inka birka

2011.01.26. 09:28 Strici

Kitomboltad magad végre?  Hagyj minket békén, arról nem volt szó, hogy tényleg eljössz, arról aztán meg végképp nem, hogy mindnyájunkat szinte egyszerre viszel el, te kegyetlen rohadék!

Igaz, már évekkel ezelőtt elkezdődött. Először csak szórványosan jártunk temetésekre, de ami az utóbbi hetekben történik, arra valóban nem számítottunk. S talán nem is az a baj, hogy a pre/poszt beat- és hippi-generációk tagjai közül egyre többen fejezik be az életüket – miket is írok, miért nem baj? Hülyeség. Éppen arról akarok írni, hogy valami óriási „tévedés” történik-történt.

Azok, akiknek legjobb esetben már rutinszerűen segítenek a fiatalok átkelni az utcán, azt gondolták, hogy valami igazán értékeset hoztak létre. Talán minden korosztály így van ezzel. Ám ennek a kicsivel a II. világháború előtt-után született vagy felnőtté váló korosztály-csoportnak különös szerencséje volt. Valóban megadatott a számára, hogy az elődeihez képest – őket megtagadva-megőrizve – egészen különleges dolgokat műveljen. Nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett világban (s talán a nem fejlettben is) mindenütt.

Minden kutatás azt bizonyítja, hogy ehhez az áldott állapothoz hozzásegített a világégés – a korábban ismeretlen méretű pusztítás. S az újjáépítés mindig lehetőség az új tehetségek kibontakozására. Az érdekes azonban az, hogy a 25-30 évvel ezelőtt még vitathatatlanul nagyszerűnek tartott – vagy éppenséggel nagy társadalmi vitákat kiváltó – alkotások éppen nem az újjáépítés, hanem a konszolidáció időszakában születtek; a múlt század ötvenes éveinek második felétől nagyjából a rendszerváltásig.

Igen, azt gondoltuk, ez valami más: emberibb, őszintébb, igazabb, szókimondóbb; szóljon akár az élet és a halál nagy társadalmi kérdéseiről, akár a magánélet rezdüléseiről. Egyszerre tételeztük magunkat harsányan nyersnek és forradalminak, árnyaltnak és mívesnek. Erősek voltunk, és lenyűgözően sikeresek. Erősek, de jellemzően nem erőszakosak, mert békét akartunk a világon.

Ami ebből megmaradt… Sok minden, minden eddiginél több maradt meg, hiszen nemcsak a hagyományos (könyv, kotta, szobor, festmény, épület, stb.), hanem a modern (film, videó, hanglemez és -szalag) rögzítéstechnika is a segített minket.

Azt gondoltuk, hogy a mi korosztályaink után már soha nem lesz módi a kultúra silány, hazug, primitív, igénytelen, s főként avítt változata, hiszen még a szórakoztatás zenei nívóját  is magasabbra tettük.

Na ez utóbbi az egyetlen, ami megmaradt;  egy korábbi posztban elmélkedtem arról, hogy túlságosan is – lényegi továbbfejlesztés nélkül.

És a többivel mi lett? A regényeinket, verseinket, rajzainkat, szobrainkat, filmjeinket, tévé- és rádiójátékainkat ismeri valaki? Nemcsak a magyarokét. Hová szálltak a darvak, mit mutat egy kaliforniai áruház kirakata napjainkban, mit művelnek a szegénylegények, milyen riport készül egy képzeletbeli popfesztiválon?

Nem véletlen, hogy a mi életművünk eltűnni látszik a könyvtárak pincéiben, a film- és hangarchívumokban. A mintegy negyed századdal ezelőtt megkezdődött  és napjainkra masszívan megerősödött kulturális és életmód-ellenforradalomnak nincs szüksége nemcsak a mi egykori progressziónkra, hanem semmilyenre sem. 

Felgyorsult az élet – mondják; nincs idő elolvasni egy regényt, megnézni egy akciómentes filmet… de hát rengeteg egyperces írás, zseb-rádiójáték született fél évszázaddal ezelőtt is, a gyorsuló idő a mi találmányunk! Mégis, amikor tizen-huszonévesekkel először nézetek meg hosszabb játékfilmet, az első 30 perc után azt kérik, tartsunk szünetet. Először nem értettem, miért nem bírják ki, aztán beesett: a tévében ilyenkor szokott jönni az első reklám.

Most úgy megyünk el, szerencsésebb esetben még eléldegélünk pár évtizedig, hogy nemcsak a nevünkre nem fognak emlékezni, hanem azt is elfelejtik, hogy megpróbáltunk megváltoztatni egy embertelen világot, mondhatnánk, éppen a modern technika segítségével kíséreltük meg emberszabásúra szocializálni a gépek, a tömegkultúra lüktető világát.

Vajon lesz-e majd olyan kor, amikor minket is ámulva fedeznek föl újból?

 

 

4 komment

A birka és tsa

2011.01.24. 22:20 Strici

„Néha azt veszem észre, hogy még én is tele vagyok szörnyű előítéletekkel. Hát mit akarok akkor tőlük? Múlt héten bejön egy asszony, és sír. Három hónapja nem kapott gyerektartást. Kérdezem, hol a férje? Nem a férje, csak együtt élnek. Született két gyerek, aztán ott hagyta. Hallgatom az asszonyt, és egyszer csak észreveszem, hogy valami furcsa fenntartással vagyok iránta. Csak azért, mert nem a férje, mert nem írt alá egy nyomorult papírt. Rettenetes, nem? Attól nem lehet pontosan olyan becsületes, mint más? Vagy nem szeretheti annyira azt az embert? Szégyen, hogy milyen ostobák vagyunk. Az értelmünk néha hiába tud valamit. Évszázados tehetetlenség van az ügyek mögött. Nincs biztonságérzetük. Bizalmatlanok és boldogtalanok mind. Az emberek nagy része így él.”

