Egy eu-s felmérés szerint a minimálbér 13-szor akkora Luxemburgban, mint Bulgáriában. Azon húsz ország között, amelyben van minimálbér, Magyarország a 16. helyen áll.
A „majd a piac mindent megold” hívei szerint nincs is szükség minimálbérre: a munkaerő, az emberi élet olyan, mint a koton, ha megtelt vagy kilyukadt, el lehet dobni, különben is, hogy mennyiért dolgozik valaki, az attól függ, mennyit ér a munkáltatónak az ő munkája. Hulljon ki a férgese, aki nem rendelkezik valamilyen különleges tudással vagy kapcsolattal, az nézze meg magát, mert ő tehet róla. A pályakezdőre, a kisgyermekes anyukára, az idős emberre pedig igazán nem lehet tekintettel a munkáltató, velük az államnak kell törődnie – mellesleg abból az adóból, amelyet a vállalkozók jelentős része nem fizet be; a másik, szintén jelentős része pedig kedvezményt kap belőle.
A minimálbér hívei szerint a munkaerő piac egyrészt speciális piac, mert emberekről van szó, másrészt nem is piac, mert nem piac az, amelyiken csak kínálat van, kereslet viszont alig létezik. Ez azt jelenti, hogy a felek nem piaci szereplők, hanem az egyik fél diktál, a másik fél beletörődik. Ezért legalább minimális mértékben védeni kell a munkavállalót. Nézzük, mit jelent ez védelem, hogyan alakult a minimálbér összege, hiszen a minimálbér akkor éri el a célját, ha szerény mértékben is, de emberhez méltó életet biztosít:
1998.01.01-1998.12.31. 19.500,-Ft
1999.01.01-1999.12.31. 22.500,-Ft
2000.01.01-2000.12.31. 25.500,-Ft
2001.01.01-2001.12.31. 40.000,-Ft
2002.01.01-2003.12.31. 50.000,-Ft
2004.01.01-2004.12.31. 53.000,-Ft
2005.01.01-2005.12.31. 57.000,-Ft
2006.01.01-2006.12.31. 62.500,-Ft
2007.01.01-2007.12.31. 65.500,-Ft
2008.01.01 -2008.12.31. 69.000,-Ft
2009.01.01-től 71.500,-Ft
Hozzáteszem, hogy az érettségizettek és diplomások minimálbére magasabb.
Látható, hogy a legnagyobb ugrás 2001-2002-ben történt, utána alig változott az érték évente, és 11 év alatt csupán 3,66-szorosára emelkedett a minimálbér.
Hogy meg lehet-e élni a minimálbérből, tehát hogy a minimálbér mellett érvelők elérték-e a céljukat, arra az egyik lehetséges választ akkor adhatjuk, ha létminimum számításokat végzünk.
A KSH-ban 1991-től végeznek létminimum számításokat. Az első számítás alapja az 1989-es háztartás-statisztikai adatbázis volt. A fogyasztói kosár az élelmiszerekre épült, azonban a számítás a többi szükséglet (lakásfenntartás, kultúra, stb.) értékösszegét közvetlenül a háztartás-statisztika tényszámaiból vette. A háztartás-statisztika önkéntes adatszolgáltatáson alapul, felöleli Magyarország minden lakott helyét, és több ezer személyt választanak ki szép képletek segítségével.
Az 1991-ben az 1989-es bázison kiszámított minimumértékeket a KSH 1989-1994 között a fogyasztói-árindexekkel minden évben megnövelte. Ezt a gyakorlatot 1994 decemberével megszüntette.
Aztán egy év szünet következett, aminek okáról bölcsen hallgatnak.
1996-tól újra indult a KSH létminimum-számítása, de már nem az árindex-növelt gyakorlatot követve, hanem az élelmiszer-fogyasztási normatíva által meghatározott mennyiségeknek, az aktuális árakon számított értékösszegével azonos mértékű élelmiszert fogyasztó háztartások összfogyasztása lett a létminimum. Ez a mondat így elég tömény, de hát a tudományhoz nem érthet mindenki; sörös lónak nem való az ügető. A végeredmény azonban a statisztikához semmit nem konyítókat is meggyőzheti:
Az így számított létminimumérték mintegy 40%-kal kisebb lett az árindexszel növeltnél.
Hoppá!
A KSH tehát olyan statisztikát készít, amilyet akar – illetve, amire megrendelést kap. Miért is szakszerűtlen a KSH gyakorlata? Azért, mert egyrészt a csekély jövedelmű néprétegek nyilván az átlag alatti mértékben és az átlagtól eltérő összetételben fogyasztanak, de semmiképpen nem fogyasztanak jóval az átlag fölött, így a norma szerint fogyasztók összes fogyasztása (az átlag) nem lehet jellemző a legszegényebbek fogyasztására, így a létminimumhoz sincs sok köze. Tehát miután a normának megfelelő összetételű és mértékű élelmiszerfogyasztás nem valósult meg, ezzel egy – lényegében elméleti - struktúrára vetített értékösszegre történő hivatkozás megkérdőjelezi a mérés életszerűségét, másrészt a létminimum környékén élők életszínvonalának általában gyors, zuhanásszerű csökkenése, a fogyasztás szerkezetének megváltozása során az értékek leromlanak a „társadalmi erőnlét” (szerény, de társadalmilag elfogadott/eltűrt életvitel) jellemzőiről a „fizikai erőnlét” (éppen életben maradás) felé.
