Tán csak a kréta fehérebb az arcánál. Vagy a papír, amin – az iskola pecsétjén és az ő nevén kívül – semmi nincs még. Legalább harmincadszor olvassa már a vászonra vetített kérdéseket, és minél inkább felfogja őket, annál fehérebb az orcája.

Nagyon szép a lány, művészi hajlamú és okos is, de ettől még neki is vizsgáznia kell.

A legnehezebb azt volt megtanulnom, hogy miközben tanítok, ne csak a lányokat bambuljam az osztályban. Biztosan el is pirultam olykor, ámbár a legelső órámon a szívatás megedzett. Ugyanis egyből bedobtak a mélyvízbe, a szerződéskötés másnapján már videotechnikát kellett tanítanom.  Amint elértem a katedráig, láttam ám, hogy a második padban egy párocska hevesen csókolózik, és lesi, mit fogok csinálni. Természetesen az egész osztály nekik szurkolt. Én meg – mintha föl se tűnt volna – arról kezdtem beszélni, hogy a mozgókép állóképek sorozata. Úgy lesz a sorozatból mozgókép, hogy két állókép vetítése közben elsötétül a vászon, mintha sűrűn pislognánk. Hiszen ha pislantunk egyet, észre sem vesszük, mert az agyunk az előző és a következő képekből összeállítja a kieső képet. Viszont – fordultam a párocska felé – a vén, tapasztalt kujonnak higgyétek el, hogy smárolni csak csukott szemmel az igazi. Kitört a röhögés, s noha a szerelmesek – immár behunyt szemmel – csókolóztak tovább, feloldódott a feszültség.

Odalépek a lányhoz. – Írj már valamit – mondom neki –, mert nem fogod tudni befejezni.

Zavartan lehajtja a fejét. Tudom, hogy tehetséges, csak ez a szakma nem érdekli őt annyira. És a magyar közoktatás áldásos tevékenysége miatt az alapismeretei is hiányoznak.

Sokszor én is lehajtottam a fejem. Például akkor, amikor az egyetemen a professzor nemcsak meghúzott, hanem ráírta a vizsgalapomra is, hogy „Abszolút nem tud semmit.” Onnan volt szép nyerni.

A magyar állam mindenkinek lehetővé teszi, hogy az első szakképesítést ingyen szerezze meg. Alapvetően jó dolog ez, hiszen egy termelő gazdaságban szükség lenne sok-sok művelt szakemberre. A magyar gazdaság azonban a rendszerváltás óta beteg; iparát és mezőgazdaságát szétverték. Szándékosan, tudatosan, módszeresen. Ezt a diákok is tudják, s azt is tudják, hogy az OKJ-s végzettségükkel aligha tudnak majd elhelyezkedni. A szakképzés a munkanélküliség elrejtése, néhány további kedvezménnyel, mint pl. az egyetemi felvételinél 30 pont, a tanulói közlekedési bérlet vagy a diákigazolvány. A diákigazolvány sok mindenre jó.

35 évvel ezelőtt a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának negyedéves hallgatói megpályázhatták, hogy az NDK-beli Ilmenau városka műszaki főiskoláján (ma már egyetem) végezhessék el a nyári szakmai gyakorlatot. Természetesen eszünk ágában se volt az ottani suliban tölteni négy hetet. Annyira nem, hogy az első napon reggel 8 óra helyett délután egykor mentünk be a rektorral való találkozóra. A rektor borzalmasan ideges lehetett, mert üvöltözött rendesen. Mi persze eljátszottuk, hogy egy szót sem értünk az egészből, csak hajtogattuk, hogy „Nincs festék”. A „nicht verstehen” (nem értem) magyarosított változata ez, miként a Hippodrom a Hyppolité. Addig-addig mondtuk, hogy nincs festék, amíg sikerült megállapodnunk, hogy aznap még kegyeskedünk ugyan megnézni az iskolát, de aztán hagyjanak békén minket, mert tulajdonképpen nyaralni jöttünk.

