„Mindenki csak egy mozdulatra emlékezik,
azt ismétli meg újra meg újra,
amit az anyaméhben megtanult,
és értetlenül nézi a másik furcsa táncát
a mély kút körül.”
(Hervay Gizella: Zuhanások)

A személyiség fejlődésének „feladata”, hogy amikorra az ember a társadalmi előírások szerint kénytelen felnőtté válni, a személyisége érett legyen. Már önmagában az a tény, hogy a felnőtt kor kezdete korszakonként és társadalmi rendszerenként, sőt országonként változik, képlékennyé teszi az érett személyiségről alkotott tudatos képünket, ösztönösen azonban csalhatatlanul meg tudjuk állapítani, mikor nem érett a személyiség.

A személyiségfejlődés megrekedésének ismeretes egy kóros, betegségnek tekintett változata, a borderline szindróma;  egyes pszichológusok vélekedése szerint pl. József Attila és Marilin Monroe is ebben a nyavalyában szenvedett.  Néhány éve – állítólag – a borderline betegség gyógyítható, noha a kezelés olyan drága, hogy csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak.

Létezik, és nagyon általános azonban egy olyan személyiségzavar, amelyet nem tekintünk kórosnak, ezért gyógyítani sem szokták, bár a tünetei hasonlók a borderline-hez, csak nem annyira látványosak. Mégis, többről van szó, mint rendellenességről, mert aki ettől szenved, annak az élete folyamatos pokol. S rettenet azok számára is, akik vállalják az ilyen embereket, azokat, akiknek egyik legfőbb gondjuk, szenvedésük egyik forrása éppen az, hogy kevesen vállalják őket.

Tapasztalataim szerint elsősorban pasikról van szó. Férfiakról, akik örök csecsemők maradtak. A továbbiakban tehát róluk lesz szó, noha találkoztam nő csecsemővel is, de ugyancsak a társadalmi szokások szerint a nőknek inkább megbocsátjuk, ha csecsemők, sőt, szándékosan és gyakran kiskorúsítjuk is őket. 

Olyan férfiakról lesz tehát szó, akik folyamatosan kapják a pofájukba, hogy nem férfiak.  Mert a társadalmi várakozások szerint az a férfi, aki magas, aki erős, aki védelmet nyújt, aki polihisztor és ezermester egyszerre. Nem egyszerűen az ún. férfiszerepről van szó. Mélyebben rág a féreg.

A férfi csecsemő személyiségét valószínűleg az édesanyja határozza meg. Lehet ez a hatás közvetett, pl. olyankor, amikor az édesanya nem ér rá foglalkozni a csemetéjével. Nem az állami gondozottakról beszélek, hanem azokról az anyákról, akik szeretet helyett utódgondozási kötelezettségüknek tesznek eleget. Az ilyen közvetlen anyahiány ugyan súlyos sebeket ejthet a gyermeken, mégsem jellemző, hogy a kisfiú csecsemő marad. A jellemző inkább az  a változat, amikor az édesanya egyedül marad a gyermekével, kisajátítja őt, rátelepszik, és érzelmi kielégületlenségeit, mélységes csalódottságát kompenzálja a gyermekben lelt örömmel.

Az anya által birtokolt fiúnak úri dolga van. Semmit nem kell csinálnia otthon, mindent megkap, amire szüksége van, mert édesanyja inkább éhezik, de kárpótolni akarja őt, hogy minél kevésbé érezze a szemét apa hiányát. Valójában sokszor ott van az apa is, csak háttérbe szorítva, alig némi beleszólási lehetőséggel a gyermek életébe, hiszen ő már valójában nem is kéne, mert már régóta – talán kezdettől fogva – kényszer-párkapcsolat van a két szülő között, nem szeretetté nemesedett szerelem.

A fiú tehát mindent megkap az anyjától vagy a nagyanyjától, ideértve a simogatást is. Azt a nagyon meleg, babusgató érintést, amire minden gyereknek szüksége van. De ő túladagolást kap belőle, droggá válik a számára, még többet, még többet, még többet – és az anya nyomja is az „anyagot”, hiszen a túladagolás biztosítja a gyermek elszakíthatatlan függőségét az anyjától.

