A kiválasztott helyszín eklatáns példája annak a totális kiszolgáltatottságnak amelyet a párialétre kárhoztatottak szenvednek el el mai „munkatáborban”. Ez egy konzerv üzem amelyet a CSÉPÁNY ÉS TÁRSA Kft müködtett Gyöngyösön.

Azzal a valósággal kell ma a koncentrációs táborok kora után 50 év elteltével szembesülni, hogy egy gyöngyösi konzervgyárról, illetve Kft -ről, méginkább kistőkésről és a kistőkést kiszolgáló „kápókról”, amolyan cigány kisvállalkozókról van szó. Lényegében munkakiszervezéséről, amelynek során a cég kiszervezi a munkát szerencsétlen kapaszkodóknak, kóklereknek stb. akik aztán totálisan kizsákmányolják azokat akik egyébként arra sem érdemesek, hogy a munkaerőpiaci viszonyok között legálisan kizsákmányoltak legyenek.

Az alkotmányos és az emberi jog bizony itt nem működik. Mi több, ezek mérnek megsemmísítő csapást az egyszerű állampolgárra, a kenyérért küzdő nyomoroncra az amerikanizált demokrácia jegyében.

Azt mondom, a feketegazdaság áldozatairól, küzdelmük körülményeiről számolok be. Olyan konkrét esetről, amely során egy esetet vázolok, de ezreket, tízezreket érint.

Az egy esetet közölnöm - úgy érzem - kötelességem, sőt kell, azért, hogy az igazságra ezen eset kapcsán is fény derüljön. Félelemdiktatúrában élnek emberek tízezrei, amely ma túlnő a fasizmus megfoghatatlan veszélyén, de létezik a szociális gettó, kvázi előkészítve egy embercsoportot a lassú halálra, amelyet a mai magyar kapitalizmus okoz, helyesebben a rendszerváltás utáni politikai, társadalmi helyzet. A félelem az éhségtől, a megfagyástól, s mindez már az állati ösztönökkel zsigerből működő túlélési reflexekkel. Bármennyiért, bármilyen módon, csak megélhessek alapon, dolgozni, robotolni képesek emberek. 50 éve a nácik vagonokban hurcolták az ilyeneket munkatáborba, most maguktól mennek. Kénytelenek, nincs más választásuk.

Az előbb vázolt gondolatok egy helyzet tragikus voltából fakadnak, amely mindig azzal kezdődik ma, hogy van az éhségpusztulástól rettegő és van az ezt kihasználó munkást szervező, a kápó, amely mögött ott a kis, nagy és multinacionális tőkés, amely maga az embertelenség. Mindennek eklatáns példájaként a munkatábor amelyet bemutatok. A gyengébbik nemhez tartozva, mondom, emberfeletti volt az élmény, és egy napot ott eltöltenem, mint kezdő zsurnaliszta.

Hogy, hogyan működik az egész?

Nos ebbe a gyöngyösi munkatáborba úgynevezett „alvállalkozók”, kóklerek szedik össze idénymunkára az embereket.

A nyomortelepeken a nyomorgó emberek szinte versenyeznek, egymást gyilkolni képesek, ha az úgynevezett vállalkozó megjelenik. Pláne ha az ráadásúl cigány!

Mindenki dolgozni szeretne?

Igen.

Hogy mennyiért, az nem számít, az írni, olvasni is alig tudó, ellenőrizhetetlen „példavállalkozónk” valójában üzleti kókler, aki egy másikkal is verseng, attól függően „állapítja” meg a szerencsétlenek bérét, és fizet, ahogyan a szerencse-játéktermekben éppen nekik a szerencse forgott. A tétet fedezi a cégtől elnyert munkadíj, az emberek bére, persze benne a haszon.

A cég is versenyezteti őket, amely a munkát adja, az nyer, aki jattol. Ezért egy cégnél több ilyen kókler van versenyben, hiszen a jatt, a pénzvisszafizetés csak úgy, zsebbe többfelől érkezik mondjuka Kft vezetőjének. Mondta el egy „fül” a cigány vállakozó környezetéből aki mit sem sejt a titok kiszivárgásáról.

Az emberek munkaereje ebben az esetben is olcsó, de a csalóknak, kóklereknek, a demokrácia kegyeltjeinek jól jövedelmező áru. Az adott cég minél olcsóbban akarja a munkát elvégeztetni, kifizetni a „koponyákat” a vállalkozónak kell, az ebből is leszedi a sápot, és igen, a dolgozónak marad az aprópénz.

Aprópénz?

Megalázóan aprópénz és munka közbeni ellátás, úgy ahogyan valamikor pl. Auschwitzban volt.

