Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kivánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

(József Attila: Olyan bolond vagy)

18 éves korom óta hetente legalább egyszer eszembe jut ez a vers. Volt, hogy loptam belőle, szerelmi vallomásom részévé tettem néhány sorát; volt, hogy támaszként használtam a reménytelenség leküzdéséért vívott ilyen-olyan csatáimban. Volt, hogy csak egyszerűen rácsodálkoztam, hogy milyen szép.

Legutóbb tegnap villant be ez a költemény, amikor a pályakezdők és diplomások munkaügyi központjában ácsorogtam négy órán keresztül, jóllehet, adott időpontra hívtak.

Lejárt ugyanis az álláskeresési támogatásom, ettől kezdve – ha nem találok munkát – a hatvanadik életévemig az állam gondoskodik rólam, havi bruttó 28 000 forintnyi támogatással. Megkérdeztem az ügyintézőmet, hogy nem lehetne-e ezt az összeget célszerűbben felhasználni? Például úgy, hogy az 50 év feletti munkanélkülieket tízes csoportokra osztják. Egy-egy ilyen csoport tagjainak nevét papír cetlikre írják, a cetliket bedobják egy kalapba, és akinek a nevét kihúzzák, az havi 280 000 forintot kaphat. Így tíz helyett csak kilenc ember hal éhen.

Nade, nem ezért jutott eszembe a vers, hanem azért, mert a központban várakozó több száz ember között volt egy lány, akinek a sorszáma éppen akkor jelent meg a kijelzőn (bingó!), amikor néhány percre elhagyta a várótermet. Amikor visszajött, tanúskodtam, hogy őt már szólították kegyelmesék, hadd ne kelljen ismét sorszámot húznia. De azért évődtem vele kicsit:

- Látod, nem kellett volna kirohannod a pasidhoz, nyugodtan behozhattad volna ide őt is! Eggyel többen vagyunk itt vagy kevesebben, mindegy már.
- Be is hoztam volna, ha lenne pasim. De melyik pasinak kell egy munkanélküli lány?

Már fűztem is volna őt, hogy ha húsz éves lennék, akkor például nekem bejönne, mert tetszik az okos kis arcocskája a jól választott szemüvegkerettel, de a leány végre bemehetett az ügyintézőjéhez, így sajnálatosan rövidkére sikeredett a flört.

Azon járt az agyam, hogy vajon ez a lány és a többi pályakezdő tudja-e, hogy azért olvasunk verseket, hallgatunk zenét vagy nézünk művészfilmeket, mert erőt tudunk meríteni a művész életszeretetéből, mert meg kell tanulnunk reménykedni a humánum erejében, mert eddig még mindig akadt „fehérek közt európai”.

Nem hiszem, hogy manapság gyakorta merengünk ilyesmin. Hiszen pillanatonként érnek minket olyan impulzusok, amelyek értéktelenségünket erősítik, és közben arra buzdítanak, hogy legyünk értékesek.  Folyamatosan szembesülünk azzal, hogy mindenről lehet beszélni – és semmit nem lehet elérni.  

Induljunk ki például a szexuális forradalomból! E forradalom gyökerei a 19. század közepéhez kapcsolódnak, amikor végképp lelepleződött a „polgári erkölcs” képmutató jellege. A szexuális monogámságot azonban az törte szét, hogy az első, és különösen a második világháború következtében riasztóan kevés lett a férfi, tehát sok-sok millió nő kényszerült özvegyen a házasságon kívüli nemi életre. A múlt század hatvanas éveire aztán megszűntek a szex közbeszédbeli tabui, a bokakivillantó hosszú szoknyát kiszorította a mini, a fátylat a feltűnő smink. A strandokon a bikini vonzotta a férfiak tekintetét, majd lassan eltűnt a felsőrész – és az alsórész is. Mindez bevonult a tömegmédia világába, a legálissá vált pornó részévé vált, a pornó pedig – mint tudjuk – a prostitúció marketingje. Napjainkban ott tartunk, hogy nem lehet médiaszemélyiség az a nő (és egyre inkább az a férfi), aki nemi szerveinek közmutogatását nem engedélyezi.