A gyermek igyekszik meghálálni az anya jóságát. Jó gyerek akar lenni. Olyan jó, mint az anya. Olyan jó, mint a kislányok, hiszen anya is lány. Amikor lányokkal barátkozik, úgy viselkedik, mint ők. Mert azt hiszi, a lányok az olyan fiút szeretik, aki – lány. Nem érti, hogy a lányok miért a verekedős, rossz fiúkat becsülik, miért nem őt, aki jó, talán a legjobb tanuló az osztályban. Hogyan lehet, hogy az anyukájának vagy a tanító nénijének – tehát a „nagylányoknak” – megfelel, azok büszkék rá, de a hozzá hasonló korú társainak nem; azok menekülnek tőle. Tehát ő is menekül, s hová menekülhetne jobban, mint az anyjához, akitől újabb babusgatást, ölelést, melegséget kap. Ahol csecsemő lehet ismét, ahol nem kell erősnek színlelnie magát, ahol zokoghat, ahol kitombolhatja egyre erősödő magányának minden keserűségét.

Természetesen nem akar magányos lenni, miért is akarna? Ő is társra vágyik, ismerkedik, építgetni kezdi az éppen megtalált (bármelyik) másikkal a jövőt – de mindig az derül ki, hogy nincs közös jövő. Mert az a másik nem akar az anyja lenni, neki felnőtt ember kell, aki megáll a saját lábán, mi több, még ő is a társába kapaszkodhat. A csecsemő férfi viszont bújna, csak bújna állandóan, légszomja van, ha nincs simogatás, ha nincs állandó megerősítés, ha a társa mást is akar csinálni, mint vele törődni, csak vele – megfordítva Szabó Lőrinc gondolatait: egészen, semmiért.

Persze nem igaz, hogy a csecsemő férfi nem ad semmit a másiknak. Szinte mindenre hajlandó némi szeretet-morzsáért. Számára a szex nem csupán élvezet és kiteljesedés, hanem lánc, amellyel magához rögzíti a másikat, mert azt hiszi, hogy a testi kapcsolat már összetartozást, elfogadást, vállalást is jelent. Buzgón válságkezel, cirógatja a másik lelkét – ha ugyan a vájkálás azonos a cirógatással. S ha ilyenkor egy kicsit is viszontanyáskodnak vele, azt képzeli, lehet már repülni. Száguldani, mint a rakéta – száguldani a végtelenbe, együtt, szélsebesen… De a másik nem akar száguldani, a másik nem égni, főként nem elégni akar, hanem társat, gyereket, kiszámítható, biztos életet képzel magának. Ehhez keres társat. Egy másikat. Egy férfit.

A csecsemő pedig ismét ott marad, üresen, érzelmileg kifosztottnak érezve magát, és – egyre kisebb önbizalommal – keres. Előfordul, hogy talál. Talál valakit, aki vállalja az anyaszerepet is. Végre sok a simogatás, a gyengéd ölelés, a bújás, a rácsodálkozás, boldogság van.

Talán, egy pillanatra, valóban boldogok mind a ketten.

Arra a picike időre boldogok, amennyire el lehet felejteni a külvilágot, amikor el lehet engedni magukat, amikor az „anyai” védelem elegendő, mert még van miből ölelni, simogatni. Mesét játszanak. Lebegő boldogság ez. Mozdulatlan.  Ha megmozdulna, apró és éles cserepekre törne szét.

A csecsemő férfi számára azonban a mozdulatlanság unalmas. Lassanként keresgélni kezd újból, mert még mindig száguldani szeretne, nem csupán létezni.  És talál is valakit, aki száguld végre vele. Ugyan nincs bújás, simogatás, babusgatás, de repülnek, jó magasan… aztán zuhannak, külön-külön, hiszen nem társak voltak, csupán útitársak egy epizódban.

A csecsemő férfi oda zuhan, ahonnan elcsavargott. A társa megbocsát neki, a megbocsátás az anyaszerep része. Hiszen csak a csecsemő rosszalkodott. És úgy is lehet tudni, hogy mindig vissza fog jönni.

Ám egyszer mindketten kiégnek, csak nézik egymást szomorúan, és már nincs semmi, már veszekedés sem, már harag sem, már megbocsátás sem, már bújás sem, már simogatás sem, csak a rothadás bűzét viszi az utolsó szél.