Még ezért is verekednek az emberek, hogy éhen ne haljanak.

Ez bizony a szociálfasizmus, amelyben a szocfasiszták az állam és a cégek, a demokrácia kápói, min-mind. A kápók azok, akiknek szintén nem számít az emberélet, csak a pénz, hogy aztán esténként a szerencse- és játéktermekben a szerencsétlenek fizetését is kockára tegyék.

Nos, egy napot „sikerült” töltenem egy ilyen munkatáborban, Gyöngyösön, a sok közül:

Reggel 4 óra 30 perc. A munkásszálláson, 70 négyzetméteren közel 50 ember van bezsúfolva. A szállás rögtönzött gipszkartonfala választja el a nőket és a férfiakat. Kempingágyak, kétujjnyi szivaccsal, zsúfoltság, se fogas, se szekrény, de még az 50 embernek csak 4 rozoga lomból kiszedett szék adatik. Egy zuhanyzó és egy sötét, kivilágítatlan WC van. Szakadt, sovány, reménytelen arcú emberek sürögnek-forognak, nagy a tolongás, a tisztálkodás, no és az emberi biológiai szükséglet miatt türelmetlen sorbaállás. Mindenki igyekszik, hiszen a napi 3800 Ft bérért, 1000Ft kosztpénzért igen nagy a harc. Fiatalok fásultan reménytelen arca az idősebbek aggodalmas tekintetével párosul. Ezek az emberek a szociális gettóból jönnek és a szociálfasizmus rabjai ebben a munkatáborban. Nehezen, de mindenki bejut a WC-be és a zuhanyzóba, az ágyak megigazítására nincs is idő, az majd este vacokként várja őket. A munkahely két és több kilométer gyaloglás után érhető el.

A helyszín, amelyről szó van, a szocialista rendszerben óriási üzem volt itt, most egy szegletében működik két gyártósor.

A hűtőház és a raktárak, amelyek egykor zsúfoltak voltak, üresen tátongnak. Azért a főbejárat impozáns feliratának váza megvan, csak a családi vállalkozás neve törpül el rajta. Csépány és Társa Kft.

Az emberek rögtönzött munkavédelmi és tűzvédelmi oktatás(szerű) tájékoztatót hallgatnak végig. Láthatóan nem figyelnek oda, az előadókon látszik a fásultság, csak amolyan slendrián módon teszik kötelességüket. Persze hogy a berendezésre és a gyártott termékre figyeljenek a „hallgatók”, azt bizony igen csak kihangsúlyozzák. Munkavédelmi eszközök, és kellékek?

Ugyan! Mint azt kérdésemre az előadók elmondják, csak úgy csendben, nincs idő apróságra, nem ez itt a lényeg.

A csoport végül feláll a beosztás alapján a gyártósoron, konzerv fog készülni. Látszik a gyártósoron, hogy elavult, a technológiája egyszerűen nevetséges. Mivel az emberek újak, még némi türelem érződik a művezető részéről, aki megjegyzi a csoportvezetőnek: ” Ez a betanulási ütem csak egy óra hosszáig tarthat, az emberek egy-egy helyen, mint induláskor, nem maradnak hárman, ketten, stb., csak amíg betanulnak.

A cég emberei egymás közt meg is egyeznek: Figyeljetek a gyártósor sebességére, észrevétlenül srófoljátok maximálisra.

Elindul a munka, az üvegadagolónál három ember serénykedik.

A targonca betolja a raklapnyi üveget. 1410 befőttesüveg van fóliával betekerve rajta. A futószalagra kell őket rakni, de előbb le kell fejteni a fóliát, a raklapot ki kell vinni, stócolni és a fóliát tekercsbe kötni. Egy műszakon 54 000, tehát több mint 50 raklapnyi üveg megy be. A futószalagra úgy kell folyamatosan adagolni, hogy nem lehet hézag az üvegek között. A cég embere közli, hogy itt is csak két ember lesz. Közben a fólia lefejtésére szolgáló eszköz - egyszerűen egy kiskés, filléres - eltörik. A munkás azonnal kér egyet a cég emberétől, aki: - Mit gondol, a cég egyebet se fog, csak kést vásárolni önnek? Így a munkás az éles pengével dolgozik. Kérdem tőle, mit szól ehhez? Megjegyzi: Ó semmit, a szocializmusban ezek a mai tőkésemberek mindig két szerszámot kértek, ha egyáltalán dolgoztak akkor is, mert az egyiket hazalopták, ebből van ma a cég, a másikkal csak dolgozgattak, most ezekből a lopott eszközökből élnek.

Elmosolyodok a munkás fanyar kesergésén.

