Ha a társadalom jól működik, akkor senki nem szorul segélyre. A segély egyébként is a közösségi gondoskodás megalázó formája, mert a rászorultságot igazolni kell, a segélyezést kérő mindenféle nyilvántartásokba kerül, bélyeget hord magán, hogy szegény, hogy beteg, hogy valamiért nem teljes értékű tagja a társadalomnak.

Ha a társadalom jól működik, akkor az alapszolgáltatások – a társadalombiztosítás, a gyermekgondozás, a lakhatás, a tömegközlekedés, az élelmiszerek egy része, az oktatás – vagy ingyenesek, vagy mindenki számára megfizethetők. Ezt hívják a feltételek egyenlőségének, ami közel nem azonos az esélyegyenlőséggel, hanem sokkal több annál.

Ha a társadalom jól működik, akkor az alapszolgáltatások fedezete a közösség egészének munkája, mert van munkája mindenkinek, aki dolgozni akar, mert mindenki (közvetlenül vagy közvetetten) értéktermelő munkát végez, s mert a munkaerők összessége által létrehozott értéktöbblet egészének vagy egy részének elosztása is közösségi szinten történik.

A feltételek egyenlőségén alapuló értéktöbblet-elosztás pazarlónak tűnik ugyan, de sokkal kisebb pazarlás, mint a piaci verseny által előidézett termékfelesleg, vagy mint a szándékosan fogyasztásserkentő, szándékosan rontott minőségű termékgyártás.

Ráadásul a feltételek egyenlőségén alapuló alapszolgáltatás juttatásokkal nehezebb (nem lehetetlen) visszaélni. Nyilvánvaló, hogy csupán azért, mert – mondjuk – a villamoson nem kell jegyet váltani, nem fognak az emberek éjjel-nappal villamosozni, hiszen a zebrán sem rohangálnak éjt nappallá téve, pedig (még) nincs zebrahasználati díj.

A feltételek egyenlősége egyszersmind a létbiztonság feltétele is. Hogy milyen szintű a létbiztonság, azt két tényező határozza meg: a gazdaság fejlettsége és a gazdasági-társadalmi folyamatok közösségi ellenőrizhetőségének, irányításának színvonala.

Ha a társadalom működésében zavarok keletkeznek, ha az egyensúly felbomlik, ha a folyamatokat nem a közösség ellenőrzi és irányítja, akkor a feltételek egyenlőségét először az esélyek egyenlősége (vagy az erről szóló jogállami szájtépés) váltja föl,  majd a léthelyzetek alapján történő diszkrimináció.  Fordítva is értelmezhetnénk a dolgot: a társadalom fejlődése először a diszkriminációt szünteti meg, majd az esélyegyenlőség helyébe a feltételek egyenlősége lép.

Ám az elmúlt két-három évtizedben világszerte felváltotta a társadalmi gondoskodást a kizárólagos öngondoskodás ideológiája, hiszen „nincs ingyenleves”.

És persze ismét megjelentek – amúgy az egyre alacsonyabb színvonalú – segélyezési formák is.

A segélynek két alapformája van: a pénzbeli segély és a természetbeni segély. A pénzbeli segély azért jó, mert a segélyezett arra költi, amire akarja, csakúgy, mint az, aki nem szorul segélyre. Igen, akár kábítószerre vagy kurvákra is költheti, és ez meg baj. A szegénység kultúrájának megváltoztatása azonban nem a segélyezési rendszer feladata, ugyanis nem a szegénység kultúráját kell megszüntetni, hanem a szegénységet.

A természetbeni segély előnye, hogy jó esetben valóban az alapszolgáltatásokat támogatja, a létfenntartást segíti – pl. hozzájárul a profitérdekek miatt irreálisan magas villanyszámla csökkentéséhez, ezzel persze konzerválja az irreálisan magas profitot. Rossz esetben gyenge minőségű vagy lejárt szavatosságú termékeket – eladhatatlan vackokat – osztogatnak. Még rosszabb esetben kifejezetten segélyezési célokból vesztegetési mechanizmusok segítségével ócskaságokat gyártatnak, amelyek árát – jó nagy vállalati nyereségtartalommal – a közösséggel fizettetik ki.

