Így, nyár vége felé szokta a kormány vagy a helyi önkormányzat bejelenteni, hogy milyen módon kívánja tovább rombolni a köztulajdont. Mit is beszélek… rossz nyelvszokás. Az állami tulajdon ugyanis nem köztulajdon, hiszen a „köz” nem rendelkezik vele, nem dönthet a sorsáról, működtetéséről. Csak annyiban köz, hogy közpénzből működtetik.

Akik még emlékeznek a személyi jövedelemadó (Kupa Mihály) bevezetésének egyik indoklására, az volt a fő érv, hogy majd az adófizetők ellenőrizhetik és befolyásolhatják, mire költik az állam az adóforintjaikat. Majd. Aztán a népszavazásról szóló törvény rögtön ki is mondta, hogy a költségvetési kiadások tárgyában nem kezdeményezhető népszavazás.

Szóval, megint kevesebb vonat fog közlekedni, és ilyenkor szokás  a vonatért aggódó demagógoknak Petőfire hivatkozni, aki a modernizáció legköltséghatékonyabb eszközéről írt verset, felhasználva a 19. század kontrollingjának kimutatásait. Persze tudjuk, hogy Petőfi csalt. Valójában arról van szó, hogy személyes, önző érdekeit, a gyaloglobbi törekvéseit helyezte a köz érdeke elé, mivel akkor már túl volt a Debrecen-Pest mezítláb roadshow-n, és a turné nem hozott elég bevételt ennek a tejfölös szájú celebnek. Hiányzott a jó piár, gondolta, a Pest-Vác vasútvonal megnyitása jó alkalom egy kis ingyen reklámra az indóházban – hiszen mindegy, mit beszélnek rőla az emberek, csak beszéljenek.    

Na jó. A vasút azért nagyszerű dolog, mert ha jól működtetik, akkor az egyik legjobb eszköz sok ember és sok áru gyors célba juttatására. Ráadásul van valami megfoghatatlan életérzés is a vonatban, nem véletlenül modellvasutazik egy csomó felnőtt és gyerek, és az sem véletlen, hogy a vasútnál dolgozó szakmunkások, mesteremberek – elsősorban a mozdonyvezetők, de mások is – családi körében több generáció büszkélkedik azzal, hogy vasutas.

Illetve, sok éve már inkább szégyenkezik. Mert látja, hogyan tűnik el mindaz, amit a szülei és azok szülei a II. világháború után építettek újjá, „arccal a vasút felé”, néhány esztendő alatt. Pedig nem neki kéne szégyellnie magát, hanem azoknak, akik szégyenletessé tették ezt a hivatást is. Akik úgy döntöttek, hogy minden eszközzel segíteni kell az emberek elszigetelődését egymástól. Akik megutáltatják az emberekkel a vonatot, hogy azután lerabolják, majd – mint gazdaságtalant – a magántőkének adják, hogy a legszebb szemeket kimazsolázhassa belőle, ingyért, mert persze egy roncshalmaznak nincs piaci értéke se. Nem úgy, mint az autópályáknak, de úgy látszik, abból még mindig kevés lé folyt a zsebekbe, hát monopolhelyzetbe kell hozni a közúti közlekedést. Hiszen ha nincs választási lehetőség, ha nincs piac, akkor nem tehettek mást, mint vagy autóbusszal zötyögtök, vagy azzal büszkélkedhettek, hogy megéri autót venni (hitelbe, persze, hogyan is tudnátok meglenni hitel nélkül), mert lám, ha már ketten mentek kocsival, olcsóbb, mint busszal.

Ha belegondolok, Pest és Debrecen csupán hatnapi járóföld…