A BKV dolgozóinak sztrájkja kapcsán többször is és ismételten szóba került, hogy a közlekedési vállalatokat is privatizálni kell, mert az állam rossz gazda, lám-ám, egy BKV-t sem tud irányítani. Bezzeg, ha magánkézbe kerülne, sokkal jobb lenne minden, és nemhogy veszteséges volna, hanem nyereségessé válna a cég, mert a léhűtő és csak lázadni tudó, a közérdekre fityet hányó, szar söfőröket kirúgnák.

Kezdjük talán azzal, hogy mit is jelent a nyereségesség, és hogy ennek mi köze a hasznossághoz!

Köztudomású, hogy a legnyereségesebb három ágazat a fegyverkezés, az emberkereskedelem (embercsempészet, szervkereskedelem, szexuális prostitúció) és a kábítószer kereskedelem.

E három ágazat hol legális, hol nem, de vegyük csak az elsőt! Az USA idei hadi költségvetése 626 milliárd dollár, duplája a 2005-ösnek, és szintén kétszerese annak, mint amennyi a föld összes többi országáé összesen. A sokak példaképének tekintett Egyesült Államok (élén a béke-Nobeldíjas Obamával) e felfoghatatlan mennyiségű pénzből 128 milliárd dollárt tervez elkölteni az iraki és az afganisztáni háborúra. S való igaz: ha összevetjük egy mesterlövész és egy agysebész munkájának hatékonyságát, akkor megállapíthatjuk, hogy egy munkaórára vetítve a mesterlövész sokszorta több ember életét képes kioltani, mint ahányét egy agysebész képes megmenteni. Tehát a profit szempontjából valóban sokkal érdemesebb háborúzni, mint gyógyítani. Az oktatásról aztán már nem is beszélve.

És a társadalmi hasznosság szempontjából? Az emberiség szempontjából? Úgy gondolom, nyilvánvaló a válasz, vagyis az, hogy egy-egy érdekcsoport profithajszolásának köze sincs a társadalom egészének érdekeihez, vagy legalábbis azt mondhatjuk, hogy a profit nagyságából és arányából automatikusan semmilyen következtetés nem vonható le a társadalmi hasznosságra nézve.

Természetesen az ember nem a semmiért dolgozik, az embereket nem azért foglalkoztatják, hogy lóbálják a lábukat. De nézzük csak, hol nagyobb a láblógatás Magyarországon:  a közintézményekben vagy a magántulajdonú cégeknél?

A magyarországi foglalkoztatási kimutatások szerint lényegében ugyanannyi embert alkalmaznak a kölségvetési és a piaci forrásokból működő cégek.  Ha ezt az arányt a teljes munkaképes korú népességre vetítjük, akkor megállapíthatjuk, hogy mindkét szférában napi egy-két órát dolgoznak a nyolcórás munkaidőből. Ez meglehetősen rossz munkaidő-kihasználás, de – hangsúlyozom – mindkét területen ugyanannyi.  Ráadásul ahhoz, hogy ez a rendkívül rossz mutató megváltozzon, egyik terület vezetői sem tesznek semmit. Sőt, az üzleti szféra még tovább rontja a képet a mértéktelen és ki nem fizetett túlórákkal. Mert természetesen nem arról van szó, hogy mindenki ennyit dolgozik, hanem arról, hogy – mivel alacsony a foglalkoztatási ráta – sokan nem dolgoznak semmit (ők a munkanélküliek és a tőkejövedelmekből élők), mások meg a belüket is kidolgozzák.

Nézhetjük ezt másképp is.  Tekinthetjük úgy is, hogy a termelőerők (eszközök és tudás) jelenlegi fejlettsége és a tőke profitigénye által meghatározott fizetőképes kereslet mellett ilyen parányira zsugorodott az élőmunka szükséglet. És ez így is van. A fizetőképes kereslet mindazonáltal nem azonos a társadalmi szükséglettel. A jelenlegi mezőgazdasági technológiával (ide nem számítva a génkezelést) 16 milliárd embert lehetne élelemmel ellátni, mégis több milliárd ember éhezik, és nő az éhezők száma – Magyarországon is nő.   

Az éhezők számának növekedése, a szegénység – közöttük kiemelten a gyermekszegénység –  egyre aggasztóbb mértéke arra is bizonyíték, hogy a piacon tevékenykedő cégek nemhogy megoldani nem tudják a legégetőbb társadalmi problémákat sem, hanem még el is mélyítik azokat.  A versenyszféra tehát egyre kisebb hatékonyságú, bárki bármit is mond.

Magyarországon a meghatározó tulajdonforma a magántulajdon. De akkor miért a közszférára haragszunk?

