Az egyik barátom készülődik. Tulajdonképpen már évekkel ezelőtt el akart menni, csak az volt a kérdés, hogy hová. Nem azért akar elmenni, mert az átlagosnál rosszabbul él. Hanem azért, mert úgy látja: itt nincs jövő. És mert az elmúlt hónapok eseményei – a rengeteg bedőlt cég és a közállapotok romlása – azt sugallják neki, hogy addig kell elmenni, ameddig lehet.
Amióta a barátom úgy döntött, hogy elmegy, éjszakánként arról a háztömbről álmodik, ahol a gyerekkorát töltötte. Az volt a hazája. Már régóta nem ott lakik, akkor meg nem mindegy, hogy hol?
Most úgy akar elmenni, hogy nem jön vissza. Esetleg, majd egyszer, de csak kirándulni.
A barátom itt fog hagyni mindent és mindenkit. Engem is. – Van internet – mondja –, kapcsolatot tehát tudunk tartani. Különben is, itthon sem találkozunk túl gyakran.
A barátom okos ember. Sosem dönt elhamarkodottan. Még éppen fiatal, s egyébként is, bármikor kezdhet új életet az ember. Vagy legalábbis megpróbálhatja. Lehet, hogy ha én is fiatal lennék, én is elmennék, pedig én szeretem ezt a kis országot? Ahogy Radnóti is szerette, de ha tudta volna, hogy mi lesz, menekült volna. Ahogy a hazáját szintén szerető Bartók tette, még éppen időben. Ám akkor miért nem menekültek azok, akiket békén hagytak volna, ha nem vállaltak volna közösséget az üldözöttekkel? Miért nem menekült Zrínyi? Mikor kötelező elmenni, és mikor kell maradni, a végsőkig esetleg?
Megkérdeztem a gyerekeimet, hogy ők elmennek-e? Hiszen még előttük az élet, nemcsak magyarul beszélnek, talpraesettek, bátrak, még a kalandot is kedvelik. Érdemes lenne megpróbálni legalább. De nem tudom rávenni őket még egy halovány „talán”-ra sem. Hiába érvelek, hogy fölöslegesen nem érdemes áldozattá válni, ha van jobb megoldás. Ők nem hiszik, hogy bármi rossz történhet. Hiszen még előttük az élet, nemcsak magyarul beszélnek, talpraesettek, bátrak, még a kalandot is kedvelik.
Legyen nekik igazuk! Mindenesetre, egy-egy kis bőröndöt nem árt előkészíteni.