Tudom, megígértem neki, hogy soha, sehol nem írok majd a kettőnk dolgairól. Ebben a blogban szegtem meg először az ígéretemet pár hónappal ezelőtt. Szépen írtam rólunk, fájdalmasan, de szépen. S bár tudom, az ígéretek nem évülnek el, s hogy árulásnak tűnhet, ha a birka nem tartja be az adott szavát, de van úgy, hogy egy ígéretet azért szegünk meg, mert már nem bírjuk tovább, mert már ki kell üvöltenünk magunkból a kínt, legalább annak egy részét – jobb esetben az örömöt. Különösen, ha amúgy is naponta gondolunk rá. A kibeszélés közben persze bűntudatom van, még akkor is, ha nem önként, nem közös elhatározásból, hanem a másik igézőn kérő szemének, kedves, őszinte szemének hatására született meg az ígéret.
Szóval, létezik valaki, akitől megtanultam, mi is a fraktál. S ez azért jutott eszembe, mert pár perccel ezelőtt olvastam, hogy 85 éves korában, Cambridge-ben elhunyt Benoit Mandelbrot matematikus, a fraktálgeometria felfedezője, a Mandelbrot-halmaz névadója. Hasnyálmirigy rákja volt.
Édesapámnak is hasnyálmirigy rákja volt, de ezt a hasonlóságot csak most vettem észre apu és Mandelbrot között, most, amikor bemásoltam ide a hírt. Pedig apura is naponta gondolok, s miként mások is a szüleire, én is gyakorta álmodom, hogy apu itt van velem, és valamit megmagyaráz.
Apu már nem élt akkor, amikor megismerkedtem azzal az emberrel, aki ismét magyarázni kezdett nekem. Mint az imént írtam, a fraktált. Mert matekból ez a legkedvencebb területe, ugyanis a fraktálgeometria szép, és akkor is meg tudod szeretni, ha egyébként haragszol a matekra, mert valahol elveszítetted a fonalat. Velem is megszerettette a fraktálokat az én emberem. Ha nem is a matek részét, de az ábrákat nagyon. Meg azt a hangot, az ő meleg hangját, amin magyarázgatta a zegzugos partszakaszt, amivel a fraktálok természetének lényegét szokás szemléltetni.
Most nem fogom elmesélni a fraktálok elméletét, egyrészt azért, mert ő sokkal jobban tudná, másrészt azért, mert sok helyen elolvashatod. Én is el fogom ma olvasni ismét, sejthető, hogy miért.
Nekem a fraktál arról szól, hogy minden kicsiben benne van az egész világ, és az egész világban benne van minden kicsi - mindez végtelenül változatosan. És hogy ez a régóta ismert sejtés matematikailag is leírható. Mandelbrot biztosan boldog volt, amikor rájött a tételére, mert minden humanista boldog, ha rábukkan valami gyönyörűségesre, ami feledteti vele a szörnyűségeket. Neki a fasizmus szörnyűségeit.
A világban mi ketten is benne voltunk. Ő és én. Például ő, aki el-elpiruló arccal elmesélte a fraktálok elméletét nekem, és én is, aki miközben ittam a szavait, egyre bátrabban bújtam hozzá. Nem olyan szabályosan, ahogy azt az elmélet leírja, hiszen minden matematikai modell csak eszköz a világ megismeréséhez, értelmezéséhez.
A fraktálelmélet azonban csak a hasonlóságokról szól, s kettőnkben nem volt annyi hasonlóság, hogy együtt tudjunk maradni.
Mandelbrot meghalt. Őszinte gyásszal és nagy tisztelettel gondolok arra a zsenire, akinek életem egyik boldog időszakát köszönhetem.