Na birkák! Mit gondoltok, Mikor hangzottak el az iménti mondatok? Tegnap? Tavaly? Öt éve? Húsz évvel ezelőtt? 

Félelmetes…  1964-ben mutatták be Szabó István Álmodozások kora című filmjét;  a főcím szerint játszott benne például Béres Ilona, Halász Judit, Esztergályos Cili (még nem Cecília), Bujtor István, Kovalik Károly, Rajz János, Sinkovits Imre és Gábor Miklós. Továbbá egy főiskolai hallgató is: Bálint András.

A lelkemnek legkedvesebb magyar film ez, talán mert a filmbéli munkahely az én szűkebb hazám, s mert olyan szép a film hangja is, hogy tanítani lehetne. Naná, hogy tanítom. Azoknak, akik meglepődve elnevetik magukat, hogy jé, ilyen volt fiatalon a Halász Judit nagymama, és akik nem tudják, hogy ki az a Béres Ilona.

De mintha az eltelt 47 esztendő alatt semmi nem változott volna. Pedig volt azóta hosszú haj és miniszoknya, új gazdasági mechanizmus, a legvidámabb barakk, a szocializmus vívmányainak megőrzése majd feladása, rendszerváltás, ágyútalpon temetés, médiaháború, diáksziget, Bokros-csomag,  koronaúsztatás, öszödi kitárulkozás, Facebook… 

Az évszázados tehetetlenség azonban változatlan. A maradék biztonságérzet is elillant, s 30-40 éves barátaimat hallgatva, az az érzésem, hogy bizalmatlanok és boldogtalanok mind. Mintha valamit rosszul csináltak volna az életükben. Talán túl hosszú ideig nem érdekelte őket a jövő. Nem is érdekelhette, amikor azt sem tudták, másnap mire számíthatnak, így azután nem is nagyon vágyódtak társra, csak pillanatnyi örömökre. Egy-egy villanásra, hogy legalább olykor történjék valami, amiért nem furdalja őket a lelkiismeret, s amivel nem kell elszámolni. Szüleik, nagyszüleik nyomorúságos, piti és gyakorta eseménytelen rabszolga-életét ugyanis bárminek tekinthették, csak jó példának nem.

Ám közben számolni felejtettek el. Nemcsak az éveiket nem számolták, arra sem gondoltak, hogy elfogy a választható pasik/csajok színe-java. Vagyis azok fogynak el, akiket eddig prédának tekintettek csupán: az előnyös külsejű, okos, gazdag és fiatal fiúk és lányok mennyisége korlátozott.

Most kétségbeesetten érzékelik, hogy már csak a selejt maradt, azok, akik ugyanolyanok, mint ők; mert akiket szívesen választanának, menekülnek, ha meghallják azt a szót, hogy házasság.

Vajon miért válik céllá a házasság egy olyan országban, ahol a házasságoknak több mint a fele válással végződik? Miért nem elégséges az élettársi kapcsolat? Miért nincs széleskörű tiltakozás egy olyan alkotmánytervezettel szemben, amely a házasságban élőknek több jogot kíván adni, mit azoknak, akik a párkapcsolat más formáit választják? 

Ha eltekintünk attól, hogy a házasság egyszersmind vagyonközösség is, próbáljatok meggyőzni arról, miért választottátok vagy választanátok a házasságot?

10 komment

A birkanő és a rendes ember

2011.01.19. 11:16 Strici

– Pedig milyen rendes ember, még sincs senkije – mondta az egyik barátnője. 
– Te járnál vele?
– Nem rólam van szó, én, lekopogom, megtaláltam a páromat.
– Boldogok vagytok? Jól éltek?
– Szerencsés vagyok, a párom is rendes ember. Biztonságos és kényelmes. Meg aztán a gyerekeket is mindketten szeretjük. Igen, jól megvagyunk. neked is megjöhetne már az eszed. Ahogy régen mondták, benne vagy a korban, igaz, a szingliőrület miatt kitolódott ez a kor. Ráadásul ott van a fiad. A csodára vársz? Ez egy rendes ember…

A nő pontosan tudta, hogy benne van a korban, csak mostanában mindenki elhagyta őt. Néhány éve még nem töpizett ezen; élvezte, hogy a pasik mind megkívánják az ágyékát, de most már társat szeretne, családot.

– Figyelsz rám egyáltalán? Én segíteni akarok neked, te szerencsétlen! Rendezünk egy bulit, meghívtam rá őt is, legalább gyere el, bemutatlak neki, és ne legyél egyből undok, ha nem tetszik azonnal. Beszélgessetek, hidd el, egy rendes ember kincseket ér a mai világban.

