A nő családjában már volt egy rendes ember. Régen volt, nem ismerte az illetőt. Az imádott néhai nagymamája nagyon szerelmes volt valakibe, de a szülők nem engedték a házasságot, mert az ifjú pár két tagjának eltérő volt a vallása. Szakítottak hát, a nagymami csaknem belehalt, de mert ő is jócskán benne volt a korban, bemutattak neki egy rendes embert. Három hét múlva férjhez ment a rendes emberhez, aki suszter volt, kényelmes és biztonságos – amíg el nem vitték a Don-kanyarba, ahol tífuszban halt meg, pontosabban megfagyott: a munkaszolgálatosokat egyszerűbb volt kitenni a hóba. A nagymama nem keresett másik férjet, a háború után sok-sok özvegy érezte úgy, tartozik annyival a férje emlékének, hogy soha többé rá se nézzen egyetlen férfira sem.

 

A nő ágyában sok rendes ember fordult már meg. Mindannyian nősek voltak. A többségük szó nélkül tűnt el, akik meg nem, azok áradoztak, milyen jó a nővel, sokkal jobb, mint a feleségükkel, de ugye megérti a nő, hogy nem akarnak válni, bujkálni, mert a feleségük rendes asszony, jó anya, kényelmes és biztonságos.

 

A nő nem tudja, milyen anya is ő valójában. A gyereke kiskamasz, kéne neki a felnőtt férfi, akire felnézhet. Hogy hol van az édesapa? Az apa nem tud a gyerekről, a nő nem akarta, hogy kényszerből vállalja a pasi a fiát. A pasi ugyanis nem akart babát, a nő viszont akkortájt akart, szerette volna, ha van valaki, aki csak az övé, akit birtokolhat, akit úgy formálhat, ahogy neki tetszik. Hazudott, a pasinak, nem védekezett. De legalább szép a fiú és okos.

 

– Úristen! Hogy néz ez ki? – rémült meg a nő, amikor a buliban meglátta a rendes embert. De mert megígérte, hogy nem fog azonnal menekülni, mosolygott, amikor a rendes ember bemutatkozott. A rendes ember biztatásként értelmezte a mosolyt, beszélni kezdett hozzá, egészen érdekeseket mondott, így egy idő után a nő figyelni kezdett a rendes ember szavaira. Egyre bővítettebb mondatokban válaszolt a kérdésekre. Még senkit nem érdekelt ilyen őszintén az élete, s ez olyannyira megoldotta a nyelvét, hogy egy idő után már csak ő beszélt. Lehet, hogy ennek a két pohár pezsgő is oka volt, mert egyébként soha nem ivott. 

 

– Tetszel nekem. Akarsz találkozni velem máskor is? – kérdezte a rendes ember, miután hazáig kísérte a nőt.

– Igen, hát persze! – válaszolt a nő automatikusan, de már visszaszívta volna, csak nem akarta megbántani a rendes embert.

 

Másnap a rendes ember fölhívta a nőt. 

 

– Kitaláltam, hogy megnézhetnénk a múzeumban az időszaki kiállítást. Nagyon hosszú a sor, de nem kell végigállnod, mert én már megvettem a belépőket.

 

Kiállítást is régen látott a nő, nem járt sehová. Ha nem kell enyelegnie a rendes emberrel, csak a festményeket nézni, miért ne mehetne el? Sokáig voltak a múzeumban, a rendes ember minden képről tudott mesélni valamit, és néha olyan vicces volt, hogy a nő kénytelen volt elnevetni magát.

 

A nő alig várta már, hogy haza érjenek, eldöntötte, hogy megmondja a rendes embernek, nincs tovább. Ám annyira elgondolkodott, hogy amikor a kapuban a rendes ember megpróbálta megcsókolni őt, sikoltva és durván lökte el magától. A rendes ember elesett, így még taszítóbb és szánalmasabb lett. A nő elszégyellte magát, fölsegítette a rendes embert, s megígérte neki, hogy másnap ismét találkozhatnak.

