„A hír szent, a vélemény szabad.”
(Pulitzer József)
„A vélemény szent, hírek meg úgyis vannak”
(Szerelem, házasság, prostitúció;
avagy a közösségi, a közszolgálati és
a kereskedelmi rádiózás – Pagoda, 1997. 3. szám)
„Kossuth Rádió, Budapest. 13 óra 30 perc.
Kapcsoljuk az Astoria szálló hallját. Ki nyer ma?
Játék és muzsika tíz percben.
Aki kérdez: – Meixner Mihály.
Aki válaszol: – Kérem szépen, én Kádár János elvtárssal szeretnék végre beszélni.”
(Kossuth Rádió, 1978. nyara)
Már a modern sajtó kezdeti korszakában rájöttek a lapkiadók és szerkesztőségek arra, hogy érdemes az olvasói véleményeket is közölni. Egyrészt azért, mert ha a nb. olvasó magára ismer, még jobban fogja szeretni a lapot, másrészt lehet válaszolni az olvasó kérdéseire, amitől még inkább nő az elégedettség és az eladott példányszám.
A kezdetek óta számos példát tudnánk idézni: így váltak legendává Veres Pali bácsi szexuális felvilágosító tanácsai az Ifjúsági Magazinban („Nincs benne csont, te azt csak úgy érzed.”); vagy az egykori Rádió- és Televízió Újság főszerkesztőjének, Lévai Bélának az üzenetei. Aki egyébként gyakran nem is idézte a kérdéseket, csak a kérdező nevét írta oda, meg a választ. Sosem találnátok ki, mire volt válasz egyetlen szó: „Nem”. Én sem tudtam, de kifaggattam a néhai főszerkesztőt. Íme: „Maguk büdös zsidók, ott a rádióban, nem félnek?”
Voltak-vannak olyan fazonok is, akik szinte hivatásuknak tekintették, hogy olvasói levelet írjanak. Ráadásul nagyon érdekes, általában az újságírói felületességet helyreigazító levelezők voltak ők; gondoljatok Dr. Del Medico Imrére.
Az okos(?) hatalom a saját félelmeit a médiumok vezetőre, munkatársaira hárítja; olyan törvényeket hoz, amelyek a gondolatszabadság megnyirbálásának felelősségét a médiumokra lőcsöli. Életünk részévé válik hát az öncenzúra.
Ám a szabadság – ha más ok nincs rá, akkor üzleti érdekből – mégis utat tört magának. A hirdetőket is meggyőzi, ha sok a betelefonáló, az élő adást úgyis mindenki szereti. A néző vagy a hallgató azért, mert úgy érzi, ő is részese az eseménynek, a műsorkészítő pedig azért (is), mert ami elhangzott, az elhangzott; nem lehet visszaszívni, megvágni: nincs vele több gond. Vagyis néha, amikor valaki följelenti a műsort, akkor van, de ez hozzátartozik az élőzés szépségeihez.
A betelefonálós műsorok azonban már fölvetették azt a kérdést, hogy ki a felelős a hallgatói telefonok tartalmáért. Mielőtt erre választ kapnánk, nézzük meg, ki a felelős a reklámok, hirdetések tartalmáért? Na? Megmondom. A törvény szerint a hirdető, a reklámozó. Olyannyira, hogy a reklámok idejére a tévétársaságok szemérmetesen le is veszik a logot a képernyőről. A reklám az egyetlen olyan műsor, amit nem csúfit el a sárga karika, a műsorelőzetes, a jótékonysági számlaszám. Ennyire fontos a reklám, elvégre piacgazdaságban élünk. Van tehát példa arra, hogy nem mindenért a rádiót vagy a tévét hurcolják meg.
De hogyan lehetne felelősségre vonni az anyázó betelefonálót? Az a tapasztalatom, hogy azokban a műsorokban, amelyekben a műsorkészítők választékosan, fröcsögés nélkül beszélnek, ott a betelefonálók többnyire szintén kulturáltan szólnak hozzá a témához. Még be is mutatkoznak a teljes nevükön, hiszen nem reklámhordozó gizinénikézcsókolomként bánnak velük. Ám ha olykor valaki elveszíti a józan eszét, kedvesen helyre lehet őt tenni.
Akadnak persze kényes helyzetek is.
Sok-sok évvel ezelőtt az egyik budapesti közösségi rádió leghallgatottabb műsora egy szabad asszociációs műsor volt. A műsort négy, egymással is vitatkozó fiatal készítette. Egy-egy adás témája egy-egy szó volt, és erre reagálhattak a hallgatók. A kérdéses műsor témája a „fehér” volt. Jöttek is a telefonok: fehér a lepedő, fehér a menyasszonyi ruha, fehér Hófehérke, fehér a tej… fehér az ondó.
És rögtön utána egy másik telefon: – Ne mondjatok már ilyen hülyeséget! A geci nem fehér! A geci vajszínű! Én csak tudom, orvos vagyok!
A műsorkészítők már-már megsértődtek, és – ami egyébként szigorúan tilos – sértegetni kezdték a hallgatót. Aztán az egyikük helyre tette a dolgot: – Ácsi, emberek! A doktor úrnak igaza van! Kipróbáltam az imént! Tényleg vajszínű!
Persze, nem mindig lehet eltréfálni a dolgot, de a bűncselekmények esetén a btk., a személyiségi jogok megsértése esetén a ptk. segítségével el lehet járni. Igenis, az ellen, aki konkrétan jogot sértett, visszaélve a médium jóhiszeműségével. Hogy nehéz megtalálni a betelefonálót? Hát nemá… Legfeljebb oly piti az ügy, hogy nem érdemes. Ugyanis legtöbbször politikusokat anyázunk. Az a politikus – vagy tágabb értelemben minden közszereplő, pl. színész – aki nem viseli el, hogy pojácának titulálják, az valóban pojáca. És tényleg mondjon le! Gondoljátok meg, milyen égő volna, ha nem lehetne kritizálni egy filmet vagy koncertet, mert megsértjük vele a művész pihepuha lelkét!
A betelefonálós műsorok voltak az internetes kommentek előfutárai. Az internetes kommunikáció lényege a hozzászólások lehetősége. Már akkor, amikor még csak zártkörű volt a háló, az egymással kapcsolatban levő kutatók elsősorban eszmecserére használták az új lehetőséget. Amikor pedig nyilvánossá vált, a honlapok vendégkönyvei, fórumai tették lehetővé a hozzászólásokat. Ez teljesedett ki odáig, hogy – jobb helyeken – minden tartalmat lehet kommentálni. Az internet interaktív médium, ha ettől a lehetőségtől megfosztják, értelmét veszíti az egész.
