– Miért vagy olyan szomorú, Kohn? – kérdezi Weisz
– Szegény Grün meghalt, őt gyászolom.
– De hiszen mindig azt kívántad, bárcsak dögölne meg az a Grün
– Na ja. De azt sosem kívántam, hogy haljon is meg.
Ma az egész család kimegy a temetőbe – írta az egyik korán ébredő barátom, s mielőtt megkérdeztem volna, miért is teszi ezt, beugrott, hogy hiszen a halottak napja van máma.
Pontosabban, mindenszenteké van ma, de ilyenkor szokás temetőbe járni.
Én nemcsak ma, egyébként sem nagyon járok temetőbe. Nem azért, mert képmutatásnak tartom az egészet – egyébként csakúgy, mint számos más ünnepet, ezt is képmutatásnak tartom -, nem valamiféle lázadásból, hanem mert nem érdekelnek a halottak. Noha gyakorta álmodom néhai szeretteimről, még beszélni is szoktam róluk, a halottakkal nincs dolgom. Ők ugyanis már semmin nem tudnak változtatni.
Dolgom az élőkkel van. Veled, akinek ígértem valamit, és még nem teljesítettem. Vagy Veled, aki nekem ígértél valamit, és még nem teljesítetted.
Számon kérni csak az élőktől lehet. Lehet? Szinte mindenki megsértődik, ha az ember megkérdezi, miért… Például, miért gondoltad meg magad? Miért nem szóltál? Miért csaptál be? Ha igazán jó veszekedésre vágyódunk, nyugodtan kérdezzünk ilyeneket, garantált a hatás.
Pedig mennyivel egyszerűbb lenne elnézést kérni, netán megtenni azt, amit megígértünk. És akkor mehetne tovább az élet. És akkor még az életünk során begyógyulnának a sebek.
Ám még ennél is egyszerűbb szemére hányni egykori rokonunknak, barátunknak, ismerősünknek: Miért hagytál itt engem?
Tényleg. Miért is?