Ehhez azt kell tisztáznunk, mit is értünk közszférán. A közszféra  az az intézményrendszer, amely közfeladatokat lát el, és e tevékenységeket (meghatározóan) közpénzekből finanszírozza. Az uralkodó közmenedzsment irányzatok a közszféra működését az eredményesség és a hatékonyság szempontjából vizsgálják, vagyis azt elemzik, hogy sikerült-e a közfeladatot közmegelégedéssel megoldani, és ez mennyibe került.  

Nem mindegy azonban, hogy e két vizsgálati szempontnak mekkora a súlya. A liberális álláspont folyamatosan azt próbálja bizonyítani, hogy közfeladatot is csak a magántőke tud hatékonyan megoldani. Bármilyen furcsa is, ebben igaza is van – abban az érelemben van igaza, hogy ha magáncég kap állami feladatra megbizatást,  akkor mindent meg fog tenni a nyereségesség érdekében: dolgozókat bocsát el (miközben – mint láttuk – másokat túldolgoztat), árat emel, gátlástalanul korrumpál. S eközben drasztikusan csökkenti a közszolgáltatást igénybe vehetők számát, mert az állampolgári, az emberi jogot rászorultsági jogra változtatja – a rászorultság feltételeit pedig a magántőke határozza meg.

Hogyhogy a magántőke? Hát nem az állam? Nem az önkormányzat?

Az állam és más,  úgynevezett közhatalmi szervezetek nem a környező világtól függetlenül működő intézmények. Ha a meghatározó tulajdonforma a magántulajdon, akkor a közszféra is a magántulajdonosi érdekek mentén működik még akkor is, ha e szervezetek vezetőinek egy részét demokratikusan választjuk meg;  rögvest hozzátéve, hogy a választás szabályait már közel sem közfelkiáltással állapítják meg.  

A közszféra intézményrendszere tehát óhatatlanul elidegenedik a köztől, s ez az elidegenedés a tőkés rendszerváltás utáni Magyarországon  szinte teljessé vált. Ennek az az oka, hogy az átalakulás során a hazai intézményendszer formailag egy polgári demokráciának megfelelő szervezetrendszer lett, sőt, egyes részrendszerek – alkotmánybíróság, adatvédelmi előírások – még jobbak is, mint a legtöbb  polgári demokráciában. Ez az intézményrendszer azonban kevéssé töltődött föl tartalommal, hiszen hiányzik hozzá a demokratikus polgárság; az a tőkés társadalmi réteg, amelyik a pillanatnyi és önös érdekeit legalább időnként háttérbe tudja szorítani a közjó érdekében.  De ez nem is volt cél – a centrumországok vezényelte rendszerváltás céljainak éppen a banánköztársaságok, operettdemokráciák felelnek meg a legjobban.  Funkcionálisan működő polgári demokráciában pl. kiröhögnék azt a miniszterelnököt, aki szerint a köztulajdonban levő BKV ellen sztrájkolni értelmetlen zsarolás, hiszen ezzel csak a tulajdonost, vagyis a népet károsítják. Funkcionálisan működő polgári demokráciában ugyanis mindenki tudja,hogy a köztulajdont nem a köz, hanem egy – még csak nem is választott,hanem kinevezett – vezetőség működteti, s e vezetőséget nemhogy a nép, hanem még az intézményi dolgozók sem válthatják le. A BKV dolgozói sem a néppel szemben nyújtanak be követeléseket, hanem a vállalat (bocsánat, a zrt.) vezetőivel szemben.

Ám térjünk vissza a közszférához, amelynek állítólag rosszabb a teljesítménye, mint a versenyszférának. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk ítélni, nézzük meg, milyen társadalmi környezet befolyásolja a közszféra egészének tevékenységét?

Az egyik legfontosabb tényező a működési forrás. Ha igaz, hogy a közfeladatok megoldása jellemzően közpénzekből történik, s e közpénzek a meghatározó társadalmi formáció akaratából nem állnak rendelkezésre, akkor a közszféra rosszul fog működni. Márpedig a magántőkének nem érdeke, hogy saját tulajdonán kívül közcélokat is támogasson, ellenkezőleg: abban érdekelt, hogy semmilyen köztámogatást – magyarul, adót – ne kelljen fizetnie. S miközben mindent megtesz az adófizetés legális és illegális elkerülésére, hangosan és agresszívan sikít, hogy az állam miért őt terheli például a betegállomány első néhány napjának táppénz-kifizetésével, vagy hogy miért nem rúghatja ki az áldott állapotban levő kismamát.

A társadalmi környezet meghatározó része egyre inkább támogatja  a közszféra megsemmisítését, s közben nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni, hogy ezzel saját biztonságát is megsemmisíti.  Mként részben már meg is semmisítette. Mert még ha  jók is lennének a jogszabályok, akkor is megtépázta a jogállamot az, hogy a peres ügyek átlagos átfutási ideje öt év, vagyis lényegében lehetetlen a jogérvényesítés az ügyek számához képest parányi bírósági apparátus következtében.