A nő családjában már volt egy rendes ember. Régen volt, nem ismerte az illetőt. Az imádott néhai nagymamája nagyon szerelmes volt valakibe, de a szülők nem engedték a házasságot, mert az ifjú pár két tagjának eltérő volt a vallása. Szakítottak hát, a nagymami csaknem belehalt, de mert ő is jócskán benne volt a korban, bemutattak neki egy rendes embert. Három hét múlva férjhez ment a rendes emberhez, aki suszter volt, kényelmes és biztonságos – amíg el nem vitték a Don-kanyarba, ahol tífuszban halt meg, pontosabban megfagyott: a munkaszolgálatosokat egyszerűbb volt kitenni a hóba. A nagymama nem keresett másik férjet, a háború után sok-sok özvegy érezte úgy, tartozik annyival a férje emlékének, hogy soha többé rá se nézzen egyetlen férfira sem.
 
A nő ágyában sok rendes ember fordult már meg. Mindannyian nősek voltak. A többségük szó nélkül tűnt el, akik meg nem, azok áradoztak, milyen jó a nővel, sokkal jobb, mint a feleségükkel, de ugye megérti a nő, hogy nem akarnak válni, bujkálni, mert a feleségük rendes asszony, jó anya, kényelmes és biztonságos.
 
A nő nem tudja, milyen anya is ő valójában. A gyereke kiskamasz, kéne neki a felnőtt férfi, akire felnézhet. Hogy hol van az édesapa? Az apa nem tud a gyerekről, a nő nem akarta, hogy kényszerből vállalja a pasi a fiát. A pasi ugyanis nem akart babát, a nő viszont akkortájt akart, szerette volna, ha van valaki, aki csak az övé, akit birtokolhat, akit úgy formálhat, ahogy neki tetszik. Hazudott, a pasinak, nem védekezett. De legalább szép a fiú és okos.
 
– Úristen! Hogy néz ez ki? – rémült meg a nő, amikor a buliban meglátta a rendes embert. De mert megígérte, hogy nem fog azonnal menekülni, mosolygott, amikor a rendes ember bemutatkozott. A rendes ember biztatásként értelmezte a mosolyt, beszélni kezdett hozzá, egészen érdekeseket mondott, így egy idő után a nő figyelni kezdett a rendes ember szavaira. Egyre bővítettebb mondatokban válaszolt a kérdésekre. Még senkit nem érdekelt ilyen őszintén az élete, s ez olyannyira megoldotta a nyelvét, hogy egy idő után már csak ő beszélt. Lehet, hogy ennek a két pohár pezsgő is oka volt, mert egyébként soha nem ivott. 
 
– Tetszel nekem. Akarsz találkozni velem máskor is? – kérdezte a rendes ember, miután hazáig kísérte a nőt.
– Igen, hát persze! – válaszolt a nő automatikusan, de már visszaszívta volna, csak nem akarta megbántani a rendes embert.
 
Másnap a rendes ember fölhívta a nőt. 
 
– Kitaláltam, hogy megnézhetnénk a múzeumban az időszaki kiállítást. Nagyon hosszú a sor, de nem kell végigállnod, mert én már megvettem a belépőket.
 
Kiállítást is régen látott a nő, nem járt sehová. Ha nem kell enyelegnie a rendes emberrel, csak a festményeket nézni, miért ne mehetne el? Sokáig voltak a múzeumban, a rendes ember minden képről tudott mesélni valamit, és néha olyan vicces volt, hogy a nő kénytelen volt elnevetni magát.
 
A nő alig várta már, hogy haza érjenek, eldöntötte, hogy megmondja a rendes embernek, nincs tovább. Ám annyira elgondolkodott, hogy amikor a kapuban a rendes ember megpróbálta megcsókolni őt, sikoltva és durván lökte el magától. A rendes ember elesett, így még taszítóbb és szánalmasabb lett. A nő elszégyellte magát, fölsegítette a rendes embert, s megígérte neki, hogy másnap ismét találkozhatnak.
 
A nő szilárdan elhatározta, hogy amint találkoznak, tényleg elküldi  a rendes embert. De amikor leszállt a buszról, s köszönt a rendes embernek, rákiáltott a fia.
 
– Szia, anya! Ki ez a furcsa bácsi?
– Ez egy rendes ember. De Te hogy kerültél ide?
– Csak csavarogtam, unatkoztam otthon egyedül. Mitől rendes? Elvisz most minket az állatkertbe?
 
Már éppen a nő száján volt a méltatlankodás, de a rendes ember megelőzte őt.
 
– Persze! Remek ötlet! Melyik a kedvenc állatod?
– A mamut – vágta rá a fiú, és huncut vigyorral várta a folytatást.
– Ám legyen! Olyan helyre viszlek Titeket, ahol van mamut.

A fúnak földerült az arca, s ezzel egyidejűleg komorodott el a nőé.

– Hagyd békén a bácsit, jó? Nem ér rá most…
– Miért ne érnék rá? Úgyis szerettem volna már megismerni a fiadat, és a mamut is ránk vár. Ugyanis már szóltam neki, hogy megyünk megnézni őt.
– Anyu! Ez a bácsi egy varázsló?
 
A nő arca megenyhült.
 
– Igen, azt hiszem, varázsló.
 
A Természettudományi Múzeumban hosszasan nézegették a gyapjas mamutot.  A nő csodálkozott, milyen felszabadult a fia.  Talán ha valami normális nadrágot venne föl a rendes ember… De mit képzelődik, ez volt az utolsó találkozó.