És aztán jön a rizsa, hogy aki segélyt kap, örüljön, ne pofázzon!

Másfél évtizeddel ezelőtt rövid ideig önkéntesként tevékenykedtem a Létminimum Alatt Élők Társasága nevű civil szervezetben. Én ugyan nem a segélyekkel, hanem a LAÉT sajtójával foglalkoztam, de sosem felejtem el azt a péntek délutánt, amikor egy kopottas ruhájú, tiszta, borotválkozott férfi kopogott be a LAÉT ajtaján. A szegénység ugyanis nem azonos a kosszal.
 
– Éhes vagyok – mondta –, jön a hétvége, nincs mit ennem.
– Későn érkezett, uram – felelte az azóta elhunyt, legendás hírű Andrea, a LAÉT csodálatos elnöke –, elfogyott a májkrém-konzervünk, legközelebb hétfőre ígért szállítást az áruházlánc az aznap lejáró szavatosságú, de még ehető konzervekből.

A férfinak potyogni kezdtek a könnyei.  Gyorsan összedobtunk néhány száz forintot, hátha hétfőig kitart, és nagyon szégyelltem magam. Andrea kicsit enyhítette a helyzetet, mert mindannyiunknak kent egy szelet zsírosdeszkát, és főzött egy hatalmas kanna teát, hogy a férfi ne koldusnak, hanem vendégnek érezze magát.

Aztán fordult a kocka, pár hete a mi családunk is fölkerült a „rendkívül hátrányos helyzetűek” listájára, volt környezettanulmány, be kellett gyűjteni egy csomó igazolást (erről e blogban írtam már régebben), és jött is a telefon a családsegítőtől, hogy átvehetünk egy nagy élelmiszer csomagot.

Fogtam hát a kulit, elballagtam az osztogató helyre, ahol először is négy papírt kellett papíronként három helyen aláírnom.  Kicsit körülnéztem, kik a sorstársaim, többekkel el is beszélgettem. A néphit szerint „hagyományosan segélyből élők” mellett mindenféle népség jött: főként olyan családok tagjai, ahol mindkét szülő már tartósan munkanélküli.

De mi is ez a segélycsomag?

Nagyon szép neve van: Az Európai Unió élelmiszersegély programja. Idézem: „Az unió által finanszírozott akció idén már negyedik éve működik hazánkban, s annak minden megyéjében. Tavaly mintegy 8,4 millió kilogramm élelmiszert osztottak szét közel 2000 településen, több mint 800.000 rászoruló számára. A rászorulók körébe tartoznak a kisnyugdíjasok, a létminimum közelében élők, hátrányos helyzetű gyermekek, munkanélküliek és hajléktalanok. Bármely települési önkormányzatnak lehetősége van a programban való részvételre. A program végrehajtását a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH) Feldolgozott Termékek Intervenciós Osztálya koordinálja.”

A termékek gyártására, illetve szállítására pályázni kell.

A csomagban van kristálycukor, durumtészta, liszt és – most értünk el a mai poszt témájához – „Instant sovány tejpor alapú málnás italpor vitaminnal”; a továbbiakban segélypor. Itt jegyzem meg, hogy minden  csomagoláson szerepel az EU segélyprogram felirat, ezeket a termékeket legálisan árusítani  lehetetlen.  A segélypor nagyon nehezen olvasható címkéje szerint a készítmény összetevői: sovány tejpor (45%), cukor, savópor, szőlőcukor, szárított gyümölcspor (alma és málna 3,5%), sűrítőanyag (na-karbox, metil-cellulóz), aroma, színezék (céklavörös), csomósodásgátló anyag (trikálcium-foszfát), valamint vitaminok: C, B6, B1, B2, B12.  Az italpor zsírtartalma mindössze 7 ezrelék, gyakorlatilag nulla, aminek az az oka, hogy a sovány tejport teljesen fölözött tejből készítik, mert így tovább áll el. Amúgy önmagában nem nagyon szokták alkalmazni a sovány tejport, inkább a cukrászati készítmények (pl. fagyi) része, vagy például ha otthon sütünk kenyeret, akkor az adalékanyagok és vitaminok nélküli változat kicsit homogénebbé teszi a tésztát. A tejport segélyezési célra leginkább háborús időkben használják. Ott, ahol nem repülőgépről kell ledobni a cuccost, inkább sűrített tejet adnak, noha azt drágább előállítani. Az uniós kiírás azonban kétségtelenül sovány tejpor alapú készítményekről szól.