Mit is lát tehát a modern kor embere? Azt, hogy a szex korlátlanul szabad.  Hiszen korlátlanul szabad róla beszélni. Csakhogy… nem mindenkinek adatik meg, hogy a szexbombákat meghódíthassa. Ám mivel a vágyat egy pillanatig se hagyják lankadni, a felpiszkált egyén két dolgot tehet: vagy megerőszakol valakit, vagy – egyre nehezebben ugyan, de – elfojtja a vágyat. S itt ördögi kör alakul ki: minél erősebb a késztetés, annál erősebb az elfojtás. S ha az elfojtás sikeres, még erősebbre tekerik a szexuális izgatást azok, akiknek a kezében az ehhez szükséges eszközök vannak. S ha még ez se lenne elég: ha önmagától, a biológiai öregedés következtében szunyókál a vágyakozás, nesze neked Viagra! Élj iparszerűen, futószalagon…

Innen már csak egy ugrás az élet többi területe: Ha nem fogyasztasz, ha nem vásárolsz folyamatosan bármi áron, ha nem veszel föl hiteleket, nem vagy ember. Tehát vagy betörsz az áruházba, és ellopod a lapos tévét, vagy – ha elfojtod a vágyaidat, mert nincs pénzed – tudomásul veszed, hogy nem érsz semmit, hogy felesleges vagy.

S itt tegyünk egy apró kitérőt, mert még mindig sokan nem értik, mi a hitelcsapda lényege. Nem az, hogy az emberek erejükön felül költekeznek. Hanem az, hogy a hitelnek nincs fedezete a hitelt kibocsátó részéről. A hitelre is megvásárolható áru csereértéke (ára) mesterségesen magasabb, mint a tényleges használati érték vagy – különösen – a közgazdasági értéke (az áruban megtestesülő holt és élő munka ára + az értéktöbblet). Ha nem lehetne hitelre vásárolni, nem lehetne ilyen magas az árszint, nem keletkezhetne extraprofit. Kiváltképp így van ez a szinte csakis hitelre megvásárolható ingatlanok esetében. A hitelek visszafizetésének azonban fedezetének kell lennie, ekkor a pénz már valódi pénz, amelyhez többnyire úgy juthat a hitelt törlesztő, ha dolgozik, termel, értéket állít elő. Mivel azonban az új érték előállítása során leértékelik a munkaerejét (vagy nem is veszik igénybe), nem jut elég igazi pénzhez, nem tudja fizetni a túloldali felértékelés következtében magas törlesztő részleteket.

Most pedig térjünk vissza a vágykielégítés és a vágyelfojtás közötti feszültségre! Régen felismert törvény, hogy minden feszültség megszűnni „igyekszik”. A társadalmi feszültségek megszűnésének egyik változata a kisülés, vagyis a rombolás, pusztítás, az agresszivitás kiélése.  De nemcsak ösztönösen lehet rombolni. Lehet azt tudatosan is. Csupán ideológiát és célpontokat kell teremteni a pusztításnak, és a tömegek máris a náluk még gyengébbeket, a megbélyegzetteket fogják legyilkolni, ellopni a megsemmisítettek eszközeiket is, hogy azután értékesítve azokat, időlegesen megvásárolhassák a vágykielégítés eszközeit.

S ha a tárgyi eszközök megvásárolhatók, miért ne lennének megvehetők az emberi eszközök is? Vagy miért ne lehetnének eladhatók?  Napjainkban egyre több a kényszerprostituált, aki a létfenntartás – önmaga és környezete fenntartása miatt válik kitartottá. S egyre masszívabb, egyre gátlástalanabb, egyre érzéketlenebb az a vagyonos réteg, amelyiknek az életviteléhez szorosan hozzátartozik egy-egy minden paraméterében kiváló „gésa” szeretete. Többnyire „monogám” kapcsolatról van szó, a gazdag férfi vagy nő megad mindent vágyai kielégítőjének, cserébe az másnak nem adja el magát.

Gyakran akár össze is költöznek egymással a felek. (Jelzem, egyébként is divattá vált a gyors, még az ismerkedési korszakban történő összeköltözés, mert az együttlét olcsóbb, mint külön-külön lenni, és különben is kell a biztonság, a másik birtoklása, ellenőrzése, megtartása. Van hozzá ideológiai is: lakva ismerik meg egymást az emberek.) A szerető mindig is státusszimbólum volt, de itt nem csupán erről van szó, hanem mintha nem is lenne más lehetőség a vágykiélésre az egyik oldalon, a lét fenntartására a másikon. Megdöbbentő, milyen magától értetődővé váltak a kiszámított együttlétek. A karrier-tanácsadó „szakkönyvek” teljes természetességgel tárgyalják az érdekkapcsolatok kiépítésének furfangjait, néhány hete az egykor nívós gazdasági hetilap is mellékletet is szentelt az emberi viszonyok üzleti kapcsolattá silányításának. A népek meg majszolták, mint a műmézet.

Mert akkor vagytok sikeresek, birkák, ha mindenben megfeleltek az üzleti világnak – akár eladóként, akár vásárlóként. És csak annak feleltek meg.

Miért, maradt még más is?