„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
(József Attila: Eszmélet)
Már amikor először megütött… Már amikor először megszédültél… Már amikor először begörcsölt… Már amikor először nem jött haza időben… Már amikor először hazudott… Már amikor először nem fizetett…
Vajon hányszor mondták nekünk és mi hányszor mondtuk másoknak, hogy figyelnünk kellett volna a jelekre. Az elsőre is meg a többire is. Mert akkor kellett volna orvoshoz menni, szakítani, elfutni, szerződést bontani.
Tényleg így van ez? Valóban igaz lenne, hogy a végeredményből visszakövetkeztethető, hogy mi lett volna a helyes cselekedet? Vagy csak könnyű utólag okosnak lenni?
Régóta tudjuk, hogy a világ jelenségei megismerhetők, s hogy e jelenségek sokaságából meg tudjuk fogalmazni a világ törvényszerűségeit. De azt is tudjuk lassan száz éve már, hogy bár a világban zajló folyamatok meghatározottak (determináltak, vagyis a törvényszerűségekből következnek), de nem eleve elrendeltek, nem predetermináltak. A törvényszerűségek tendencia-jelleggel érvényesülnek, éppen emiatt változatos, olykor meghökkentő az, ami konkrétan történik. Meg aztán az ember hittel, tudattal, akarattal rendelkező lény, nehogymá…
A jeleket figyelmen kívül hagyni természetesen csacsiság. Egyszer egy ismerősöm mesélte, hogy az egyik este, amikor gyanútlanul benyitott a lakásába, már csak a férje hűlt helyét találta, minden cuccát elvitte az új szerelméhez. És ő semmit nem sejtett. Elképzelhető persze, hogy a férj nagyon ügyesen titkolózott, de mégis… Vagy mégse?
Vagy mégsem az egyetlen jó megoldás, ha a jelek alapján beparázunk, és mintegy előkészítjük a legvalószínűbb megoldást? Szorongunk, türelmetlenkedünk, döntést akarunk, mert jobb volna biztosat tudni, de még csak jelek vannak, sokasodó jelek.
Ám hátha a csalhatatlannak tűnő jelek ellenére van remény a változtatásra. Hátha nem is arról van szó, hogy nem észleljük, mi a helyzet, csak úgy szeretnénk, olyan nagyon kívánjuk, hogy amiről vagy akiről azt gondoltuk, hogy általa boldoggá válhatunk, az valóban a beteljesülést szolgálja, ne ismét a csalódást és a keserűséget.
S ha mégis becsaptuk, áltattuk magunkat, ha már vége van, ha már jelek sincsenek, akkor mások is és önmagunk is a pofánkba dörgölik, hogy nem figyeltünk a jelekre.
