Nézi őt. Noha szépen, egyenletesen lélegzik, elképzeli, hogy halott. Akkor értené, hogy miért lett hirtelen idegen. 

 

A téli reggel szürkeségében még riasztóbb, hogy idegen. Szégyelli magát. Hiszen az idegen a bizalmába fogadta. Kedves volt hozzá, jól érezte magát vele. Tegnap azt mondta neki az idegen, hogy mindig rá vágyódott, hogy vele a legjobb a világon, s hogy örökké vele szeretne élni.

 

Megerőszakolta az idegent. Nem is egyszer. Megerőszakolta, kéjesen nyomult belé, a lelkébe és a testébe egyaránt, s hogy elfödje az erőszak érzetét, igyekezett úgy csinálni, hogy az az idegennek a lehető legjobb legyen. Mert félt az idegentől; félt, hogy ha nem kap tőle eleget, akkor többé nem erőszakolhatja meg.

 

Az idegentől nagyon félt. Félt, hogy az idegen megöli őt, hogy az idegen nem olyan, mint ő, nem tudhatja, mit érez valójában, mit gondolhat róla, amikor együtt vannak – vagy amikor nincsenek együtt. Úgy gondolta, hogy az idegen is fél tőle, és hogy semmi más, csak ez a kölcsönös félelem tartja össze őket, feledtetve olykor, hogy mindketten idegenek.

 

Nem igaz. Nem szabadna utólag belemagyarázni, hazudni önmagának, hogy ő tudta. Éppen ellenkezőleg. Boldog volt ő is, nagyon-nagyon boldog, rengeteget alkotott, olyan csúcsokra jutott föl, mint még soha.

 

De most zuhan. Amikor felébredt, akkor kezdődött a zuhanás; akkor – minden átmenet nélkül – sikított benne a felismerés: idegen.

 

Hányingere van. Egyre erősödő hányingere. Az áldott állapotban lévő nő érezhet ilyen hányingert, amikor a teste mérgezésként értelmezi a megfogant paránykát, és ezt az idegen, betolakodó sejtcsoportot megpróbálja megölni, kilökni magából. Az anya szervezete ilyenkor önmagát is mérgezi az ellenanyaggal, ettől van a hányinger. Ha a magzat eléggé erős, elmúlik a hányinger, és egy másik anyag már a befogadást és a fejlődést segíti elő.

 

Ő nem tudja befogadni az idegent. Egyre erősebb ellenanyagot termel a lelke, amely egyre inkább távolodik az idegentől. Már zokog, tudja, hogy megint elkerülhetetlen a vetélés.

 

Még egyszer megpróbál visszaemlékezni azokra a boldog pillanatokra, amelyek feledtették vele, hogy a másik egy idegen. A séták, összebújások, tervezgetések, játékok...

 

Milyen szép az idegen, ahogy itt fekszik, békében, egyenletesen, mélyen lélegezve. És ő most meg fogja ölni. Sunyi, aljas módon szabadul meg ettől az idegentől is.

 

Csöndesen felkel, felöltözik. Mielőtt kilép az ajtón, megsimogatja az idegen arcát, és egy papírt tesz az ágyra.

 

„Nagyon szerettelek. Szia.”