Megint esik a hó.
Gyerekkoromban én is szerettem a hóesést. Mert lehetett szánkózni, hógolyózni, lehetett örülni végre a télnek. Önszántából a tél nem barátkozik: komor és hideg. Nincs is jól megcsinálva a világ, hiszen nyáron süt sokat a nap, amikor amúgy is meleg és világos van.
Kamaszként gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer, egy erdei tisztás közepén lesz egy kis faház, amelyben összebujunk majd, a kandallóban pattog a tűz, odakint pedig nagy pelyhekben hull a hó. És akkor örök hűséget fogadunk egymásnak, és boldogok leszünk.
Majdnem valóra is vált az álom. Igaz, nem az erdő, hanem a szülői nagy ház udvarának közepén volt az a kis ház, és nem kandalló volt benne, hanem gázfűtés. Amikor haza kellett volna mennem, véletlenül lekéstem az utolsó buszt.
– De nagy szélhámos vagy Te – mondta a szerelmem –, de nincs semmi baj, tudom, hogy az ágyba kívánkozol velem, fogunk is szeretkezni, csak előbb még nézd meg ezt a csodát! Mert a testemre már régen nem fogsz emlékezni, de ha esik a hó, majd mindig eszedbe jutok.
Leoltotta a villanyt, két kis széket húzott az ablak elé, átölelt, megcsókolt, (bátorítón meg is jegyezte,hogy kezdő létem ellenére milyen jól csinálom), és órákon át néztük, ahogy a lelkünk részévé válik a sok-sok hópihe.
Pár évtized múlva az egyik télen olyan sok hó esett, hogy a lakótelepi szaporítókból alig lehetett kijutni a Szentendrei útra. A bátrabbak utakat tapostak a hómezőbe. Az egyik ilyen út egy dombocskán vezetett át, szinte mindenki azon járt a HÉV-ig. Ám amikor elolvadt a hó, kiderült, hogy nem dombocska volt az, hanem egy Polski Fiat.
És megint elmúlt néhány év, nem is tudom, mennyi. Várt rám valaki nagyon. Korán el is indultam hozzá, tudtam, hogy nem szereti, ha kések. Volt hát időm a busz pályaudvarán kergetőzni a hópihékkel, gondoltam, összeszedek belőlük egy csomót, és majd jókat nevetünk, amikor a vizes kezemmel átölelem őt. Aztán indult is a busz, cammogott szép tempósan, ám a felüljáró tövében meg is állt. A sok hótól sokáig nem tudott kapaszkodni, vissza-visszacsúszott, kaparták a kerekek a havat, én pedig már-már zokogtam, mert tudtam, hogy késni fogok, és hogy nagy baj lesz ebből.
Lett is. Soha nem kiabált annyira velem, mint akkor. Sírt, nagyon belülről, nagyon keservesen sírt, hiába bizonygattam, hogy nem én tehetek róla, nem tudtam megnyugtatni. Csak azt tudtam, bármennyire lázadt is a lelkem, hogy vége van. Hogy nemsokára már másikat fog várni.
Esik a hó.
Mostanában nincsenek hótörténeteim. Nektek, birkák, mi jut eszetekbe úgy hirtelen?