 

A nő szilárdan elhatározta, hogy amint találkoznak, tényleg elküldi  a rendes embert. De amikor leszállt a buszról, s köszönt a rendes embernek, rákiáltott a fia.

 

– Szia, anya! Ki ez a furcsa bácsi?

– Ez egy rendes ember. De Te hogy kerültél ide?

– Csak csavarogtam, unatkoztam otthon egyedül. Mitől rendes? Elvisz most minket az állatkertbe?

 

Már éppen a nő száján volt a méltatlankodás, de a rendes ember megelőzte őt.

 

– Persze! Remek ötlet! Melyik a kedvenc állatod?

– A mamut – vágta rá a fiú, és huncut vigyorral várta a folytatást.

– Ám legyen! Olyan helyre viszlek Titeket, ahol van mamut.

A fúnak földerült az arca, s ezzel egyidejűleg komorodott el a nőé.

– Hagyd békén a bácsit, jó? Nem ér rá most…
– Miért ne érnék rá? Úgyis szerettem volna már megismerni a fiadat, és a mamut is ránk vár. Ugyanis már szóltam neki, hogy megyünk megnézni őt.
– Anyu! Ez a bácsi egy varázsló?

 

A nő arca megenyhült.

 

– Igen, azt hiszem, varázsló.

 

A Természettudományi Múzeumban hosszasan nézegették a gyapjas mamutot.  A nő csodálkozott, milyen felszabadult a fia.  Talán ha valami normális nadrágot venne föl a rendes ember… De mit képzelődik, ez volt az utolsó találkozó.

– Anyu! Azt ígérte a bácsi, hogy vasárnap mamutot vadászunk a hegyekben. Olyan jó lesz, anyu!
– Na elég legyen már a hülyeségekből! A hegyekben nincsenek mamutok, nem megyünk sehová.
– De anyu, akkor legalább hadd én… 
– Nem.
– Miért nem? – kérdezte a rendes ember.
– Megkérlek, ne szólj bele a nevelési elveimbe. Az én gyerekem, nem a tiéd. Azért nem, mert nem akarom, hogy…
– De én akarom, anyu!

 

A nőnek eszébe jutott, hogy mindig a gyerekkel kell lennie. Nem is volna rossz, ha lenne egy szabad hétvégéje. Olvasgathatna, lustálkodhatna…

– Hát… én nem is tudom… De vigyázzatok egymásra ám!

– Csodálatos vagy, anyukám! Te vagy a világon a legjobb anya!   

 

Már percenként nézte az óráját. Biztosan valami bajuk történt… Kár volt elengedni őket, milyen baromság ez az egész, ő nem akarja a rendes embert, csak már itthon lennének, azonnal kidobja a pasit. Na végre!

– Anyu! Anyukám! Hoztunk Neked mamutot, a cseppkőbarlangban vadásztuk! Nagyon izgalmas a cseppkőbarlang, kár, hogy nem voltál velünk!  Képzeld, évmilliók alatt nő meg egy cseppkő. Egykor ilyen barlangokban éltek az emberek, onnan indultak mamutot vadászni. Egész télen lesz mit ennünk, mint az ősembereknek! Útközben fel is dolgoztuk, hogy beférjen a fagyasztóba, mert a barlangot nem hozhattuk el. Csinálhatsz mamutlevest, rántott mamutot, mamut sültet, mamutfőzeléket, bármit, amit szeretnél. Nézd, ez a combja! 