– Anyu! Azt ígérte a bácsi, hogy vasárnap mamutot vadászunk a hegyekben. Olyan jó lesz, anyu!
– Na elég legyen már a hülyeségekből! A hegyekben nincsenek mamutok, nem megyünk sehová.
– De anyu, akkor legalább hadd én… 
– Nem.
– Miért nem? – kérdezte a rendes ember.
– Megkérlek, ne szólj bele a nevelési elveimbe. Az én gyerekem, nem a tiéd. Azért nem, mert nem akarom, hogy…
– De én akarom, anyu!
 
A nőnek eszébe jutott, hogy mindig a gyerekkel kell lennie. Nem is volna rossz, ha lenne egy szabad hétvégéje. Olvasgathatna, lustálkodhatna…

– Hát… én nem is tudom… De vigyázzatok egymásra ám!
– Csodálatos vagy, anyukám! Te vagy a világon a legjobb anya!   
 
Már percenként nézte az óráját. Biztosan valami bajuk történt… Kár volt elengedni őket, milyen baromság ez az egész, ő nem akarja a rendes embert, csak már itthon lennének, azonnal kidobja a pasit. Na végre!

– Anyu! Anyukám! Hoztunk Neked mamutot, a cseppkőbarlangban vadásztuk! Nagyon izgalmas a cseppkőbarlang, kár, hogy nem voltál velünk!  Képzeld, évmilliók alatt nő meg egy cseppkő. Egykor ilyen barlangokban éltek az emberek, onnan indultak mamutot vadászni. Egész télen lesz mit ennünk, mint az ősembereknek! Útközben fel is dolgoztuk, hogy beférjen a fagyasztóba, mert a barlangot nem hozhattuk el. Csinálhatsz mamutlevest, rántott mamutot, mamut sültet, mamutfőzeléket, bármit, amit szeretnél. Nézd, ez a combja! 

A fiú a levegőbe rajzolta a képzeletbeli mamut combját, azután sorjában a többi részét. A nő csóválta a fejét… milyen bolondok ezek ketten…

– Az mi a kezedben?
– Ja, nagyon meleg van odakinn, és a furcsa bácsitól megkérdeztem, szabad-e fagyit enni a mamuthoz? Azt mondta, éppen a fagyi az a köret, ami a mamuthoz a legjobban illik. A házunk előtti boltban vett hát egy kiló vanilia-málna fagyit, nézd meg a doboz címkéjét, ott van rajta a mamut.
– Nem fogadhatod el ezt a fagyit. Megtiltom, hogy egyél belőle! A bácsi majd visszaviszi a boltba, én is vettem neked fagyit, majd eszel abból! – üvöltött a nő.
– Gonosz vagy, anyu! Gonosz vagy, és nem szeretsz engem. A te fagyid nem kell. A bácsi fagyiját akarom!  Te nem szereted ezt a bácsit, mert nem olyan, mint a többiek, akikkel eddig voltál. Te senkit nem szeretsz. Te sosem értél rá, hogy énekelj nekem, hogy hintázz velem a játszótéren, mert utálod a játszóteret, mert a többi anyukának volt férje, még a meséket is, amiket neked kellett volna mesélned nekem esténként, én találtam ki magamnak. Azt hiszed, nem veszem észre, hogy mit művelsz? Csak azért nem szóltam, mert sajnáltalak, hogy mindig más emberekkel baszol… 
– Elég volt! Mit képzelsz, Te? Te taknyos! Hogy beszélsz az anyáddal, mi? Nesze, nesze, nesze! –  ütötte a fiát, ahol csak érte.
– Agyon is vághatsz – bömbölt a fiú –, akkor is kurva vagy! Kurva! Kurva! Kurva!  
– Te meg mit bámulsz itt? – rivallt a nő rendes emberre. Képzeld, kurva vagyok, aki mindig mással baszik. Megmondta a fiam, te is megkúrhatsz, ha akarsz. Azt hiszed, számít valamit? Nem kell udvarolgatni, kirándulni vinni és elszakítani tőlem a fiamat. Tessék, itt a pinám, ürítsél bele Te is, aztán takarodj a jó büdös francba!
 
A nő meglökte a rendes embert, de az most nem esett el, csupán a falnak vágódott. A nő megölelte a férfit, a férfi átkarolta a nőt, simogatta a haját…
 
– Csókolj már meg, az isten szerelmére, mire vársz még? – szipogott a nő, és a rendes ember ajkaira tapadt. – Ne álljunk már így, na… – Az ágyára fektette a férfit. Odabújt hozzá. Jó volt bújni. Nagyon jó. Kényelmes és biztonságos. Sokáig bújt hozzá. Kigombolta a férfi ingét, csókolgatta a mellkasát, lehúzta a nadrágját, és beleült a férfiba. A férfi csendesen élvezett el, a nő észre sem vette. Nem érzett semmit.

Napokig nem találkoztak. Féltek egymástól, éppen elég kudarc volt az életükben. Egy idő után arra gondolt a nő, hogy az első szeretkezés gyakran nem szokott sikerülni, a bújás viszont hiányzott. Egyre jobban hiányzott.

– Szia! Hogy vagy? – kérdezte a telefonban a nő.
– Én jól. Máris jól. Örülök a hangodnak – válaszolt a rendes ember.
– Arra gondoltam, valamikor följöhetnél. Azt hiszem, egy ici-picit szeretlek.
– Én nagyon-nagyon szeretlek.
– Jaj, ne… Kérlek, ne szeress jobban, mint ahogy én Téged.
– De én nem tudok másképp szeretni. Vagy nagyon, vagy sehogy.
– Akkor próbáld meg, hogy csak ici-picit. A kedvemért. Vagy legalább ne mondd, fojtsd magadba, hogy ne lássam. Kérlek… 
– Megyek máris. Nem zavarok?
– Ha Téged nem zavar a fiam…
– Indulok, csak van még egy kis dolgom.