Vagy amikor a társadalom egyetlen tiltakozás nélkül tudomásul veszi, hogy növelik a bölcsödei csoportokban és az iskolai osztályokban a   gyerekek létszámát, és az ellehetetlenülő pedagógusi munka miatt a tanítónőt vagy a gondozónőt hibáztatja, nem a rendszert magát, akkor lemond a gyermekei jövőjéről.

S itt eljutottunk a másik vizsgálati szemponthoz: a közfeladat ellátásának színvonalához.

A társadalmi fejlődés egyik jellemzője, hogy egyre több tevékenység lépi át a „magánterület” zónáját, egyre több minden válik közfeladattá. (Kezdetben ez csupán a hatalmi erőszakra korlátozódott; a magánhadseregeket felváltotta a központi hadsereg. ) A modern közszféra nemcsak abban nyilvánul meg, hogy szolgálatóként tehermentesíti az állampolgárokat, hanem abban is, hogy mindezt professzionálisan, hivatásszerűen is teszi. Az általam – szakmai hiányosságai és vagyoni megkülönböztetést teremtő vizsgadíja miatt – vehemensen bírált közigazgatási versenyvizsga  amúgy azzal az előnnyel is járna,  hogy mérsékelné a köztisztviselői állások betöltésekor ma még nyilvánvalóan általános csókosságot, mert egy minimális szaktudáshoz – vagy inkább közigazgatási készséghez – köti az alkalmazást.  A professzionalitás ugyanakkor professzionális szervezetet is teremt, s ezzel együtt bürokráciát, önmozgást, önérdeket is. De vajon nem bürokratikusak-e a versenyszféra intézményei is? Kivel könnyebb személyesen is találkozni? A helyi polgármesterrel vagy a helyi kft. cégvezetőjével?

A közfeladat ellátásának színvonalassága egyszersmind köznyilvánosságot is jelent. Egy közszférához tartozó szervezetnek lényegében minden adata nyilvános. Egy magáncégé lényegében titkos. Pedig a magáncég is a mi pénzünket használja; mi vesszük meg a termékét, nem a mennyből hullik alá a manna. Igen, a magáncég is a mi vagyonunkat kockáztatja,  igaz, arra úgy tekint, és tulajdonjogilag igaz is, mintha az az övé lenne. Úgy lett az övé, hogy kisajátította mindannyiunkét. Vajon nem ezen „törvényes” kisajátítás miatt retteg a nyilvánosságtól, és különösen a szervezeten belüli demokráciától, dolgozói szerveződésektől? (És most nem a tényleges üzleti titkokra gondolok.)

Természetesen a közszféra intézményeinek képviselői sem szeretik a nyilvánosságot, de őket legalább jogi úton kényszeríteni lehet erre. Miként arra is, hogy legalább néha engedjenek a dolgozói törekvéseknek.

Egyrészt önmagából a közintézmény-jellegből következik a dolgozói érdekérvényesítés nagyobb lehetősége. A tőkés átalakulás során ezen intézmények szervezete nem bomlott atomjaira, így a dolgozók is szervezettebbek. A magáncégeknél nem azért nehezebb a sztrájk, mert az azokban dolgozók butábbak lennének, vagy mert a törvény tiltja nekik. Hanem azért, mert a cégfilozófia nem is tartalmazza a közérdeket;  a csapatok valójában csupán csoportok, a közösségi életnek nevezett hétvégi tréningek pedig éppen nem közösség-építők, hanem kényszertáborozások.

A közszféra intézményeinek szervezeteiben még élnek a közösségszervezés hagyományai, és érdekvédelmi szervezeteik vezetői felkészültebbek, öntudatosabbak, mint a magáncégek esetében. Végiggondolta-e pl. bármelyik birka, aki otthon a saját gyermekét sem tudja rávenni a házi feladat elkészítésére, hogy mekkora munka megszervezni egy sztrájkot? Hogy mennyi érdekegyeztetéssel, meggyőző tevékenységgel, folyamatos aktivitással és – nem utolsó sorban – mekkora kockázattal jár? Főleg egy olyan sztrájk esetén, amelyben az istenadta nép (az utasok) többségének rokonszenve is fontos. A népé, amelyik e kényszerhelyzet kapcsán önmaga is önszerveződni kezdett. Információt gyűjt és ad tovább a közlekedési helyzetről, megbeszéli a buszsofőrrel, hogy hol álljon meg a busz, közcélra ajánlja föl a személygépkocsiját, stb.

Bizonyítva, néhány napra megmutatva azt a jövőt, hogy a közszféra akkor fog igazán működni, akkor válik majd minden termelői-szolgáltatói szféra közszférává, ha e működtetést ránk, és nem a tőkediktatúrának engedelmeskedő bábokra bízzák. Ha majd végre egymásban fogunk bízni.