Valamikor régen, az államszocializmusból a kapitalizmusba történő fordulat tájékán, sokan azt hitték, hogy ha kitör a verseny, akkor az ostoba, korlátolt, tudatlan vezetők helyét dinamikus, hozzáértő, okos, felkészült, demokratikus vezetők veszik át.
Ennek a gyagya hitnek az alapja az volt, hogy az álomvilágban élők úgy tudták: az elkülönült piaci szereplők közötti szabad verseny arra készteti majd a tulajdonosokat, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a beosztottjaikból, vagyis hogy szorgalmas, igyekvő, önálló, talpraesett, sokoldalú, együttműködő munkatársakkal - tehát ilyen főnökökkel - vegyék körül magukat.
A magyarországi rendszerváltás azonban nem alulról kezdeményezett, nem társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem kívülről irányított-vezényelt átalakulás, amelyben jelentős szerepet játszottak az állami tulajdont „kinövő”, azt magántulajdonná lopó késő-kádári technokraták, az állami nagyvállalatok vezetői, a külföldi befektetői csoportok, a bankárvilág, a valahonnan hirtelen felbukkanó hazai nagy magánvállalkozók és a vezető gazdasági állami bürokrácia.
A későbbiekben részleges, de döntő elitcsere történt: a magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása (a munkaidő abszolút és relatív növelése), a globalizáció “idézte elő”.
Továbbgondolva a hit összeomlásának okát, lényeges, hogy a rendszerváltás után gyorsan kiderült, hogy a piaci verseny a szabadság sokszínű birodalma helyett erősen koncentrált és központosított, monopolizált, továbbá kisebb-nagyobb válságokkal küzdő nemzetközi terepen folyik, egy olyan világrendszer szabályai szerint, mely világrendszerben Kelet-Európa kis országai csupán esetleges nyersanyagkészletükkel és olcsó, többnyire szakképzetlen, rövid élettartamú bérrabszolgáival, ágyútöltelékeivel játszhat szerepet. (A különlegesen szakképzett kelet-európai munkaerőre leginkább agyelszívás és az országból történő „önkéntes” kivitel formájában van szükség.)
Ebben a szereposztásban a nemzetközi tőke érdekeit „szabadon választott” bábkormányok, a konkrét tőkét (a tulajdonosokat) rabszolgahajcsár típusú vezetők képviselhetik a legeredményesebben.
Hiszen nem az a cél, hogy a vezető vezessen, vagyis szervező és irányító képessége legjavát nyújtva megértesse a dolgozóval, hogy a vállalat termelési folyamatában hol a helye. Miként az se cél, hogy a dolgozót bevonja a döntései előkészítésébe; hogy a dolgozónak az ő (szak)képzettségének és személyiségének megfelelően részletezve, a dolgozó nyelvén magyarázza el a feladatokat. Továbbá az se a dolga, hogy – ha kell, akár észrevétlenül is – segítse a dolgozó és ezáltal kettejük munkáját. Különösen nem kötelessége, hogy alkotó közösséget teremtsen és működtessen; hogy rendszeresen értékelje és jutalmazza a jobb, a szakszerűbb munkát.
Nem az a feladat, hogy a lustában meglássa a leleményest, a szórakozottban a lényegre összpontosítót, a kevésbé okosban a szorgalmasat, a töprengőben a lelkiismereteset, a kellemetlenül kötekedőben a megbízhatót - felismerje tehát munkatársaiban az egyedit, az értékeset, s ezáltal mindegyikükben együtt: a kiemelkedőt.
A vezetőnek húsz év óta egyetlen érdemi feladata van: a végrehajtás. Végrehajtatni a – ki tudja, hol és miért, milyen megvesztegetési folyamatokkal körítve született – döntéseket. Megfélemlítéssel, zsarolással, kényszerítéssel, megszégyenítéssel, kiközösítéssel lenyomni a csapatnak hazudott, valójában az egymástól gondosan elszigetelt, információktól megfosztott dolgozók torkán azt, amire éppen parancsot kapott. Mindezt persze látványos külsőségek: magánhasználatú cégautók, magas költségtérítések, arcpirító fizetések, prémiumok, végkielégítések, udvari luxuskurvák mellett. És mint a banánköztársaságokban szokás, a vezetői helyeket gyakorta nem a rátermettség, hanem az üzleti-rokoni kapcsolatok határozzák meg.
A birka nép pedig hajbókol a mindenkori hatalomnak, örül, ha jóval áron alul kelletve sikerült bármilyen formában (akár alkalmazottként, akár vállalkozóként) eladnia magát, s önmaga eladásának érdekében eladná a saját anyját is – hiszen a kényszerrel takarózva kibújhat a döntés felelőssége és az ellenállás, a változtatni akarás közösségi kötelezettsége alól. Mindig is ezt csinálta.