Amikor a rendes ember belépett a nő lakásának ajtaján, a fiú felkiáltott.

– De jó, hogy itt vagy, bácsi! Hiányoztál. 
– Igen, hiányoztál nekünk – mondta a nő. Majd a fiához fordult.
– Menj a szobádba! Ez most nem Rád tartozik, ugye, megérted.

Ketten maradtak, a rendes ember suttogva szólt: 
 
– Hoztam valamit. Remélem, tetszeni fog. 
– Minek hoztad? Nem kéne…
– Próbálj már örülni egyszer valaminek… Elképzeltem, hogy erre fogunk szeretkezni.
– Juj, ezt imádom! Simon és Garfunkel! A csend hangjai. Megőrülök, pont ezt a számot… Honnan tudtad?  A csendet is szeretem. Nagyon zúg a számítógép. Így nem lehet… Szeretem a csendet. Adj időt nekem. A fiam szeret Téged, felnéz rád, rajong.  A fiam tud szeretni, már bocsánatot is kért, pedig sajnos igaza volt. Én nem tudok szeretni.  Idő kell, hogy elfogadjalak. Legyél türelmes, kérlek! Ha sokszor bújhatok hozzád, föl fognak oldódni a gátlásaim. Te olyan rendes ember vagy! Kényelmes és biztonságos.

A rendes ember már szinte minden nap a nőnél aludt. Mindig hozott valami csekélységet, és mindig el kellett viselnie a kérdést: Minek? Sokat beszélgettek, bújtak, és szeretkeztek. A férfinak mindig jó volt, minden reggel tiszta ruhát talált az ágyon, kipucolt cipőt, és a táskája mellett ott volt a becsomagolt reggeli. A nő egyre nyugtalanabbul éhezte a gyönyört. 

Amikor már-már úgy érezte a nő, hogy megszokta a rendes embert, a férfi rendetlenkedni kezdett. Egyre később érkezett meg, akkor is csak ledőlt az ágyra, és szinte azonnal elaludt.

– Mi vagy Te, ágyrajáró? 
– Dehogy, csak sok a munkám. Mondtam, hogy kitaláltam valamit, és gyorsan meg kell csinálnom. Ez lesz életem fő műve, ezt kapod tőlem, Neked csinálom, hogy büszke lehess rám! Hogy ne kelljen szégyenkezned miattam. Hogy megmutathassam, érek valamit. Már alig van hátra a befejezésig, és akkor ismét sokat leszek Veled.
– Nekem nem kell a dicsőséged! Nekem te kellesz! Hol vagyok ebben a kapcsolatban én?
– Bennem vagy. Mindenemben vagy. A lelkemben vagy. A testemben vagy. Nagyon szeretlek.
– Mondtam, hogy ne szeress nagyon! Nem érzem, hogy szeretnél.
– Nem érzed? Hogyhogy nem érzed?
 
Másnap a rendes ember korán érkezett; egy nagy csokor virággal a kezében lépett be a nő lakásának ajtaján.
– Minek hoztad? Ünneplünk valamit?
– Átadtam a munkát a munkatársnőmnek. A lényege már elkészült, ő is be tudja fejezni.
– Micsoda? Megvesztél? Hiszen a Te ötleted, Te gürcöltél vele, és majd másé lesz a dicsőség, más kap jutalmakat, kitüntetést, nemzetközi elismerést?
– Már nem érdekel. Csak te érdekelsz.
– Én nem kértem, hogy hagyd abba…
– Azt mondtad, nem érzed, hogy szeretlek. Azt akarom, hogy érezd. Gondoltam…
– Hát rosszul gondoltad! Én nem érek annyit, hogy feláldozd a karrieredet! Én téged nem…

Elhallgatott. Egy idő után a rendes ember elkészült a munkájával. Nagy jutalmat kapott, nemzetközi konferenciákon tartott előadásokat, kitüntették, fogadásokon vett részt. A nő is elkísérte csaknem mindenhová. Az ismerősei összesúgtak: Milyen szerencsés ez a nő. Meg se érdemli ezt a rendes embert, pedig büszke lehetne rá. Ahogy viselkedik szerencsétlennel… Igazán megbecsülhetné, találni valakit egy gyerekkel ebben a világban, aki kényelmes és biztonságos…

Közeledett a nő születésnapja. A rendes ember megpróbálta kifürkészni, mi az, aminek nagyon örülne a nő, amire nem mondaná, hogy „minek”? A kiválasztott mini-hifitoronyból csak egy példány volt az üzletben. A férfi arra kérte az eladónőt, hogy mindent hadd próbálhasson ki, mert nem akar égni a kedvese szülinapján. Kecses kis hifitorony volt, nőies. Az összes funkció működött, ráadásul nem zúgott; nagyon csendesen forgatta a lemezt a szerkezet. A rendes ember azt is kérte az eladótól, hogy egy sokkal nagyobb dobozba csomagolják be, hadd tartson sokáig a meglepetés.

– Nem tudtam, hogy ennyire is lehet szeretni valakit. Mondja meg a kedvesének, hogy irigylem őt. Maga rendes ember – búcsúzott az eladónő. A rendes ember elpirult.