Hogy okosodjatok kicsit (meg én is): A létminimum élelmiszerkosara közepes fizikai igénybevétel esetén fedezni hivatott a vonatkozó egészségügyi és táplálkozástudományi követelménynek megfelelő teljes tápanyag-, vitamin- és ásványianyag-szükségletet. Tehát nem minimumról, hanem optimumról van szó. Aktív korú személynél a normatív élelmiszer-mennyiség többek között napi 81 g fehérjét (ezen belül 32 g állati fehérjét), 83 g zsírt, 356 g szénhidrátot, 800 mg kalciumot, 3500 mg káliumot, 13 mg vasat, 60 mg C-vitamint kell tartalmaznia. (Megjegyzem, gyanús ez a magas káliumbevitel-igény, tudjuk, hogy a konyhasó kiváltása kálium-kloridra nagy erők műve, és nagyon káros. De ez is egy másik történet.)
Más. A KSH létminimum-számításai - ahogy én értelmezem - a lakásfenntartási költségeknél az egyik legjelentősebb tételt nem veszik figyelembe, azt, hogy az ország lakossága eladósodott, tehát kiadásainak sokszor legnagyobb része a hiteltörlesztés., amely közel sem mindig felelőtlenség, hanem a minimális életfeltételek biztosítása miatt keletkezett. (Persze, a lakosság közel nem olyan mértékben adósodott el, mint az állam, de ez is más kérdés.)
Nem csodálkozhatunk hát, hogy a 2008-ra vonatkozó KHS-számítás szerint a létminimum 66 271 forint, ami lényegében megfelel a tavalyi minimálbér összegének. Ez volt a cél: addig bűvészkedni a számokkal, amíg igazolhatóvá válik az alacsony minimálbér.
Illetve: minden mesterkedés ellenére nem is olyan jó ez a szám. Ez ugyanis az egy főre eső érték, tehát ha egy négytagú családban a két szülő csak minimálbért kap, akkor a család éhezik, és gyorsan halmoz föl adósságokat. És akkor még a munkanélküliekről szó sem volt.
A minimálbérnek vannak azonban más következményei is ott, ahol a minimálbér alacsony. Az első „csupán” egy életérzés: a minimálbér azt sugallja, hogy nem érsz Te semmit, kegyből azért kapsz egy kis fizetést, amiért „pofa be” a neved, gürizhetsz látástól mikulásig, és legyél hálás ezért is.
Már ha megkapja a minimálbért a dolgozó. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a fia egy benzinkúthoz ment el dolgozni, minimálbérre volt bejelentve, mindkét hónapban alá is írta a fizetési jegyzéket, de a zsét nem kapta meg. A főnök közölte vele, hogy az a pénz az övé, hiszen ő fizeti a terheket az államnak. Csak a jatt a srácé, ha nem tetszik, nem kell itt dolgoznia. Hát nem is dolgozott ott tovább.
De lássuk, mi történik akkor, ha a valóban csak minimálbért kereső dolgozó betegállományba megy! Ilyenkor egyre csökkenő táppénzt kap, ami a törvényhozók szerint arra ösztönzi őt, hogy mihamarabb meggyógyuljon. Minél kevesebb táppénzt kap valaki, annál hamarabb gyógyul meg. A táppénzcsökkentés tehát valójában orvosság, ami a beteg érdekeit szolgálja, tulajdonképpen az összes gyógyszergyártó és patika bezárhatna.
Ha az előző bekezdés bölcs humánuma nem győz meg bennünket, és azt mondjuk, hogy a minimálbér sem elegendő a megélhetéshez, akkor nem nehéz belátni, hogy ennek 60-70%-a nemhogy segítené a gyógyulást, hanem a hiányos táplálkozás, a drága és egy idő után megfizethetetlen gyógyszerek hiánya, majd a fűtetlen lakás, a kikapcsolt elektromos áram miatt út a hajléktalanságba, a halálba.
Az persze közös társadalmi hazugság-játszmánk, hogy a nem tőkeerős vállalkozások csődjét jelentené, ha a teljes munkaerő-árat bér formájában fizetnék ki. A minimálbér fölötti rész tehát zsebből zsebbe megy. S mert a pofátlanság, a kapzsiság határtalan, ott is zsebibaba van, ahol a vállalkozás akkor se menne csődbe, ha rendes bért fizetne, és elszámolná a túlórákat is. Csak akkor a fent említett benzinkutas főnöknek a havi – becsült – húszmillió forintos tiszta nyeresége jelentősen csökkenne. (Nemcsak egy benzinkútban utazik.)
A minimálbér fölötti zsebbe dugott résszel a dolgozó is jól jár, hiszen nem fizet adót, az meg, hogy alig lesz nyugdíja, nem érdekli. Hiszen most még úgy gondolja, hogy a nyugdíjas ingyenélő. Mindenki ingyenélő, aki nem termel maximumon, csak ő nem az. Ezt hitették el vele.
Mondom, közös társadalmi hazugság minden, ami a minimálbért körülveszi, s amelyhez vastagon hozzájárul, hogy az állam elhatározta: nem ellenőrzi azokat a „vállalkozásokat” amelyek hajlandók a minimálbér terheinek a kétszeresét is befizetni. Ha jól értem.
Ha jól értem, mi birkák szeretünk hazudni mind.