Négy héten keresztül tehát szabadok voltunk, rengeteg sört ittunk, felfújt szobrokat készítettünk az automatában 20 Pfennigért (kb. 1 Ft) vásárolható kotongumikból, és szórtuk a pénzt. Rengeteg zsetonunk volt, annyi ösztöndíjat kaptunk, mint egy NDK-beli szakmunkás negyedévi fizetése. A reggelit, az ebédet és a vacsorát pedig csaknem ingyen osztogatták a menzán. A „kelet-európai Párizs”-ból érkező aranyifjak a helyi lányok (lásd még: Brünhilda, avagy a germán tehén) körében is kapósak voltak, szóval, éltünk, mint Marci Hevesen.     

Történt pedig, hogy egyikünknek eszébe jutott: ha már úgyis itt vagyunk, nézzük meg a virágkiállítást Erfurtban! Némi hezitálás után – lehet-e ott sört inni – felszálltunk hát az emeletes vonat (nekem van olyanból modellvasutam, beee, világítós, beee) emeletére, és átadtuk magunkat a táj gyönyörűségeinek plusz sör. Az idillt szakította meg egy, a porosz időkből visszamaradt érces női hang:  – Fahrkarten bitte! (Kérem a jegyeket!)

Úgy tettünk, miként ez otthon szokás. Észre se vettük őt, hiszen föl nem merült bennünk a vonatjegy megváltásának igénye. Ám a nő egyre durvábban próbálta értésünkre adni, hogy nem tágít, így kénytelenek voltunk megszólalni: Nincs festék! A kalauz megint sipított valamit immár elvörösödve, de mi következetesen ismételtük, hogy nincs festék, nincs festék, nincs festék. Amikor már látszott, hogy a következő állomáson le akar szállítani minket, az egyik társunk elővette a BME által kiállított, lepecsételt, és csak magyar nyelvű szöveget tartalmazó, kis zöld kartont.

– Das ist ein Diákigazolvány – tolmácsoltam kettőjük között, mert a csoportban én tudtam legjobban németül. Kisvártatva mindannyiunk kezében ott volt az igazolvány, és kézzel-lábbal bizonygattuk, hogy mi ezt azért kaptuk, hogy az összes szocialista országban ingyen utazhassunk. Amikor aztán elhangzott Honecker elvtárs (a korabeli pártfőtitkár) neve is, a zord kalauzné megrezzent, elővette a táskájából a Német Birodalmi Vasutak (tényleg ez a szó szerinti fordítás) bélyegzőjét, és az összes diákigazolványra nyomott egy pecsétet. Ettől kezdve mindenhová ingyen utaztunk, jártuk a múzeumokat, és vettünk igénybe minden kedvezményt, amit csak lehetett. És mindenütt pöcsételtek egyet.

Kimegyek az osztályból, hadd higgyék, puskázhatnak kedvükre. Pedig jól tudjuk, csak az képes puskázni, akinek van már valami fogalma is a tudományról. Ráadásul a dolgozat, amit három órán keresztül írhatnak, hét tantárgy vizsgája egyszerre, s ezt lesúgni-kipuskázni képtelenség.

Azt hittem, nem veszi észre, hogy puskázom. Jó kis puska volt, programozott, vagyis szűz aggyal is meg lehetett volna oldani vele bármilyen példát. Így, hogy elvette, én is csak néztem egykor a fehér lapot. Aztán megkérdezte, hogy hányast szeretnék. Mondtam, ha megoldható volna egy elégséges…

– Megadom magának, de ígérje meg, hogy a nyáron tanul, és szeptemberben beszámol az ismereteiről.
– Tanár úr, én egyet megígérhetek: biztosan nem fogok tanulni a nyáron. Én úgy utálom ezt a tárgyat…

Átengedett.

– Most már mindenki adja be a dolgozatot, lejárt az idő! – szólalok meg álszigorúan. A lány kezembe ad másfél oldalnyi írást. Olyan ártatlanul néz rám, hogy erre még én se voltam képes soha.

– Szerinted ez hányas? – kérdezem szadizva kissé. Nem válaszol.
– Na figyelj! Ha megígéred, hogy a nyáron egy árva szót sem tanulsz, viszont szeptembertől hajtás, akkor ez most egy béla.  Különben az OKJ-s vizsgán meg fogsz bukni.

Hirtelen kipirul az arca, egy gyenge „megígérem” el is hagyja a száját, és már iszkol kifelé, hogy az őszi félév kezdetéig eszébe se jusson az iskola.