Elpirult akkor is, amikor – kicsit késve ugyan, de – belépett a nő lakásának ajtaján.

– Már megint késtél. Tudod, hogy utálom, ha késel. Félek, ha késel. Ez meg micsoda? Minek hoztad?
– Boldog szülinapot! Nézd meg, mi van benne. Ne haragudj, azért késtem, mert kipróbáltam, jó-e.

A nő izgatottan csomagolni kezdett, egyre kisebb lett a csomag. Amikor végre megpillantotta a gyári dobozt, megdermedt.

– Ez mi ez? Mi ez a szar? Ez nekem nem kell! Nem kell, érted? Mit képzelsz magadról? Vidd innen, bánom is én, hogy hová, csak vidd…
– De hát mi a baj? Legalább bonts ki, nézd meg! Olyan nőies…
– Nem érdekel! Nekem nem kell semmilyen zajforrás. Megmondtam Neked, én a csendet szeretem! Éppen elég zaj van a munkahelyemen! Ez az én lakásom! Itt csak csönd lehet! Itt csak olyan tárgy lehet, amit én választok, nem egy betolakodó. Vidd el! Ne avatkozz az életembe!

Mint amikor a rendőr üt ólmos gumibottal. Először csak zsibbad, mintha megszűnt volna a test. Aztán hasít csak a fájdalom. A rendes ember azon gondolkodott, hogy más férfi ilyen esetben vagy a nő képébe vágná a készüléket, vagy kidobná az ablakon, és úgy fordulna sarkon, hogy még a nő nevét is elfelejtené. Ő nem elég erős ehhez. S bár világgá szeretett volna menni,  csak az ágyig vonszolta magát, összegömbölyödött, és a fal felé fordulva zokogott.

Néhány perc múlva a nő simogatni kezdte a fejét.

– Hagyj békén! Mit akarsz még? Hányszor fogsz még megalázni? Mindjárt összeszedem magam, és elmegyek örökre. Még pár perc, és megszabadulsz tőlem.
– Nem akarom, hogy elmenj. Ha már én elkúrtam a születésnapomat, legalább Te ne… Nem tudhattad. Jót akartál, de nem tudhattad, hogy az én magányom, csalódásaim következtében semmit és senkit nem tudok elfogadni. Ezért menekülnek tőlem. Ne hagyj itt, legalább a születésnapomon ne… A készüléket pedig elcsomagoltam, majd egyszer lesz vele valami.
– És az én magányom? – kérdezte a férfi, de nem kapott választ. Összebújtak, szeretkeztek. Most mindketten olyan szánalmasak voltak, olyan gyöngék, olyan kiszolgáltatottak, hogy a nő is majdnem elélvezett.

Ismét hónapok teltek el. Kívülről úgy látszott, jól elvannak egymással.  Bújni még mindig jó volt; a nő gyakran szerette volna, ha csak bújnak, bújnak, egymás karjaiban alszanak el, és nincs más, csak bújás. Mert az kényelmes és biztonságos. Az egyik este együtt nézték meg az Operaház fantomját. Az előadás után a nő azt kérte, egyedül mehessen haza.

Egy másik este, azon a bizonyos estén szorongva lépett be a rendes ember a nő lakásának ajtaján. Félt, hogy megint mi lesz. Ez a nap az ő születésnapja, nem kéne a cirkusz. Hatalmas tortát sütött neki a nő, és egy puha csomagot adott a kezébe. A szabóságban csináltatott, valódi gyapjú nadrág volt benne. Zavartan próbálta föl.

– Teccő, geci! Kő kóla? – incselkedett a nő, a fia pedig a rendes embernek írt versét szavalta el, amiben apának nevezte őt.   Aztán elvonultak, a nő gyertyákat gyújtott, pezsgőt bontott, a mini-hifiből fölcsendült Simon és Garfunkel:  A csend hangjai. A rendes ember olyan szexuális gyönyört élt át, amiről képzelődni sem mert. Mielőtt elaludt volna, a nő szemébe nézett:
 
– Legyél a feleségem!
 
Reggel a rendes ember ébredt korábban.  Eddig sosem sikerült ágyba vinni a reggelit, mindig elaludta a lehetőséget. Most óvatosan kelt ki az ágyból, lábujjhegyen osont a konyhába. Szendvicseket készített, felkatonázta őket, hogy megetethesse az asszonyát. Kávét is főzött. Forró, gőzölgő kávét. Az egészet egy tálcára tette, s elindult a hálószoba felé.

A küszöbön megbotlott, elzuhant, a forró kávé az ágyra ömlött, a nő testére.

– Mit csináltál, Te barom? Már megint mit csináltál? Semmire nem vagy képes! Semmire!
– Bocsáss meg, csak ügyetlen voltam… A reggelit akartam ágyba…
– Tudhatnád, hogy sosem reggelizek. Ennyit se tudtál megjegyezni? Semmit nem tudsz rólam, semmit nem értesz belőlem…
– De hát tegnap, a születésnapomon… azt hittem, minden rendben van… azt hittem, szeretsz… Mi történt tegnap óta? 

A nő egész teste remegett, szinte csak önmagához beszélt.