A fiú a levegőbe rajzolta a képzeletbeli mamut combját, azután sorjában a többi részét. A nő csóválta a fejét… milyen bolondok ezek ketten…

– Az mi a kezedben?
– Ja, nagyon meleg van odakinn, és a furcsa bácsitól megkérdeztem, szabad-e fagyit enni a mamuthoz? Azt mondta, éppen a fagyi az a köret, ami a mamuthoz a legjobban illik. A házunk előtti boltban vett hát egy kiló vanilia-málna fagyit, nézd meg a doboz címkéjét, ott van rajta a mamut.
– Nem fogadhatod el ezt a fagyit. Megtiltom, hogy egyél belőle! A bácsi majd visszaviszi a boltba, én is vettem neked fagyit, majd eszel abból! – üvöltött a nő.
– Gonosz vagy, anyu! Gonosz vagy, és nem szeretsz engem. A te fagyid nem kell. A bácsi fagyiját akarom!  Te nem szereted ezt a bácsit, mert nem olyan, mint a többiek, akikkel eddig voltál. Te senkit nem szeretsz. Te sosem értél rá, hogy énekelj nekem, hogy hintázz velem a játszótéren, mert utálod a játszóteret, mert a többi anyukának volt férje, még a meséket is, amiket neked kellett volna mesélned nekem esténként, én találtam ki magamnak. Azt hiszed, nem veszem észre, hogy mit művelsz? Csak azért nem szóltam, mert sajnáltalak, hogy mindig más emberekkel baszol… 
– Elég volt! Mit képzelsz, Te? Te taknyos! Hogy beszélsz az anyáddal, mi? Nesze, nesze, nesze! –  ütötte a fiát, ahol csak érte.
– Agyon is vághatsz – bömbölt a fiú –, akkor is kurva vagy! Kurva! Kurva! Kurva!  
– Te meg mit bámulsz itt? – rivallt a nő rendes emberre. Képzeld, kurva vagyok, aki mindig mással baszik. Megmondta a fiam, te is megkúrhatsz, ha akarsz. Azt hiszed, számít valamit? Nem kell udvarolgatni, kirándulni vinni és elszakítani tőlem a fiamat. Tessék, itt a pinám, ürítsél bele Te is, aztán takarodj a jó büdös francba!

 

A nő meglökte a rendes embert, de az most nem esett el, csupán a falnak vágódott. A nő megölelte a férfit, a férfi átkarolta a nőt, simogatta a haját…

 

– Csókolj már meg, az isten szerelmére, mire vársz még? – szipogott a nő, és a rendes ember ajkaira tapadt. – Ne álljunk már így, na… – Az ágyára fektette a férfit. Odabújt hozzá. Jó volt bújni. Nagyon jó. Kényelmes és biztonságos. Sokáig bújt hozzá. Kigombolta a férfi ingét, csókolgatta a mellkasát, lehúzta a nadrágját, és beleült a férfiba. A férfi csendesen élvezett el, a nő észre sem vette. Nem érzett semmit.

Napokig nem találkoztak. Féltek egymástól, éppen elég kudarc volt az életükben. Egy idő után arra gondolt a nő, hogy az első szeretkezés gyakran nem szokott sikerülni, a bújás viszont hiányzott. Egyre jobban hiányzott.

– Szia! Hogy vagy? – kérdezte a telefonban a nő.
– Én jól. Máris jól. Örülök a hangodnak – válaszolt a rendes ember.
– Arra gondoltam, valamikor följöhetnél. Azt hiszem, egy ici-picit szeretlek.
– Én nagyon-nagyon szeretlek.
– Jaj, ne… Kérlek, ne szeress jobban, mint ahogy én Téged.
– De én nem tudok másképp szeretni. Vagy nagyon, vagy sehogy.
– Akkor próbáld meg, hogy csak ici-picit. A kedvemért. Vagy legalább ne mondd, fojtsd magadba, hogy ne lássam. Kérlek… 
– Megyek máris. Nem zavarok?
– Ha Téged nem zavar a fiam…
– Indulok, csak van még egy kis dolgom.

Amikor a rendes ember belépett a nő lakásának ajtaján, a fiú felkiáltott.

– De jó, hogy itt vagy, bácsi! Hiányoztál. 
– Igen, hiányoztál nekünk – mondta a nő. Majd a fiához fordult.
– Menj a szobádba! Ez most nem Rád tartozik, ugye, megérted.

