Hát basszus! Napok óta gondolkodom, hogyan is nevezzem azokat a férgeket, akik roppant kegyetlenséggel teszik tönkre a lelkünket, és most egy pillanat alatt megvilágosodott az elmém: ők az intim fasiszták. Életemnek egy bizakodóbb időszakában már illettem őket ezzel a megjelöléssel. Akkor még azt gondoltam, közösen meg tudjuk fékezni őket.

Robert Ray Lifton arról is értekezik a Náci orvosok című, hazánkban 1997-ben megjelent művében, hogy egy normális társadalomban lelkileg is normális emberek kerülnek döntéshozói beosztásba, ezzel szemben a náci Németországban szándékosan pszicho- és szociopatákat „jutalmaztak meg” hatalommal. Mert ők jobban teljesítenek, ha ölésről van szó. 

Ha megnézzük, hogy a rendszerváltás kezdete óta kik voltak-lettek például Magyarország urai, akkor legalábbis kételkednünk kéne abban, hogy a polgári demokrácia valóban érdemben különbözik-e a fasizmustól, és ha igen, akkor Magyarországon polgári demokrácia lett-e vagy valami más? 

Elegendő arra gondolnunk, hogy milyen mértékben (sokszorosára) nőtt az erőszakos bűncselekmények száma a rendszerváltás előtti időszakhoz képest, s mennyire vált általánossá az emberekkel szembeni brutális terror – legszembetűnőbben a munkahelyi hr-hóhérok, a modern kápók közreműködésével és megdicsőülésével. De persze nemcsak a munkahelyek váltak félelmetessé, hanem minden olyan hely, ahol csőszködni, házmesterkedni, vagyis bántani lehet.

Ilyen terep – s talán a legérzékenyebb terep – a párkapcsolatok területe is. Félreértés ne essék: a fasiszta, fasizmus kifejezést ebben az esetben nem „a tőke totális diktatúrája” értelmében használom, csupán érzékeltetni akartam, hogy egy olyan társadalom, amely alapvetően nem az alkotó egyének önkéntes közösségeinek szabadságára, hanem a megfélemlítésre (pl. munkanélküliség) alapul, az ilyen társadalom szükségképpen termeli ki az intim fasisztákat.

Minél rohadtabb ugyanis a társadalom, annál inkább próbálkozunk azzal, hogy legalább a magánéletünk legyen tiszta, éteri, idilli vagy miafasz. Hogy akinek megpróbáljuk a kezébe tenni a közös életünket, az megvédjen minket, sőt, a szeretett ember segítsen abban is, hogy megtanuljunk védekezni.

Csak hát – mint oly sokszor leírtam már – félelemben nem lehet szeretni. Lehet álmodozni, még gyönyörű verseket is lehet írni, mint pl. Radnóti tette volt, de szeretni, ténylegesen szeretni nem lehet.  S mert úgyszólván kizárt az igazi szerelem (aminek nem mond ellent, hogy a koncentrációs táborokban is születtek szerelmek, még gyermekek is; jól gázkamrába is küldték aztán mindeniket), annál inkább törekszünk a tökéletes szerelemre. S hiszünk bele mindenféle szélhámosokba, különösen pedig az intim fasisztákba.

Azokba, akik remekül adják elő a megértőt, a segítő készet, ráadásul oly magabiztos a fellépésük, hogy nem is lehet vitás: megtaláltuk az igazit. De ha csupán szélhámosok lennének, akkor még meg is tudnánk békélni velük. De nem. Ők a lehető legmélyebbre másznak a lelkünkbe, szétcincálják, védekezésre képtelenné tesznek minket, hiszen éppen a lelki immunrendszerünket semmisítik meg. Hogy mire föleszmélnénk, már függővé váljunk tőlük, s ha bármit is művelnek velünk, ne tudjuk elküldeni őket a picsába. Hiszen szeretjük őket, és biztosan van mentség a viselkedésükre.

Hogy mindez miért jutott éppen most ismét az eszembe? Azért, mert egy olyan történetet hallottam, ami minden eddiginél elképesztőbb. 

A történet női szereplője annak rendje s módja szerint belezúgott egy – gondolom – sármos pasiba. Már hónapok óta jártak együtt, a pasi soha nem sietette a történéseket, úgy viselkedett, mint egy igazi úr. Gondosan pátyolgatta a nő lelkét, mindenben megértette őt, sőt, még azt is megértette, amit a nő ki sem mondott. Ideális férfi volt, ide a bökőt! A sok-sok séta, beszélgetés, csók, stb.  után közelgett a pillanat, hogy a két ember együtt töltse az egész hétvégét. A pasi számára természetesen nem volt titok, hogy a nő nagyon szegény. Ezért felajánlotta a segítségét.

Vagyis.

Azt mondta a nőnek, hogy egyhónapos visszafizetési határidővel hajlandó kölcsönt adni, hogy abból a nő fedezni tudja kettőjük első hétvégéjének költségeit.

Szerencse, hogy a nő kirúgta az állatot. Az utolsó erejével kirúgta, mielőtt megpusztult volna.

Ám amióta elmesélte nekem a történetet, többször kitört belőlem az üvöltő dervis. Hogy ilyen nincs. Hogy ilyen nem lehet. Hogy talán az lehetne egy humanista világ legfontosabb törvénye, hogy az ilyen intim fasiszták bűnei ugyanúgy elévülhetetlenek legyenek, mint a politikai fasisztáké. És a legszigorúbban kéne büntetni őket. Csak azt nem tudom, hogy az ilyen érzéketlen patkányoknak mi fáj egyáltalán.