A válaszon elgondolkodok, és azon, hogy egy egyszerű ember milyen tisztán és világosan látja a helyzetet.

Bent a gyümölcsfelöntők a 12 kg-os ládákat folyamatosan emelik, öntik, az asszonyok válogatják és bizony amíg az kész konzerv lesz, a „verkli” folyamatosan megy, megállás nélkül. Reggel 6 órától 10 óráig folyamatosan, csak 10 perc szünettel. Szinte szédelegnek a szabad munkarabok, leülni nincs hova, csupa víz minden. Délelőtt egy 10 perces szünet van. A munkafelügyelő gyorsan, a 8. percben már int, gyerünk-gyerünk. Délig aztán csörögnek az üvegek, zakatolnak a szalagok, a továbbító masinák, a zaj és a monoton, de szüntelen munka szédítő. Délben az emberek egy öltözőbe bezsúfolva próbálnak helyet találni, hogy egyenek, Versenyt esznek az idővel, hiszen csak 20 percük van. A kápó már a 15. percben szól, igyekezni kell, van, aki állva evett, van, aki nem evett, hiszen az 500 Ft előleg kevés, mit lehet abból enni. Újra csörög-csattog a verkli, az emberek a délutáni cigiszünetre már szinte szédelegnek. A délutános váltó művezető - egy nő - olyan, hogy bátran kiállítanám versenybe az egykori, legjobb auschwitzi hajcsárral.

Az a hír járja róla, hogy smasszer volt 30 évig egy börtönben. No igen, jegyzem is meg magamban, ez az alkat illik egy munkalágerbe. Odamegy az üvegadagolókhoz, akik a délelőtti művezető megelégedését váltották ki, hiszen gyorsan betanultak. Odaköszön a három sürgő-forgó emberhez, elmondja nekik, hogy bizony, amit és ahogyan csinálnak, csak matatás, ezt a munkát csak ketten fogják végezni, és félretolva a dolgozókat nagy hévvel adagolja az üvegeket.

- Látják, ezt egy ember is csinálhatja!

Majd észrevéve az emberek kaján mosolyát, szinte ordításra vált. - Önök még nem tudják, mi a munka!

Majd odébbáll.

Hogy a folyamat menjen, az adagolás, a dolgozóknak valóban kapkodniuk kell, miközben a fúria ordítozik. Felidegesednek az emberek, de fegyelmezett türelemmel erőt vesznek magukon. Eltörik egy üveg a kapkodás miatt, elvágja az egyik kezét. Ekkor a hajcsár: - Na, ráadásul még vigyázni se tudnak! Elmegy végre. A vérzés a kézen a vizes munka miatt hamar eláll. Megjelenik e cég egyik embere, dícséri a három meg nem álló embert. Miközben kérdi a sebesült, hogy ha bevágta a kezét, azt beírják-e a baleseti naplóba, mint ahogyan azt reggel az oktatásnál mondták. Erre a válasz: - Uram ha beíratja, máris mehet haza, ha nem tudja csinálni, egy másik azonnal felváltja és maga mehet. A sérültünk megérti a megalázó helyzetét, vált és azonnal szabadkozik, hogy nincs semmi baja és szüntelenül pakolja az üveget tovább. Bent érem utol a smasszer teremtést, már a késztermék bálázónál. Ott kiabál, provokálva azt, aki egyelőre rá sem figyel. Egy fiatal suhanc végzi a dolgát, csomagol és a raklapnyi készterméket, amelyen 1410 kész üvegbefőtt van, úgy mozgatja, járja körül, hogy alig látni a kezét. Fóliáz, szalagpántol, cimkéz. Egyszóval annyi műveletet csinál, hogy ha nem látnám, el sem hinném, hogy ezt így lehetséges csinálni. Láthatóan zavarja a dolgozót egy idő után ez a nem is emberi teremtés, nőnek meg pláne nem mondható, de mégis a gyengébbik nemhez sorolandó állati teremtés. Igazi smasszer típus. A dolgozó fiatal, alig 18 éves srác, zavartságában eltörik egy üveg, a dolgozó fiatal belelépett egy nagyobb üvegszilánkba, a cipőtalpa kettéválik. A hideg is átfut rajtam, isteni szerencse, hogy a lábába nem került, a szorgalmas fiatal fiúnak. Ez a hajcsár, női mivoltát megtagadó ridegséggel rákiabál: - Nem tud vigyázni, nem tudott megfelelő bakancsot venni? Hogy lehet ilyen felelőtlen?