Ketten maradtak, a rendes ember suttogva szólt: 

 

– Hoztam valamit. Remélem, tetszeni fog. 
– Minek hoztad? Nem kéne…
– Próbálj már örülni egyszer valaminek… Elképzeltem, hogy erre fogunk szeretkezni.
– Juj, ezt imádom! Simon és Garfunkel! A csend hangjai. Megőrülök, pont ezt a számot… Honnan tudtad?  A csendet is szeretem. Nagyon zúg a számítógép. Így nem lehet… Szeretem a csendet. Adj időt nekem. A fiam szeret Téged, felnéz rád, rajong.  A fiam tud szeretni, már bocsánatot is kért, pedig sajnos igaza volt. Én nem tudok szeretni.  Idő kell, hogy elfogadjalak. Legyél türelmes, kérlek! Ha sokszor bújhatok hozzád, föl fognak oldódni a gátlásaim. Te olyan rendes ember vagy! Kényelmes és biztonságos.

A rendes ember már szinte minden nap a nőnél aludt. Mindig hozott valami csekélységet, és mindig el kellett viselnie a kérdést: Minek? Sokat beszélgettek, bújtak, és szeretkeztek. A férfinak mindig jó volt, minden reggel tiszta ruhát talált az ágyon, kipucolt cipőt, és a táskája mellett ott volt a becsomagolt reggeli. A nő egyre nyugtalanabbul éhezte a gyönyört. 

Amikor már-már úgy érezte a nő, hogy megszokta a rendes embert, a férfi rendetlenkedni kezdett. Egyre később érkezett meg, akkor is csak ledőlt az ágyra, és szinte azonnal elaludt.

– Mi vagy Te, ágyrajáró? 
– Dehogy, csak sok a munkám. Mondtam, hogy kitaláltam valamit, és gyorsan meg kell csinálnom. Ez lesz életem fő műve, ezt kapod tőlem, Neked csinálom, hogy büszke lehess rám! Hogy ne kelljen szégyenkezned miattam. Hogy megmutathassam, érek valamit. Már alig van hátra a befejezésig, és akkor ismét sokat leszek Veled.
– Nekem nem kell a dicsőséged! Nekem te kellesz! Hol vagyok ebben a kapcsolatban én?
– Bennem vagy. Mindenemben vagy. A lelkemben vagy. A testemben vagy. Nagyon szeretlek.
– Mondtam, hogy ne szeress nagyon! Nem érzem, hogy szeretnél.
– Nem érzed? Hogyhogy nem érzed?

 

Másnap a rendes ember korán érkezett; egy nagy csokor virággal a kezében lépett be a nő lakásának ajtaján.
– Minek hoztad? Ünneplünk valamit?
– Átadtam a munkát a munkatársnőmnek. A lényege már elkészült, ő is be tudja fejezni.
– Micsoda? Megvesztél? Hiszen a Te ötleted, Te gürcöltél vele, és majd másé lesz a dicsőség, más kap jutalmakat, kitüntetést, nemzetközi elismerést?
– Már nem érdekel. Csak te érdekelsz.
– Én nem kértem, hogy hagyd abba…
– Azt mondtad, nem érzed, hogy szeretlek. Azt akarom, hogy érezd. Gondoltam…
– Hát rosszul gondoltad! Én nem érek annyit, hogy feláldozd a karrieredet! Én téged nem…

Elhallgatott. Egy idő után a rendes ember elkészült a munkájával. Nagy jutalmat kapott, nemzetközi konferenciákon tartott előadásokat, kitüntették, fogadásokon vett részt. A nő is elkísérte csaknem mindenhová. Az ismerősei összesúgtak: Milyen szerencsés ez a nő. Meg se érdemli ezt a rendes embert, pedig büszke lehetne rá. Ahogy viselkedik szerencsétlennel… Igazán megbecsülhetné, találni valakit egy gyerekkel ebben a világban, aki kényelmes és biztonságos…

Közeledett a nő születésnapja. A rendes ember megpróbálta kifürkészni, mi az, aminek nagyon örülne a nő, amire nem mondaná, hogy „minek”? A kiválasztott mini-hifitoronyból csak egy példány volt az üzletben. A férfi arra kérte az eladónőt, hogy mindent hadd próbálhasson ki, mert nem akar égni a kedvese szülinapján. Kecses kis hifitorony volt, nőies. Az összes funkció működött, ráadásul nem zúgott; nagyon csendesen forgatta a lemezt a szerkezet. A rendes ember azt is kérte az eladótól, hogy egy sokkal nagyobb dobozba csomagolják be, hadd tartson sokáig a meglepetés.

