"Különben pedig teljesen mindegy,
mit hiszünk, a vélekedések nem változtatnak a tényeken.
A magyarázatokkal csak kiutat keresünk,
pedig elég lenne, ha azt tartaná fejben az ember,
miért is csinálta maga köré a zűrzavart,
amiből szabadulni akar."
Régóta tudod, hogy ez ilyen. Hogy nem számítasz embernek, csak gép vagy. Gép, az egyik gép a sok közül. Gép, amelynek ablakot lehet nyitni, és ha éppen kedve szottyan a másik gépnek, akkor válaszol.
De mi van, ha Te nem gépnek tekinted őt? Ha feltételezed róla, hogy ő ember, és ahogy meglátod őt az ablakban, válaszolsz neki?
És aztán vársz. Várod, hogy ő is válaszoljon Neked. És csak bambulsz az ablakra, arra az egyre, ami nálad nyitva van, mert először örömmel, aztán reménykedve, majd makacsul, végül rettegve várod, hogy ő is válaszoljon.
Ismét rájössz, hogy nem vagy fontos. Nem vagy fontosabb, mint az a másik öt, aki nála az ablakokban van, és szintén vár. De lehet, hogy ők már megszokták ezt a poklot, a várakoztatás poklát. Vagy észre sem veszik, hiszen náluk is hat ablak van nyitva, hat gép, amelyeknek időnként válaszolnak.
Igen, régóta tudod, hogy a csetelés nem beszélgetés. A csetelés csupán jelenlét, afféle készenléti üzemmód, amely időnként az életjelenséghez hasonlót produkál. Hiszen ő már nem is emlékszik, mit írt Neked az imént.
Ha pedig szólni mersz, akkor az van fölháborodva, az értetlenkedik, aki várakoztat. Hiszen itt van ő, csak éppen levelekre válaszol, telefonál, játszik, tanul… és amikor egyiket sem, akkor válaszol. Vagy Neked, vagy másnak.
Pedig most is szépen indult. Fölkeltettétek egymás figyelmét, még valamiféle vonzódás is kialakult, barátkozás-féle. Ráadásul először Ő hívott a csetre, s Te örültél, meghatódtál.
Hát kár volt. Most persze mentegetőzhetsz, hogy nem tudhattad előre. Tudtad. Mindig így van ez, aki meg már párszor megpusztult a várakoztatástól, az nem megy a csetre, csak ha életveszélyt jelez valaki.
Megnyitod a csetet, hátha megértette, hátha ablakot nyit Neked.