A fiatal fiú marcona képpel ránéz, de olyannal, hogy magam is megijedek. A smasszer, a hajcsár elmegy. A srác folytatja a munkát, szinte mezítláb. Délután holtfáradt mindenki. Keresik a helyet, ahova leülhetnek, ki rágyújt, ki sóhajt, az asszonyok biztatgatják egymást. Nézem az órát, a 7. percnél már indulni kell. Ez így meg fél hatig. Utána a fúria ordibálása veszi át a gépek zaját, az üvegek fülsüketítő csörömpölését. - Takarítani, ezt rakják ide, azt hozzák oda, s a parancs szinte nem szűnik. Az emberek összeszedelőzködnek, és a szállásig csendben leróják a több kilométert. A zsúfolt szálláson mindenki zuhanyozni igyekszik, nagy a sorbanállás. A WC előtt szintén. A vacsorát mindenki a saját otthonról hozott tányérjába kapja, ki egy rozoga asztalnál, ki pedig a vackán ülve eszi meg. Aztán mosogatnak. Megborzongok, átfut rajtam az egykori munkaerkölcs, a munkásvédelem és még sorolhatnám, és a mostani összehasonlíthatatlan helyzet.

Kérdezem magamtól, ez az a demokrácia, amelyet a rendszerváltók ígértek?

Persze, hogy nem, hiszen éppen az Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc-félék élnek az ilyen körülmények között dolgozó emberek verejtékéből, szenvedéséből.

A folyosón beszédbe elegyedek egy marcona, de rettenetesen mérges fiatalemberrel.
- Miért ideges? - kérdezem tőle.
- Miért, miért, én egy másik csoportban vagyok, már hetek óta itt vagyunk, egyik nap rettenetes hajtás, a másik nap meg itt a szálláson kell dekkolni - feleli elkeseredetten.
- Ez miért olyan különös baj, hiszen kipihenheti a hajtást? - a válaszra gondoltam, de mégis provokatíve teszem fel a kérdést.
- Hölgyem - feleli - tegnap 4800 Ft ért gályáztam, abból 1000 Ft előleget megettem, maradt 3800 Ft, és most, hogy csak itt voltam, ebből a 3800 Ft-ból megint megettem 1000 Ft ot, hiszen enni kell. Vagy nem?
- De, igen – felelem - Hogyan tovább?
- Hogyan ?
Úgy, hogy 4 csoport van, mindegyik egy napot dolgozik, egyet nem. Ha dolgozunk, akkor a belünket kihajtják, ha nem, akkor itt költjük el a pénzt.

A helyzet azonnal igazol. Ugyan is a szállásadógazdája jelenik meg. Megkérdezi az embereket, hogy a koszttal, amit vacsorára ad, meg vannak-e elégedve és közli, a bolt, ahonnan vásárolnak, mindenkinek ad hitelt.

Nagyon elszomorodok, hiszen itt totális kizsákmányolás folyik.

Egy másik dolgozót, egy középkorú hölgyet szólítok meg.
- Ne haragudjon, ha dolgoznak, akkor minden nap ilyen hajtás van, amilyet ma láttam?
- Hó – feleli - még nagyobb!
- Régen van itt? - kérdezem.
- Már tavaly is idejártam. De mondja, kedves - fordítja a kérdését vissza - miért kérdi, csak nem itt dolgozik?
- Hát nem látta, én is dolgozom, és azért kérdem, mert kíváncsi vagyok, hogy mire számítsak.
A hölgy megnyugodva, szinte szaporázta a szót.
- Haj, ha tudná, hogy ezért a pénzért mennyit kell hajtani. Én azt mondom magának, kösse fel a fehérneműt.
- Védőfelszerelést csak ma nem kaptunk vagy később se adnak?
- Mit gondol kedves, hát hol él? Itt ilyesmi nincs, hazaküldik, ha baleset éri. Védőfelszerelés, no hiszen, - nyújtja meg a mondókát és legyint, s miközben távozik, még mormolja:
- Ha a vállalkozó nem játsza el a pénzt a fizetés előtt, akkor számíthat pénzre, egyébként nem.
- De nem követelik tőle?- követem.
- Kitől kedves, kitől? Hát nem tudja, hogy kivel, kikkel nem lehet ujjat húzni? Hát hiszen ezek testvérek, egymással összejátszanak. Aj, jobb a magunkfélének csak meghunyászkodni, ha élni és enni akar.
- Akkor mégis miért dolgoznak neki?
- Miért, miért - kiabál vissza, de már indulatosan -, mert a húsz év alatt lecsupaszítottak minket, hogy koldusként alamizsnáért alázkodjunk.

