Kitomboltad magad végre?  Hagyj minket békén, arról nem volt szó, hogy tényleg eljössz, arról aztán meg végképp nem, hogy mindnyájunkat szinte egyszerre viszel el, te kegyetlen rohadék!

Igaz, már évekkel ezelőtt elkezdődött. Először csak szórványosan jártunk temetésekre, de ami az utóbbi hetekben történik, arra valóban nem számítottunk. S talán nem is az a baj, hogy a pre/poszt beat- és hippi-generációk tagjai közül egyre többen fejezik be az életüket – miket is írok, miért nem baj? Hülyeség. Éppen arról akarok írni, hogy valami óriási „tévedés” történik-történt.

Azok, akiknek legjobb esetben már rutinszerűen segítenek a fiatalok átkelni az utcán, azt gondolták, hogy valami igazán értékeset hoztak létre. Talán minden korosztály így van ezzel. Ám ennek a kicsivel a II. világháború előtt-után született vagy felnőtté váló korosztály-csoportnak különös szerencséje volt. Valóban megadatott a számára, hogy az elődeihez képest – őket megtagadva-megőrizve – egészen különleges dolgokat műveljen. Nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett világban (s talán a nem fejlettben is) mindenütt.

Minden kutatás azt bizonyítja, hogy ehhez az áldott állapothoz hozzásegített a világégés – a korábban ismeretlen méretű pusztítás. S az újjáépítés mindig lehetőség az új tehetségek kibontakozására. Az érdekes azonban az, hogy a 25-30 évvel ezelőtt még vitathatatlanul nagyszerűnek tartott – vagy éppenséggel nagy társadalmi vitákat kiváltó – alkotások éppen nem az újjáépítés, hanem a konszolidáció időszakában születtek; a múlt század ötvenes éveinek második felétől nagyjából a rendszerváltásig.

Igen, azt gondoltuk, ez valami más: emberibb, őszintébb, igazabb, szókimondóbb; szóljon akár az élet és a halál nagy társadalmi kérdéseiről, akár a magánélet rezdüléseiről. Egyszerre tételeztük magunkat harsányan nyersnek és forradalminak, árnyaltnak és mívesnek. Erősek voltunk, és lenyűgözően sikeresek. Erősek, de jellemzően nem erőszakosak, mert békét akartunk a világon.

Ami ebből megmaradt… Sok minden, minden eddiginél több maradt meg, hiszen nemcsak a hagyományos (könyv, kotta, szobor, festmény, épület, stb.), hanem a modern (film, videó, hanglemez és -szalag) rögzítéstechnika is a segített minket.

Azt gondoltuk, hogy a mi korosztályaink után már soha nem lesz módi a kultúra silány, hazug, primitív, igénytelen, s főként avítt változata, hiszen még a szórakoztatás zenei nívóját  is magasabbra tettük.

Na ez utóbbi az egyetlen, ami megmaradt;  egy korábbi posztban elmélkedtem arról, hogy túlságosan is – lényegi továbbfejlesztés nélkül.

És a többivel mi lett? A regényeinket, verseinket, rajzainkat, szobrainkat, filmjeinket, tévé- és rádiójátékainkat ismeri valaki? Nemcsak a magyarokét. Hová szálltak a darvak, mit mutat egy kaliforniai áruház kirakata napjainkban, mit művelnek a szegénylegények, milyen riport készül egy képzeletbeli popfesztiválon?

Nem véletlen, hogy a mi életművünk eltűnni látszik a könyvtárak pincéiben, a film- és hangarchívumokban. A mintegy negyed századdal ezelőtt megkezdődött  és napjainkra masszívan megerősödött kulturális és életmód-ellenforradalomnak nincs szüksége nemcsak a mi egykori progressziónkra, hanem semmilyenre sem. 

Felgyorsult az élet – mondják; nincs idő elolvasni egy regényt, megnézni egy akciómentes filmet… de hát rengeteg egyperces írás, zseb-rádiójáték született fél évszázaddal ezelőtt is, a gyorsuló idő a mi találmányunk! Mégis, amikor tizen-huszonévesekkel először nézetek meg hosszabb játékfilmet, az első 30 perc után azt kérik, tartsunk szünetet. Először nem értettem, miért nem bírják ki, aztán beesett: a tévében ilyenkor szokott jönni az első reklám.

Most úgy megyünk el, szerencsésebb esetben még eléldegélünk pár évtizedig, hogy nemcsak a nevünkre nem fognak emlékezni, hanem azt is elfelejtik, hogy megpróbáltunk megváltoztatni egy embertelen világot, mondhatnánk, éppen a modern technika segítségével kíséreltük meg emberszabásúra szocializálni a gépek, a tömegkultúra lüktető világát.

Vajon lesz-e majd olyan kor, amikor minket is ámulva fedeznek föl újból?