Eljött az idő.

Falu végén vályogviskó, Gazsi cigány ott lakott.
Népszava és Népszabadság fedett minden ablakot.
Umbláv tupenye, nincsen neki melege.
Umbláv tupenye, nincsen neki melege.

Hogyha ránéz ablakára, ugyanazt látja hónapszámra.
Olvassa a híreket, hogy szegények a négerek.
Umbláv tupenye, fázik minden fekete.
Umbláv tupenye, fázik minden fekete.

Dolgos ember volt a Gazsi: dolgozott, ha dolga volt.
Munkában és munkán kívül fejtől lábig csupa folt.
Umbláv tupenye, a divat nem kenyere.
Umbláv tupenye, a divat nem kenyere.

Állást kap egy szappangyárban, a melóhoz csak joga van.
De a büdös gyárban egy büdös főnök azt mondja, hogy szaga van.
Umbláv tupenye, válaszra sincs ereje.
Umbláv tupenye, válaszra sincs ereje.

Ki-be jár a gyári szarka, három méter vászon rajta.
Gazsit persze tapogatják: biztos ragad mindkét marka.
Umbláv tupenye, pedig nincs is gebine.
Umbláv tupenye, pedig nincs is gebine.

Volt ám néki felesége, ő főzte a derelyét.
De 13 nehéz szülés elvitte az erejét.
Umbláv tupenye, kevés volt a derelye.
Umbláv tupenye, kevés volt a derelye.

Így is maradt kilenc purdé, mindegyik a vonót nyűvé.
De nincs sehol szükség rájuk, mivel nincsen filhallásuk.
Umbláv tupenye, se duda se nyenyere.
Umbláv tupenye, se duda se nyenyere.

Falu végén vályogviskó, zörgess be az ablakon.
Ne hidd azt, hogy lakhatatlan, Gazsi mindig ott lakott.
Ház is kéne, munka kéne, nemcsak nyárra, nemcsak télre,
Túl sötét a viskó mélye, nem elég a jövő fénye.
Umbláv tupenye la-la-la-la...
Umbláv tupenye la-la-la-la...

(Umblav tupenye – Akaszd föl magad, testvérkém!  Gerilla együttes 1968)

Hát eljött az idő.

Cigány magyarok ölnek jelzőtlen magyarokat, jelzőtlen magyarok ölnek cigány magyarokat.

15 évvel ezelőtt egy Bíró András nevű, alternatív Nobel-díjas fazonnal ültem a Múzeum kávéházban, és a cigányság rendszerváltás utáni helyzetéről beszélgettünk. Akkortájt kezdtem „a cigányüggyel” foglalkozni, éppen Bíró alapítványának, az Autonómiának megbízásából. Bíró azt találta mondani, hogy a cigányságot azért kell felhozni, mert a lecsúszása magával rántja a fehér embert is. Azt hittem, ott pofozom föl őt, mert nem azt mondta, hogy azért van szükség az integrációra, mert a cigány ugyanolyan ember, mint a nem-cigány.

A cigányokat azonban nem sikerült felhozni. Nemcsak az akarat hiányzott hozzá, hanem a feltételek is. Minden feltétel és minden akarat hiányzott. A magyarországi cigányság rendszerváltás utáni története tökéletes kudarc.

Az élővilágban nincs tolerancia: a másfajta faj, a sérült, hibás egyed óhatatlanul elpusztul, ha a természetes kiválasztódás nem indokolja a létét.  Az emberiség történetét azonban nem a természetes kiválasztódás jellemzi, hanem a nagyon rugalmas alkalmazkodás, amelynek magasabb foka a környezet megváltoztatása. Ez a páratlan alkalmazkodó és változtató képesség  - a tudatosság, a tudatos munka – emelte az embert a többi élőlény fölé, függetlenül attól, hogy manapság mit gondolunk önmagunkról. Ez a tudatosság teremtette meg a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét még akkor is, ha időnként hallani sem akarunk erről a gondolatról. Ez a tudatosság mondatta ki, hogy minden ember egyenlő, függetlenül a származásától, a vagyoni helyzetétől, a világnézetétől, a nemétől, a családi állapotától vagy a bőrének színétől.

