Mint tudjátok, időnként végignézem a vinyókat, selejtezgetek. Így találtam erre is. Valamikor 2007-ben keletkezett.
A teázóban
Sétálok az utcán. Meleg van. Én is melegen öltöztem, mert amikor reggel kinéztem az ablakon, felhős volt az ég, és kicsit vacogtak a fák.
– Nem, csak megszomjaztam egy teára.
– Itt fogyasztja?
– Még nem tudom – válaszolom, alig kapva levegőt. – Leülnék kicsit, hogy eldöntsem.
– Ne hívjak orvost?
– Nem, nincs semmi baj, csak tudja, ez a változékony időjárás…
– Milyen teát hozhatok?
– Milyen van? – kérdezem, hogy húzzam az időt.
– Szereti a teát?
– Igen, nagyon szeretem.
– Milyen teát szeret? Van zöld teánk, fekete teánk, gyümölcsteánk, mindenféle teánk van.
– Én egyetlen fajta teát szeretek.
– Melyiket?
– Nem tudom. Nem tudom, miből van. Nem emlékszem rá. Nagyon régen ittam olyat.
– Az illatáról felismerné?
– Hát persze! Nagyon jellegzetes illata van.
– Akkor mutatok néhány fajtát, szagolgassa nyugodtan.
Sorra bontogatjuk a teákat. Kicsit megnyugszom, élvezem ezt a játékot. A felszolgáló viszont egyre csalódottabb.
– Egészen biztosan. Tudja, az a furcsa, hogy mindegyiknek majdnem olyan az illata, mint amelyiket szeretem.
– Most viccel?
– Nem – tekintek magam elé – egyáltalán nem viccelek. Nagyon régóta vágyom arra a teára.
– Milyen jellegű az íze? A színe? Valamit csak tud róla, ha ennyire szereti, nem?
– Sokat tudtam róla. Egy időben kizárólag ilyen teát ittam, naponta többször is. Nem tudtam betelni vele soha.
– De arra ugye emlékszik, hogy mi volt a neve?
– A teának? A teának talán nincs is neve…
– Jaj, dehogy a teának! – mosolyodik el a felszolgáló. – Neki. Aki főzte magának.
– Honnan tudja, hogy… honnan tudja, hogy erről van szó?
– Főzzek egy teát? Nem fogok tudni olyat főzni, de tudja mit? Legyen a vendégem egy teára! Én már tudom, hogy milyen kell magának! Az a fajta, ami simogatós. Érzéki. Kedves, gyengéd, mégis határozott. És sosem fogy el.
– Itt van ilyen tea?
– Minden tea ilyen, ha az főzi, akit szeret.
– De én nem magát szeretem, bár kétségtelenül nagyon kedves…
– Persze, hogy őt szereti, tudom, De majd rá fog gondolni ismét, és akkor ízleni fog a teám. Esetleg el is mesélheti nekem, milyen is ő.
– Hát jó. De olyan teát főzzön, amilyet maga is szeret. Mert egyedül nem lehet teázni.
– Szívesen teázom egyet magával. Maga olyan elvarázsolt fazon. Zűrös.
– Ő is mindig azt mondta… Meg most azt is mondaná, hogy már megint potyázom.
– Vigyázzon, forró. Nem akarom, hogy fájdalmasan gondoljon rá.
– De hát fáj. Nagyon fáj. Azóta, hogy eszembe jutottak a teái, megint nagyon-nagyon fáj.
– Aki egyedül jön be ide, annak mindnek fáj. De bízzon bennem! Az én teám csillapítja a fájdalmakat. Lehet, hogy nem csillapítja, de legalább teázunk egy jót.
– Maga minden magányos pasassal teázik egyet?
– Csak az elvarázsoltakkal. Hátha az egyik majd engem is elvarázsol. Meglehet, emiatt dolgozom itt. De nem maga az esetem. Magával csak jó barátkozni.
– Én mindig csak őt akartam elvarázsolni. Amióta ismerem, csak őt.
– Mégis ő varázsolta el magát. A teáival. Például a teáival.
– Nem haragszik, ha mondok valamit? Egyáltalán nem olyan ízű. Teaíze van. Finom, de teaíz, és… és megint melegem lett.
– Nem haragszom, dehogy. Ez egy teázó. De ha még egyszer az életben kap tőle teát, hozzon belőle nekem is.