Meg kell mondanom, hogy ebben a gyárban én 25 évvel ezelőtt iskolalátogatáson voltam. Minden dolgozón színes speciális, vízálló, vágásmentes gumicsizma volt és mindenki védőkesztyűben tette a dolgát. Arra is emlékszem, hogy akkor volt annyi a fizetés 8 órára, mint most 12 -re.

A mostani gépek az akkoriakhoz képest kimustrált, Noé-korabeli ócskavasak. Akkor mosolyogva mesélték a dolgozók, hogy egy-egy munkafázison mit csinálnak, most mord, marcona, ingerült arcok robotolnak, valóban úgy, és olyan morális helyzetben, mint amilyenről olvastam. Az egykori náci munkatáborok bejáratán ott volt a felirat:
A MUNKA SZABADDÁ TESZ!

Számoljunk csak!

A cég kiadja a munkát, a mi esetünkben a „vállalkozó” dömpingben egyezik meg, az 5 hónap. Naponta egy emberre „X”, havonta 30 x „X” Ft-t kap Ebből a szállást fizeti ki, amely most éjszakánként/fő 500 Ft, és a bér, amely a napi kosztpénzzel 4800 Ft havonta alig az „X” 15%-a. A vállalkozó haszna tehát egy fő után igen busás. Egy hónapi haszna 34 fő után? Alig merem kimondani.

500 Ft-ból ma egy ilyen megfeszített munka során, mondjuk egy fiatal 18 - 20 éves ember milyen élelmet vehet reggelire, és ebédre? A vacsorát, melyet a munkaerőt eladó, elkótyavetyélő ad, olyan, hogy se higiéniájában, se minőségében, a mennyiségében pláne nem megfelelő, így hát a rabszolga az említett kóklerkör húsboltjába kényszerül hitelezni. Mennyi is valójában egy ember fizetése, megvan-e a 3800 Ft 12 órára?

Ha netán egy dolgozót, mondjuk a mai viszonyoknak megfelelően legalább napi, azaz 12 órára 8 000 Ft összegben fizetne ki étkezéssel együtt, a haszon még akkor is tetemes lenne. Csak vajon ebből a mérhetetlen haszonból hány millió származik vissza a munkaadó cég egyes vezetőjének?

Visszaszármazik?

Ki alkuszik ma csak úgy ingyen, mondja a „fülünk” a vállalkozó bizalmasa.

Mi manapság 3800 Ft a 12 órás munkáért, amelyből a dolgozó, ha dolgozni akar és magát megóvni, még lábbelire, és másra is költ, nem beszélve a tisztálkodás, mosás és egyéb alapszükséglet fedezéséről. Számolva a ténylegesen hazavitt pénz egy főnél nem több, mint napi 3200 Ft. No és ha még valóban a szükségnek megfelelően akar táplálkozni és a felajánlott hitelre vásárlásba bele megyen?

Csakhogy még ezt sem kapják meg. Az eset kapcsán tovább kutattam. Megtudtam, hogy a kisvállalkozó kápók a bér felét fizetik ki általában, és azoknak, akik túlságosan követelőznek, akik veszélyesek a biznisz számára, a másik felét. Persze a bizniszelő cigány vállalkozók végülis egy kis üzleti maffia, amely joggal hivatkozik, ha bajba kerül arra, hogy mindenütt vannak kapcsolatai. Ebben a bizniszcsapatban egy volt rendőr is ott van, a hivatkozásuk alaptalan. Félhet is az, aki erről szólni mer.

Talán már én is!

Mit tesznek, felgyújtják éjszaka a házamat, hogy pusztuljak benne együtt a családommal?
Talán, félek, de nem ijedhetek meg.

Bizony gyász ez az egész ország úgy, tokkal, vonóval, ahogyan van. Szégyen, ami megvalósul, s amire a hatalom „taktikusan” nem figyel fel, ez a valóság nem több, nem jobb, mint amit egykor egy őrült, a történelem és egy nép szégyene leirt a MEIN KAMPF-jában!

Na, ma ez is Magyarország, ez is hungarikum, mint a háromszínű lobogó, mint pedig a lyukas háromszínű trikolor. Amely országban nem csak évek óta felderítetlen, cigányokat sújtó gyilkolás folyik és ájtatos államfői sajnálkozás, hanem lassú agóniája mindazoknak, akik áldozatai a rendszerváltásnak, s ne tagadjuk, ezek a párialétre kárhoztatott cigányok.

A szégyen pedig egy kapitalista országé, amely még nem ébredt, hogy végülis gyarmat.
Többek között gyarmat, azaz rabszolgatartó a Csápány és Társa Kft, oly módon, mint egykor a Dél-amerikai kávé és banán ültetvényes idegen úurak.