Az egyenlőség tétele nagyon merész tétel, mert olyan viselkedésbeli követelményről van szó, ami teljesen ellentétes az ember eddig megismert gyakorlatával, bár nem ellentétes az emberi természettel.  

Az ember ugyan csoportos lény, közösségi lény, de a közösségi lét még a legkisebb közösség, a párkapcsolat esetében is tele van konfliktusokkal. E konfliktusokat nagyon nehezen, folyamatos egyeztetésekkel lehet feloldani – mit várunk hát akkor, ha eltérő múltú, helyzetű, kultúrájú népcsoportoknak kell elviselnük – ezzel a randa szóval élve tolerálniuk – egymást? És a tolerancia csak az első lépés, a következő az együttműködés.

A tolerancia és később az együttműködés, integráció feltétele, hogy az egymás megismerése során folytatott folyamatos egyeztetés eredményeként felismerjük a közös érdekeinket, és ennek mentén cselekedjünk.

Mivel azonban a közös érdekek felismerése nehéz, az ellentétek viszont annál szembetűnőbbek, könnyű eljutni odáig, hogy a másik: ellenség. Mint tudjuk, az ellenség létének képzetét építeni is lehet, ha olyan, általunk negatívnak értékelt tulajdonságokkal ruházzuk föl, amely megerősíti az önmagunk értékesebb voltáról kialakított képet. Az ellenséggel szemben aztán oldódnak a gátlásaink, hiszen az ellenségtől meg kell védenünk magunkat, meg kell semmisíteni őt. „El kell költöztetni a cigányokat a jobb környékekről, mert hangosak, nem lehet tőlük aludni – Fehér embertől lopni nem bűn, mert soha annyit nem tudnánk lopni tőle, amennyit ő lopott tőlünk, cigányoktól.” – hogy csak két ismertebbre utaljak.  

Ha mélyebbre ásunk, érdemes felidéznünk, hogy a „fehér” vagyis jelző nélküli magyar társadalom milyen sokféle csatornán közölte a cigányokkal, hogy nem tart rájuk igényt.

A II. világháború előtt a cigányokat nem ismerte el egyenjogúnak a rezsim, 1944-től pedig a cigányok „átnevelése” faji alapon történő népirtásba torkollott.

Az 1945 tavaszán megindult földosztás - amely a megkésett polgári forradalom részeként véglegessé tette a földbirtokos osztály gazdasági és politikai uralmának megszűntét, s a szegényparasztoknak és a mezőgazdasági nincsteleneknek juttatott földet – sem eredményezett javulást a romák számára. A földosztásból ugyanis a cigányok kimaradtak. Többségük nem is igényelt földet, de — ritka kivételektől eltekintve — azok a cigányok sem kaptak, akik igényeltek.

Ám nem sokkal ezután a cigányság munkát kapott. Rá húsz évvel az 1971. évi országos cigánykutatás adatai szerint a munkaképes korú (15-59 éves) cigány férfiak 85 százaléka volt aktív kereső – számukra a nagyüzemi mezőgazdaság és az ipar jelentett munkalehetőséget. Ez a szám – a masszív közhiedelemmel ellentétben - csak igen kis mértékben maradt el a teljes férfi népességre vonatkozó arányszámtól (87 százalék). Ugyanakkor a cigány munkavállalók nagy része az alsóbb társadalmi rétegekre jellemző, nem a legjobban fizetett munkát végezte. Ennek oka az oktatásban megmutatkozó jelentős lemaradás volt. De miközben a magyar paraszt parasztként évszázadok alatt tanult kemény munkamorált, mielõtt a gyáriparba került - a cigány munkanélkülibõl, alkalmi munkásból átmenet nélkül, azonnal lett gyáripari munkás.

A rendszerváltáskor az ipari és mezőgazdasági nagyüzemek szétverése következtében a cigány társadalom az elmúlt százéves történelme során másodszor vesztette el a létalapjait. Amíg azonban a kutatók szerint a tradicionális cigány közösségek felbomlása, a hagyományos mesterségek piacainak felszívódása a múlt század első felében évtizedekig tartó, lassú fejlődés eredménye volt, amelyhez úgy-ahogy, hosszú távon a cigányság alkalmazkodni tudott, addig a rendszerváltás nyomában megjelenő tömeges munkanélküliség pár év leforgása alatt, viharos sebességgel tette semmissé a lassú modernizációs folyamatnak szinte minden eredményét.