– Nem történt semmi. Éppen az a baj, hogy nem történt semmi. Azt terveztem, még egyszer megpróbálom. Megpróbállak elfogadni olyannak, amilyen vagy. És most már kimondom, amit eddig szégyelltem: nagyon szeretlek. Még szerelmes is voltam beléd néhány hétig.
– Szerelmes? Nem vettem észre. Miért nem szóltál?
– Mert szégyelltem. Szégyelltem magam előtt is a szerelmet. Azt, hogy beléd vagyok szerelmes.  Gyűlölj, ha akarsz. Gyűlölj, mert kitaláltam, hogy adok még egy esélyt, a tegnap estét, amikor mindent megkapsz tőlem, amire vágyódsz. Ha azt kérted volna, hogy hívjak ide egy másik nőt is, mert minden férfi szeretné kipróbálni, milyen kettővel, szó nélkül teljesítettem volna a kérésedet. Vagy bármi mást… mit tudom én…  Úgy játszottam az ágyban, ahogy még egyetlen pasival sem. Megpróbáltam, érted? Mindent megpróbáltam. Sokáig azt gondoltam, veled van baj. Nem, nem veled. Varázsló vagy, olyan dolgokat szabadítottál föl bennem, olyan gátlásokat oldottál föl, amiért a következő pasik hálásak lesznek. Azt hittem, én jobb tudok lenni, mint Christine Daaé.az Operaház fantomjából. És jobb is vagyok. Mert nagyon szeretlek. Nagyon szeretlek. Nagyon szeretlek. Csak hát… szégyellem, ha velem vagy. Zavar. Zavar, amilyen vagy. Nem az arcod, nem a tested, nem a korod, nem a csetlő-botló viselkedésed, Még csak az sem, hogy mindig késel. Te zavarsz. Az zavar, hogy nem ezen a földön élsz, és hiába vagy rendes ember, kényelmes és biztonságos, hogy baszná meg az isten azt a barmot, aki ezt kitalálta, szóval, hiába tettél nővé végül, nem tudlak vállalni. 

Én 
sem 
tudlak 
vállalni. 
 

1 komment

A birka és az idegen

2011.01.13. 08:24 Strici

 "Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.”
(József Attila: Gyermekké tettél)

Nézi őt. Noha szépen, egyenletesen lélegzik, elképzeli, hogy halott. Akkor értené, hogy miért lett hirtelen idegen. 
 
A téli reggel szürkeségében még riasztóbb, hogy idegen. Szégyelli magát. Hiszen az idegen a bizalmába fogadta. Kedves volt hozzá, jól érezte magát vele. Tegnap azt mondta neki az idegen, hogy mindig rá vágyódott, hogy vele a legjobb a világon, s hogy örökké vele szeretne élni.
 
Megerőszakolta az idegent. Nem is egyszer. Megerőszakolta, kéjesen nyomult belé, a lelkébe és a testébe egyaránt, s hogy elfödje az erőszak érzetét, igyekezett úgy csinálni, hogy az az idegennek a lehető legjobb legyen. Mert félt az idegentől; félt, hogy ha nem kap tőle eleget, akkor többé nem erőszakolhatja meg.
 
Az idegentől nagyon félt. Félt, hogy az idegen megöli őt, hogy az idegen nem olyan, mint ő, nem tudhatja, mit érez valójában, mit gondolhat róla, amikor együtt vannak – vagy amikor nincsenek együtt. Úgy gondolta, hogy az idegen is fél tőle, és hogy semmi más, csak ez a kölcsönös félelem tartja össze őket, feledtetve olykor, hogy mindketten idegenek.
 
Nem igaz. Nem szabadna utólag belemagyarázni, hazudni önmagának, hogy ő tudta. Éppen ellenkezőleg. Boldog volt ő is, nagyon-nagyon boldog, rengeteget alkotott, olyan csúcsokra jutott föl, mint még soha.
 
De most zuhan. Amikor felébredt, akkor kezdődött a zuhanás; akkor – minden átmenet nélkül – sikított benne a felismerés: idegen.
 
Hányingere van. Egyre erősödő hányingere. Az áldott állapotban lévő nő érezhet ilyen hányingert, amikor a teste mérgezésként értelmezi a megfogant paránykát, és ezt az idegen, betolakodó sejtcsoportot megpróbálja megölni, kilökni magából. Az anya szervezete ilyenkor önmagát is mérgezi az ellenanyaggal, ettől van a hányinger. Ha a magzat eléggé erős, elmúlik a hányinger, és egy másik anyag már a befogadást és a fejlődést segíti elő.
 
Ő nem tudja befogadni az idegent. Egyre erősebb ellenanyagot termel a lelke, amely egyre inkább távolodik az idegentől. Már zokog, tudja, hogy megint elkerülhetetlen a vetélés.
 
Még egyszer megpróbál visszaemlékezni azokra a boldog pillanatokra, amelyek feledtették vele, hogy a másik egy idegen. A séták, összebújások, tervezgetések, játékok...
 
Milyen szép az idegen, ahogy itt fekszik, békében, egyenletesen, mélyen lélegezve. És ő most meg fogja ölni. Sunyi, aljas módon szabadul meg ettől az idegentől is.
 
Csöndesen felkel, felöltözik. Mielőtt kilép az ajtón, megsimogatja az idegen arcát, és egy papírt tesz az ágyra.
 
„Nagyon szerettelek. Szia.”

2 komment · 1 trackback

A kormánytisztviselő megölné a birkát

2011.01.07. 17:19 Strici

Ezt elképzelni sem tudtam volna.

De tényleg nem.

Hogy már itt tartunk.