– Nem tudtam, hogy ennyire is lehet szeretni valakit. Mondja meg a kedvesének, hogy irigylem őt. Maga rendes ember – búcsúzott az eladónő. A rendes ember elpirult.

Elpirult akkor is, amikor – kicsit késve ugyan, de – belépett a nő lakásának ajtaján.

– Már megint késtél. Tudod, hogy utálom, ha késel. Félek, ha késel. Ez meg micsoda? Minek hoztad?
– Boldog szülinapot! Nézd meg, mi van benne. Ne haragudj, azért késtem, mert kipróbáltam, jó-e.

A nő izgatottan csomagolni kezdett, egyre kisebb lett a csomag. Amikor végre megpillantotta a gyári dobozt, megdermedt.

– Ez mi ez? Mi ez a szar? Ez nekem nem kell! Nem kell, érted? Mit képzelsz magadról? Vidd innen, bánom is én, hogy hová, csak vidd…
– De hát mi a baj? Legalább bonts ki, nézd meg! Olyan nőies…
– Nem érdekel! Nekem nem kell semmilyen zajforrás. Megmondtam Neked, én a csendet szeretem! Éppen elég zaj van a munkahelyemen! Ez az én lakásom! Itt csak csönd lehet! Itt csak olyan tárgy lehet, amit én választok, nem egy betolakodó. Vidd el! Ne avatkozz az életembe!

Mint amikor a rendőr üt ólmos gumibottal. Először csak zsibbad, mintha megszűnt volna a test. Aztán hasít csak a fájdalom. A rendes ember azon gondolkodott, hogy más férfi ilyen esetben vagy a nő képébe vágná a készüléket, vagy kidobná az ablakon, és úgy fordulna sarkon, hogy még a nő nevét is elfelejtené. Ő nem elég erős ehhez. S bár világgá szeretett volna menni,  csak az ágyig vonszolta magát, összegömbölyödött, és a fal felé fordulva zokogott.

Néhány perc múlva a nő simogatni kezdte a fejét.

– Hagyj békén! Mit akarsz még? Hányszor fogsz még megalázni? Mindjárt összeszedem magam, és elmegyek örökre. Még pár perc, és megszabadulsz tőlem.
– Nem akarom, hogy elmenj. Ha már én elkúrtam a születésnapomat, legalább Te ne… Nem tudhattad. Jót akartál, de nem tudhattad, hogy az én magányom, csalódásaim következtében semmit és senkit nem tudok elfogadni. Ezért menekülnek tőlem. Ne hagyj itt, legalább a születésnapomon ne… A készüléket pedig elcsomagoltam, majd egyszer lesz vele valami.
– És az én magányom? – kérdezte a férfi, de nem kapott választ. Összebújtak, szeretkeztek. Most mindketten olyan szánalmasak voltak, olyan gyöngék, olyan kiszolgáltatottak, hogy a nő is majdnem elélvezett.

Ismét hónapok teltek el. Kívülről úgy látszott, jól elvannak egymással.  Bújni még mindig jó volt; a nő gyakran szerette volna, ha csak bújnak, bújnak, egymás karjaiban alszanak el, és nincs más, csak bújás. Mert az kényelmes és biztonságos. Az egyik este együtt nézték meg az Operaház fantomját. Az előadás után a nő azt kérte, egyedül mehessen haza.