A segélypor gyártója a  rábapatonai Tutti kft, amelytől az idén 370 millió forint árú segélyport rendelt az MVH.

Családunk érzékszervi tesztjei során a halványrózsaszínű segélyporból készült, oldás után opálosan fehér lészerűség kifejezetten ihatónak bizonyult, hiszen nedves, bár semmilyen málnaízt nem lehetett fölfedezni. Inkább ahhoz a készítményhez hasonló az íze, amit terheléses vércukor vizsgálatkor kell meginnia a betegnek. Valószínű, hogy erről a szőlőcukor tehet, ami vízben oldva embert próbáló vegyszerré nemesül. Ám a segélypor alattomos jószág: nem fogyasztáskor, hanem fogyasztás után hat. Ekkor bugyog föl valami tömény málnaérzés, amit azonban kisvártatva elnyom a fura, tartósítószerre vagy gyógyszerre emlékeztető, viszont mindenképpen hosszú időn át érezhető utóíz. Gyanítom, hogy ez a B6 vagy a B12 vitamin bosszúja. Kétségtelen azonban, hogy ha egy pohárkányi, az előírásnak pontosan megfelelően hígított – 20-22g italporhoz 1,3-1,5 dl szobahőmérsékletű vagy forró (max. 80 C-os) ivóvizet adunk, és oldódásig keverjük – segélyport kortyolgatás nélkül felhajtunk, aznap aligha akarunk már más tápanyagot magunkba kényszeríteni. Az is magától értetődő, hogy minden segélyezett beruházott már patikamérleget.

Felhívtam hát a Tuttit – mint a Kisalföld című újságban olvasható, szociális kérdések iránt is érzékeny vállalkozást –, hogy megtudjam, hogyan készül ez a segélypor; meg arra is kíváncsi voltam, mennyit kaszálnak rajta. Mindenki meg is sértődött, azt a választ kaptam, hogy ahelyett, hogy örülnék… És hogy eddig még mindenki hálás volt.

A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal kommunikációs és sajtóosztályának munkatársa már készségesebb volt, át is küldte a vonatkozó jogszabályok jegyzékét. A hivatal csak a pályázat lebonyolítását végzi, a terméket, annak ízét nem vizsgálja. Kerner Melitta kolléganőm továbbküldött egy roppant hosszúnevű intézményhez, amelyik az állami ízlelőbimbókat biztosítja.

A Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MgSzH) Központ Élelmiszer- és Takarmánybiztonsági Igazgatóság (ÉTbI) Élelmiszeranalitikai Nemzeti Referencia Laboratóriumának megbízott vezetője, Beliczay Sándorné elmondása szerint az élelmiszerek érzékszervi vizsgálatait a laboratórium akkreditáltan végzi. A laboratórium a tejport annak érzékszervi vizsgálatakor – az előírásoknak megfelelően – por és ital formájában is minősíti. 

Az említett tejpor érzékszervi vizsgálatára laboratóriumukba ez idáig megbízás nem érkezett.

Hogy ezek után a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal Feldolgozott Termékek Intervenciós Osztálya az Európai Unió nevében miért éppen a Tutti kft.-vel szerződött…?

Birkák, van tutti válaszotok?