Az állam fejesei a közelmúltban kitalálták, hogy a cégek adóbevallását, mérlegét, stb. elektronikus formában is közzé kell tenni. Ez nem ám ingyér van; 3 000 forintot kell befizetni valami számlára, aztán ki kell tölteni egy űrlapot, beleírni egy erre a célra kapott, 16 számjegyű kódot, és a dokumentumokat el kell küldeni egy emilcímre vagy hová.

Van egy cégem, amelynek 1997 óta se bevétele, se kiadása nincs, egy nagyon lelkiismeretes könyvelő barátom a nevemben minden esztendőben benyújtja a szokásos nullás bevallást. Eddig ezzel semmi gond nem volt, tavaly (2010) tavaszán is szólt, hogy utaljak át a hosszúnevű minisztériumnak 3 000 pénzt. Mivel az én számlámon éppen akkor egy vas sem volt, 85 éves édesanyámnak a számlájáról utaltam a zsét.

Karácsony előtt pár nappal (mert mikor, na mikor?) kaptam egy értesítést az Apehtől, hogy nem nyújtottam be az elektronikus lószart, január 10-ig tegyem ezt meg, mert különben…

A könyvelőm szabin volt, ezért tegnap szólt, hogy baj van, beszélt az Apehhal, mert az adóhatóságnak nincs meg a visszaigazolása arról, hogy befizettem a három rongyot.

Ennek a visszaigazolásnak emilben kellett volna megérkeznie. De nem érkezett meg.

Sebaj, gondoltam, majd gyorsan megoldódik ez is, mint minden. Felhívtam az Apehot, a csajszi egyrészt megnyugtatott, hogy több száz ügyfél panaszkodott, hogy mindent beküldött, mégis kapott értesítést, másrészt elirányított a hosszúnevű minisztériumhoz, onnan pedig egy másik kedves ügyintéző a Magyar Államkincstárhoz.  

Felhívtam hát a MÁK-ot, ahol a pasi azt mondta, tudnak utólag küldeni egy újabb igazolást, csak mondjam meg a 16 jegyű számot.

Mondtam, honnan tudnám? Ő pedig anélkül nem tud segíteni. Gondoltam, ha ő nem, akkor a főnöke igen. Hiszen az állam és a nép közötti alapvető jogi előírás a jóhiszemű együttműködés. Minden más adatot tudok, ezt a 16 jegyűt nem.

Kapcsolta is a főnökét, egy csöppet sem kedves nőt. Neki is elbúgtam a bánatomat, mire a nő közölte, hogy a törvényi rendelkezések szerint neki kérni kell a 16 jegyűt. Mondtam, hogy tudomásom szerint ez nem törvény, hanem csak rendelet, a törvény a jóhiszemű együttműködést mondja ki. Márpedig a magasabb rendű jogszabály erősebb, mint az alacsonyabb rendű. Ráadásul nem is értem, hogy ha az államhoz befolyt a zseton, miért nekem kell csatolni bármit is? Ami egyszer az államnak megvan, miért kéri ismét és ismét?

Erre azt mondta a nő, hogy neki, mint kormánytisztviselőnek, azt az előírást kell betartania és végrehajtania, aminek része, hogy csak a 16 jegyű szám ismeretében küldhet újabb emilt. Ő minden előírást betart.

- Ha mondjuk, az lenne a törvényben, hogy engem meg kell ölnie, akkor megölne?
- Igen.
- Ha mondjuk, az lenne a törvényben, hogy minden zsidót meg kell ölnie, megölné őket?
- Igen.
- Megismétlem a kérdést:   Ha mondjuk az lenne a törvényben, hogy minden zsidót meg kell ölnie, megölné őket?
- Igen.
- Köszönöm, nincs más kérdésem Önhöz.

Aztán felhívtam anyu bankját. Elmeséltem, mi történt, vagyis hogy potenciális tömeggyilkos már főnök lehet a magyar közigazgatásban. Azonnal előkeresték a 16 jegyű kódot.

Visszahívtam a MÁK-os ügyintézőt, részvétet nyilvánítottam a főnöke miatt, majd bediktáltam a 16 jegyűt.

Mondta a pasi, hogy most már okés, küldi is a visszaigazolást. Mondtam, hogy új szolgáltatóm van,  más az emilcímem.  Mondta, hogy csak a régire küldheti. Kérdezte is, mi a régi. Mondtam egy címet, kiderült, hogy nem az van az eredeti papíron.  Az is kiderült, hogy olyan szolgáltatóhoz tartozó emilcím van rajta, amelyiknél nekem sosem volt postafiókom. Márpedig – állította váltig a pasi – ha azt akarom, hogy új emilt küldjön, akkor vagy erre a címre küldi, vagy ismét befizetek három rongyot, stb. Mindezt egy munkanappal a határidő lejárta előtt.

Na ekkor kezdtem úgy üvölteni, ahogy nem egy birka, hanem egy bölény. Utólag bocs.

Majd eszembe jutott, hogy hátha a könyvelőé az emilcím, hiszen mindent ő intézett. Tényleg az övé volt, meg is kapta most a visszaigazolást, csak éppen megnézni nem tudta, mert azt csak egy Mokka nevű, mindössze 30 napig ingyenes programmal lehet, márpedig a 30 nap már régen lejárt. De nem is kell megnéznie, csak csatolnia. 

Én meg még gondolkodom, csatoljak-e egy feljelentést a MÁK-os csaj ellen. Azért sokáig nem fogok rágódni ezen.

14 komment

süti beállítások módosítása