Kulturális szocializáció tekintetében is sűrű a helyzet: még napjainkban is alig találunk olyan, „fehér” gyerekek számára készített általános iskolai olvasókönyvet, amelyben az emberek arca ne sápadt lenne. Még manapság is rácsodálkozunk egy orvosra, mert el tudta végezni az egyetemet, pedig cigány. Tele vagyunk ilyen „pedig cigány”-okkal, ezzel is folyamatosan erősítjük saját, felsőbbrendű tudatunkat.

Márpedig felsőbbrendű népcsoportok nem képesek a toleranciára. Nem vagyunk képesek megérteni a másikat, legkevésbé éppen akkor nem értjük őt, amikor azt mondjuk, hogy „pedig én megértem őt, de… ”

A feltételek hiányát még sokáig sorolhatnám, sokkal drámaibb az akarat hiánya. Az elmúlt két évtizedben egyetlen kormánynak sem volt életképes, átfogó, megvalósítható integrációs programja. Hiszen egyik kormánynak sem volt célja a profit rovására igazi forrásokat teremteni. A roma-integrációs pénzeket lényegében a magyar bürokrácia nyúlta le, a maradékkal pedig az ún. cigány értelmiséget és vállalkozói réteget korrumpálta a hatalom. Néhány műbalhét (pl. Székesfehérvár, Rádió utca 11.) is finanszírozni kellett. Ja, hogy a legszegényebbeknek odalöktek némi segélyt? Az összes eddigi segélyprogram nem került annyiba, mint az olajszőkítés büntetlenül hagyása vagy az első (!) nagy bankkonszolidáció.

Ráadásul a segélyprogramok – a tényleges munkahelyteremtő és képzési programok helyett – az összes ellentétet kiélezik. Mert nem ám minden szegény cigány kap segélyt,  és ez a külöbnböző cigány csoportokon belül is ellentétek forrása. Viszont a jelző nélküli magyar csak azt látja, aki kap, miközben ő nem kap, pedig rászorulna. Vagy éppen az a baja, hogy az ő munkájának adójából kap az, aki csak szüli a segélyért a gyerekeket. Az a baja, hogy a cigány nem akar dolgozni. Miért is akarna? Hogy leköpjék? Hogy meggyanúsítsák, hogy már a munkahelyet is ellopja a jelző nélküli magyartól?

Képzeljük el, mi történne, ha egyik napról a másikra 200 000 konkurens, jól képzett, nyelveket beszélő munkavállaló jelenne meg a munkaerő piacon! Egyébként próbáljon valaki „cigány külsővel” 2009 augusztusában embernek való munkát találni! A jelző nélküli magyarja most még csak a sok naplopótól, a sok éhes gyerektől fél, pedig az igazi okot nem is tudja. A cigányok ugyanis egyet megtanultak: csak akkor tudnak túlélni, ha sokan vannak. Igen, tágabb értelemben létfenntartásból vannak sokan. Védekezésből vannak sokan. Félelemből vannak sokan. A félelem pedig agressziót szül. Mindkét oldalon.

Az ellentétek kiéleződésének elősegítése tehát tudatos. Nincs itt összeesküvés, csupán hatalmi érdek: még mindig jobb, ha egymást gyűlölik, majd ölik a kisemmizettek, mintha rájönnek, hogy azzal kell megmérkőzni, aki a kialakult helyzetért felelős.

Olvassuk, hogy a rendőrségnek nem sikerül elfogni a gyilkosokat. Valószínűleg azért nem, mert nem is akarja. Az elmúlt húsz évben a súlyos bűncselekmények sokasága maradt felderítetlenül. A hatalomnak jó így: rettegésben tartani az alattvalókat, megszüntetni a létük biztonságát mindig sikeres üzleti modell.

Ha akartuk, mindezt eddig is tudtuk.

De most eljött az idő.

De nem a cigány magyaroké.

De nem a jelző nélküli magyaroké.

A hadüzenet megtörtént.

A vérszomjas seregek fölsorakoztak.

Már csak a hadvezérek intését várjuk.

Mert eljött az idő.

A végső megoldás, a polgárháború ideje jött el.