„Jöjj vissza hozzám, hozd el a jégergatyám" – parodizálta Hofi Géza az 1967-es táncdalfesztivál szupersztárjának és botrányhősének produkcióját. Hogy mi is volt ez a botrány, arra valahogy nem szívesen emlékeznek a magyar médiatörténetben, inkább szemérmesen úgy jellemzik az egykori eseményt, hogy Kovács József – szakmai körökben lemoshatatlanul a jégergatyás – viharos közönségsikert aratott.

Pedig olyan egyedülálló jelenségnek lehettünk tanúi, ami megérdemelne egy igazi elemzést. Ugyanis ahogy elhangzott a jégergatyás produkciója, a közönség vált a főszereplővé: kiskamasz emlékeim szerint legalább fél órán keresztül ütemesen tapsoltak a nézőtéren, s többször is ismételni kellett a nótát. Vajon azért volt-e a kirobbanó siker, mert Pető Iván zeneszerző akkorát alkotott, hogy az senkihez nem mérhető, vagy éppen ellenkezőleg: Bartók és Kodály népe tiltakozott piszkosul a szarral szemben? Tartok attól, hogy nem az utóbbiról volt szó, hanem arról, hogy Kovács József és az általa előadott dalszerűség üzenete mozgatta meg az úri közönség tenyereit.

Mi is volt ez az üzenet? Egyrészt az, hogy a nóta a legócskább, legkonzervatívabb slágervilágból építkezik, így tökéletes egységet kovácsolhat a rockzenével szemben. Másrészt a jégergatyás megjelenése, hangjának képzetlensége azt az érzést hívja elő belőlünk, hogy Józsi a mi gyermekünk, és ha belőle lehet sztár, bármelyikünkből is lehet. Ez az érzés egyébként megmagyarázza a néhai Zámbó Jimmy elképesztő sikerét is.

De most még 1967-ben vagyunk, amikor a zsűrivel – vagyis a hatalommal – szemben meg lehetett végre mutatni (jelzem, senkit nem vitt el a rendőrség), hogy csakazértis a nép az úr. Ez az élő adás szépsége, amikor szorítunk valami váratlanért. Gondoljunk csak arra, hogy hiába a csillogó-villogó színpadkép, az óriás kivetítő, a lézerágyú, mégis vissza-visszatérő élmény, amikor a Megasztár hangmérnöke lázasan keresgéli, ugyan melyik csatornára van dugva az Eszenyi Enikő – Stephen Leacock képzeletét is meghaladó – fejdíszébe rejtett mikrofon. (Stephen Leacock A rejtély titka című humoreszkjében Gertrúd, a nevelőnő egyszerű túrós rétessel díszített kalapban tündöklött. Imádom.)

De megint eltértem a tárgytól. Szorítkozzunk csak a jégergatyásra, aki háromszor is elnyerte a táncdalfesztivál közönségdíját. S igazolódott a „mi kutyánk kölyke” sejtés is, a jégergatyás Csepel szülötte volt, melós környezetből lett hős: a Szerszámgépgyárban volt motorszerelő, a III-as kapunál mindjárt jobbra. Ment hát a szekér, hakni haknit követett, amikor a jégergatyás csaknem jóvátehetetlen hibát követett el: beszólt. Nem, nem a hatalomnak szólt be. Ha így lett volna, akkor még életében utcát neveztek volna el róla illegálisan, hogy aztán majd a rendszerváltás idején a Münnich Ferenc utcanév táblát Kovács Józsefre cserélje a Magyar Október Párt. A jégergatyást egy alkalommal a Csepeli Munkásotthonba hívta az ő népe, és Józsi odanyilatkozott a Magyar Ifjúság című hetilapnak, hogy ő már rég kinőtte a prolikat. Ha lehet valaki azonnal kegyvesztett, akkor az osztályáruló jégergatyás tökéletesen az lett. Próbálkozott ugyan még néhány vidéki fellépéssel, ám a munkásosztállyal szövetséges parasztság is kifütyülte őt. Néhány évig még elvegetált a Fővárosi Operettszínházban is, de azért az egy másik közeg.

S ímhol megfejtettük a titkot, vagyis azt, hogy – zűrös anyagi ügyein kívül – miért távozott 17 évre az egykori bálvány a grazi színházba.

A jégergatyás Időközben szerelmi házasságot kötött a legelőkelőbb esküvői ruhaszalon tulajdonosával, a dunduska Anikó Mercédesszel. 1983-ban egy takaros menyasszonyi ruha kölcsönzése háromheti mérnöki fizetésbe került – csak néztem, amikor megláttam a számlát.

Aztán el is váltak a szerelmesek – Mercédesz szerint csúnya válás volt ez, mert a jégergatyás rontást tett rá. Szerencsére egyik volt főnököm kerített a szerencsétlen asszonynak egy szakértőt, és a rontást levették róla. Illetve, nem egészen, mert egyik alkalommal csörgött a telefon a főnököm irodájában, és Mercédesz sikítva közölte, hogy rengeteg varjú repült be az ablakán a szobába, ismét rajta a rontás, mit tegyen? A cégünk akkori rendésze szerint legjobb, ha kinyitja az ablakot, és elhessenti a varjakat.  Hónapokig sírtunk a röhögéstől.

Az ezoteria mindazonáltal nem akadályozta meg sem Mercédeszt, sem az akkor még férji szerepet játszó jégergatyást, hogy 1990-ben létrehozza az Interoperett kft.-t, abból a célból, hogy a Vígadóban rendezendő hangverseny legalább olyan népszerű legyen, mint a bécsi újévi koncert. Egy ideig a Magyar Televízió élőben is adta a rendezvényt, aztán valamiért leszokott róla. Mondjuk, ha meghallgatjuk a jégergatyás előadásában a Hazám, hazám című nemzeti ereklyét (Youtube-ra föl!), inkább azon csodálkozhatunk, hogy valaha is miért közvetítette. De ha igazán vidulni akartok, birkák, hallgassátok meg A csongorádi kisbíró unokáját – pricc, pracc, prucc!

Az Interoperett társulata minden karácsonykor koncertet adott Csepelen, ezért 1997-ben az ottani önkormányzat díszpolgárrá avatta a jégergatyást – a jómunkásemberek megbocsátottak.

Kovács József pár nappal ezelőtt, 65 éves korában meghalt.

Ilyenkor a tisztesség úgy kívánja, hogy megrendüljünk.

S valóban, ezután már nem tudunk teljes torkunkból, kacagva vele énekelni, ha az Önök kértékben fölcsendül minden idők egyik legemlékezetesebb örökzöldje:

„Jöjj vissza hozzám!
Hozd el a tavasz dalát!
Szerelmünk új csillagát.
Ragyogjon rám és terád!
Mutassa meg, hogy
Hol van a boldogság.”