A lány a metró kijáratával szemben állt. Félpercenként nézte meg a mobilján az időt, s ugyancsak sűrűn próbált hívni egy számot. De minden hívási kísérlet után egyre szomorúbb lett.

Bizonyára Ti is ismeritek azt a fajta lánybirkát, aki nem azért szép, mert nem csúnya, hanem azért jó a társaságában lenni, mert van valami megnyugtató a lényében. Nem átlagos, csak nem feltűnő. Az ilyen lányokba nem egyből leszünk szerelmesek –  ők nem is engednék nekünk –, hanem egy idő után valahogy megszeretjük őket, és a lángoló tűz helyett kellemesen meleg kapcsolatunk alakul ki velük. Aztán az ágyban persze csodák is kiderülhetnek – feltéve, hogy sikerül feloldani a kisebbrendűségi érzést bennük és önmagunkban is. Különben pasiban is létezik ez a típus.

De ő most lány volt. Ebből a fajtából. Kedves, helyes arca lehet békeidőben. Vékony (barom-birkák számára: nem szopós) száját harapdálva nyomta el a sírást. Már jó ideje bámulhattam őt, amikor zavartan, de a helyzethez képest kulturáltan megkérdezte: – Tudok segíteni valamit a bácsinak?

Mondjuk, soha nem fogom megszokni, ha egy csaj lebácsiz – ezt csak a BKV-ellenőröktől tűröm el, akiknek már sosem jut eszükbe, hogy jegyet kérjenek tőlem.

– Nem, nem tudsz, inkább csak legeltettem a szememet rajtad, és eszembe jutott az első, amikor nem jöttek el. És tudom, milyen fájdalom, milyen megalázó, milyen rettenetes.  A 14. születésnapomat ünnepeltem. Két osztálytársamat – fiú osztályba jártam –hívtam meg, és egyikük sem jött el. Ott állt az asztal közepén a mamikám sütötte torta, 14 szál gyertyával, és vártam, vártam...

– Meddig tetszett várni?

– Nem lehetne,hogy tegeződjünk?

– Hát... Na jó... Meddig vártál? Meddig érdemes várni?

– Órákig vártam. S hogy meddig érdemes várni? Nem tudom. Valószínűleg semeddig, de... Volt aztán egy másik születésnapom is, amire egyetlen lányt vártam; s hogy hangulatosabb legyen az ünnep, még piros lámpát is loptam a szobámba egy kirakati dekorációból, mert olyat annak idején vásárolni nem lehetett. És nem jött. Csak órák múlva. De én olyan boldog voltam akkor... Amúgy ő azon kevesek közé tartozott, akikkel aztán én szakítottam,mert egy másik alkalommal azt kellett volna megvárnom, hogy egy ezerszer látott filmet néz meg a tévében, pedig úgy elterveztem, hová megyünk sétálni, hogy végre egyszer a szülei jelenléte nélkül csókolhassam meg őt. Pontosabban, hogy egyáltalán megcsókolhassam.

– Meddig tetszett jár... izé... meddig jártál vele?

– Azt hiszem, fél évig.

– Hűűű... Ilyen gátlásos voltál?

– Fenéket. Csak ilyen magányos.

– Tetszik tudni... vagyis tudod, az a helyzet, hogy nekem már másfél éve nincs senkim.  Mert ma nem olyan lányok kellenek, amilyen én vagyok. Úristen, ha találnék egy olyat, akin látom, hogy képes fél évet várni egy csókra, én azonnal megcsókolnám. Nem kínoznám szegényt, főként, ha én is szeretem őt.

– Aki most nem jött, őt mióta ismered?

– Hát... Még nem régen. Egészen pontosan 17 órával ezelőtt búcsúztunk el azzal, hogy ma találkozunk. Egy buliban szedtük föl egymást tegnap. Olyan kis macis. Nem durva, nem rámenős, hanem kedves, puha... Ő is megadta a számát nekem, és én is neki. De hiába próbálom hívni, ki van kapcsolva a mobilja. Azt tessék... azt mondd meg, miért nem hív föl legalább, hogy meggondolta. Miért ilyen... én nem bántottam. Már úgy hiányzik valaki, de úgy...

– Nem tudom. Vagyis tudom, de attól se sokkal jobb. És Te is tudod, csak nagyon rossz tudni. Nagyon gyakran nem merik azt mondani az emberek, hogy „nem”. Ez a pasi nyilván látta, hogy kezdtél vonzódni hozzá, és azt beszélte be magának, hogy nem fog bántani, hiszen olyan jól érzed magad. Vagy az is lehet, hogy időközben meggondolta magát. 17 óra nagy idő. Néha öt perc is nagy idő, persze. Egyszer én is leszólítottam egy lányt, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk a Gellért szálló előtt. Soha többé nem láttam – egy teljes évig kerestem őt.  Csak annyit tudtam róla,hogy Mari a neve.  De bevallom Neked, volt úgy – igaz, nagyon-nagyon ritkán –, hogy én se mentem el, és nem is szóltam. És nem is tudom, miért nem szóltam. Talán féltem,hogy leüvöltenek. Á, dehogy, nem ezért. Lehet,hogy rajtuk vertem le, hogy nekem se jött el valaki. De ahányszor eszembe jut, annyiszor utálom magam. Viszont vannak emberek, akik semmilyen bűntudatot nem éreznek ilyenkor. Az ennyire önző figurákat nevezik szociopatáknak. Ők a legrohadtabbak, mert súlyos sérüléseket tudnak okozni. Ugyanis könnyen férkőznek a másik ember bizalmába. Aztán ha már eléggé lenyúlták a másikat, mert azt hiszik, hogy nekik minden jár, szó nélkül lépnek le. Aljas tetvek az ilyenek: ha van bennem gyűlölet olykor, velük szemben mindig van. Ölni tudnék, ha visszagondolok némelyikre. Te különben minden talidra elmentél?

– Nem volt nekem olyan sok pasim, csak négy.  És már 23 éves vagyok. Öreg. És mindig elmentem, és sosem késtem.

– Hát, nem néztelek  ilyen vénnek, mondjuk, csak 22 és félnek... De hová tűnt az a négy pasi?

– Mindig jött valaki, aki elvette tőlem őket. Lehet,hogy engem nem is lehet szeretni?

– Nemá... Abból, hogy egy pasi nem jött el, s hogy még esetleg sokan és sokszor nem fognak eljönni (bizony!), ne értékeld le magad. Azokra gondolj, akik eljöhetnek. Azt javaslom, találj ki valami módszert, aminek a lényege, hogy ha nem jön el valaki, nem veszed a lelkedre.

– Neked van erre módszered?

– Tudod mit? Mégis inkább tetszikezzél!