Egy másik este, azon a bizonyos estén szorongva lépett be a rendes ember a nő lakásának ajtaján. Félt, hogy megint mi lesz. Ez a nap az ő születésnapja, nem kéne a cirkusz. Hatalmas tortát sütött neki a nő, és egy puha csomagot adott a kezébe. A szabóságban csináltatott, valódi gyapjú nadrág volt benne. Zavartan próbálta föl.

– Teccő, geci! Kő kóla? – incselkedett a nő, a fia pedig a rendes embernek írt versét szavalta el, amiben apának nevezte őt.   Aztán elvonultak, a nő gyertyákat gyújtott, pezsgőt bontott, a mini-hifiből fölcsendült Simon és Garfunkel:  A csend hangjai. A rendes ember olyan szexuális gyönyört élt át, amiről képzelődni sem mert. Mielőtt elaludt volna, a nő szemébe nézett:

 

– Legyél a feleségem!

 

Reggel a rendes ember ébredt korábban.  Eddig sosem sikerült ágyba vinni a reggelit, mindig elaludta a lehetőséget. Most óvatosan kelt ki az ágyból, lábujjhegyen osont a konyhába. Szendvicseket készített, felkatonázta őket, hogy megetethesse az asszonyát. Kávét is főzött. Forró, gőzölgő kávét. Az egészet egy tálcára tette, s elindult a hálószoba felé.

A küszöbön megbotlott, elzuhant, a forró kávé az ágyra ömlött, a nő testére.

– Mit csináltál, Te barom? Már megint mit csináltál? Semmire nem vagy képes! Semmire!
– Bocsáss meg, csak ügyetlen voltam… A reggelit akartam ágyba…
– Tudhatnád, hogy sosem reggelizek. Ennyit se tudtál megjegyezni? Semmit nem tudsz rólam, semmit nem értesz belőlem…
– De hát tegnap, a születésnapomon… azt hittem, minden rendben van… azt hittem, szeretsz… Mi történt tegnap óta? 

A nő egész teste remegett, szinte csak önmagához beszélt.

– Nem történt semmi. Éppen az a baj, hogy nem történt semmi. Azt terveztem, még egyszer megpróbálom. Megpróbállak elfogadni olyannak, amilyen vagy. És most már kimondom, amit eddig szégyelltem: nagyon szeretlek. Még szerelmes is voltam beléd néhány hétig.
– Szerelmes? Nem vettem észre. Miért nem szóltál?
– Mert szégyelltem. Szégyelltem magam előtt is a szerelmet. Azt, hogy beléd vagyok szerelmes.  Gyűlölj, ha akarsz. Gyűlölj, mert kitaláltam, hogy adok még egy esélyt, a tegnap estét, amikor mindent megkapsz tőlem, amire vágyódsz. Ha azt kérted volna, hogy hívjak ide egy másik nőt is, mert minden férfi szeretné kipróbálni, milyen kettővel, szó nélkül teljesítettem volna a kérésedet. Vagy bármi mást… mit tudom én…  Úgy játszottam az ágyban, ahogy még egyetlen pasival sem. Megpróbáltam, érted? Mindent megpróbáltam. Sokáig azt gondoltam, veled van baj. Nem, nem veled. Varázsló vagy, olyan dolgokat szabadítottál föl bennem, olyan gátlásokat oldottál föl, amiért a következő pasik hálásak lesznek. Azt hittem, én jobb tudok lenni, mint Christine Daaé.az Operaház fantomjából. És jobb is vagyok. Mert nagyon szeretlek. Nagyon szeretlek. Nagyon szeretlek. Csak hát… szégyellem, ha velem vagy. Zavar. Zavar, amilyen vagy. Nem az arcod, nem a tested, nem a korod, nem a csetlő-botló viselkedésed, Még csak az sem, hogy mindig késel. Te zavarsz. Az zavar, hogy nem ezen a földön élsz, és hiába vagy rendes ember, kényelmes és biztonságos, hogy baszná meg az isten azt a barmot, aki ezt kitalálta, szóval, hiába tettél nővé végül, nem tudlak vállalni. 

Én 
sem 
tudlak 
vállalni.