Ki az a baromállat, aki reggel hatkor küld sms-t? „Nincs egy fillérem se, ötezer kéne kölcsön azonnal, segíts! Puszi.” Visszaalszom, tíz perc múlva rám csönget. Aztán még kétszer. Felkelek, megnézem, mi a helyzet a Facebookon. Rám kattint. A kurva életbe. Privizünk.
- Megkaptad az sms-emet?
- Meg. Kösz, hogy felvertél.
- Jaj, bocs. Akkor tudsz kölcsönadni?
- Neked nem adok kölcsön, mert nem tudod visszaadni. Ha adnám, örökbe adnám. Évek óta ismerlek, egyik napról a másikra élsz. Mire kell a pénz?
- Háromezer is elég lenne.
- Mire?
- Gyógyszerre, ennivalóra, cigire. Egy hét múlva megadom.
- Azt beszéltük meg, hogy ezen a héten befekszel a pszichiátriára, mert ki vagy borulva, alig tudsz beszélni.
- Ma megyek orvoshoz, íratok föl gyógyszert.
- Nem erről volt szó. Meg fogsz halni. Nagyon lefogytál.
- Adsz pénzt? Csak háromezret. Kölcsön.
- Annyiból nem élsz meg egy hétig. Ne nézz hülyének!
- Nem nézlek hülyének, kell a pénz.
- Esetleg el tudom intézni, hogy a gyógyszerért ne kelljen fizetni.
- Szóval nem akarsz segíteni. El is megyek, megpróbálok pénzt szerezni.
Kilépett a priviből. Aztán küldött még egy üzenetet: „Dobd el a telszámom!!!! Zsugori!!!!!!!!!!!!!! Azzal baszol ki aki pont nem érdemli meg! Szép vagy mondhatom!!!!”
A Csikágó. Nem Csikágó, hanem A Csikágó. A fényes Millenium egyik emléke. Budapest egyik híres-hírhedt része, a Keleti pályaudvar környéke, a Garay téri piaccal és a Péterfy Sándor utcai kórházzal. A nevét onnan kapta, hogy az utcái párhuzamosak és merőlegesek, „modern” várostervezési elvek alapján készültek. Gangos (körfolyosós) házak, többnyire komfort nélküli lakások épültek itt annak idején. WC a folyosó végén., vegyes tüzelésű sparhelt a konyhában. A Csikágóban magasabb a piti bűncselekmények száma, mint Budapest gazdagabb kerületeiben, hiszen a nyomor és a kilátástalanság gyakran szüli a bűnt.
A Csikágóba vittek haza a szüleim a bábaképzőből, ahol születtem. Korán megtanultam, mi a szegénység. Mi a tisztes szegénység. amikor ugyan senkinek nincs semmije, de azt szívesen – kényszerűségből – megosztja a másikkal. A Verseny utcai gangon gyakran tűnt föl a Török néni, és akkor már tudtuk, hogy egy-egy kanál cukrot vagy lisztet kér. És mindig megadta. Rendszeresen jelent meg Sisáné is, az ószeres; a terebélyes cigány asszony inkább beszélgetni jött ebbe a házba, mert megvásárolni nem nagyon volt mit.
Húsz évesen megnéztem a Hernád utcai osztálykönyvet, érdekelt, kikkel is jártam elsőbe. A nevek túlnyomó többsége mellett piros F szerepelt, ami a fizikai dolgozók gyermekét jelölte, figyelmeztetésül, hogy velük majd többet kell foglalkoznia Ilus néninek – aki egyébként édesanyám tanító nénije is volt. Néztem a neveket – ekkor döbbentem rá, hogy az osztálytársaim között több volt a cigány, mint a nem cigány. Gyerekkoromban föl se tűnt a különbség.
Tisztes szegénységről beszélek. Mert bár A Csikágó valóban vezette a bűnözési statisztikát, nem kellett rácsokat szerelni az ablakokra, és 8 ponton fogó zárakkal ékesített páncélajtókat helyezni a lakás bejáratára. Talán nem is gyártottak ilyeneket.
Tisztes szegénység, vagyis a luxuscikkek teljes hiánya, és sok esetben öntudat. A szegény ember egyetlen kincse, a büszkeség. Néhai nagymamám például kikérte magának, amikor a hentes lenagyságosasszonyozta. Mert ő proletár asszony, nem naplopó.
De ez már nem A Csikágóban történt, hanem gazdagéknál, a Pasaréti úton. Ahová azért költöztünk, mert anyám tüdeje nem bírta a Keleti gőzöseiből érkező füstöt. Hozzáteszem, nem mindig felénk fújta a szél a kormot. Ha néha megváltozott a szélirány, a Ruggyanta gyár büdösét direktbe kaptuk a pofánkba.
A múlt század 30-as éveiben épült a Pasaréti úti ház, a Bauhaus szellemében. Amikor mi odaköltöztünk albérletbe, már nem működött az egykori központi fűtés, és természetesen a cselédszobában sem volt cseléd. Amúgy gyönyörű, nagy lakások voltak ezek, kivéve a házmester lakását, amelyet arról is meg lehetett volna ismerni, hogy a szoba nem volt parkettázva. Valami betonszerűséget öntöttek oda. Sokáig nem értettem, hogy a többi gyerek miért nem barátkozik a házmesterék fiával – mellesleg velem se nagyon.
Aztán onnan is elköltöztünk – de most nem teljes önéletrajzot írok, nagyot is ugrok, hogy arról beszéljek, amikor ismét szegény környezetbe kerültem. Ez azonban másfajta szegénység volt. A célnélküliség, az igénytelenség, a restség világa. És a (nem létező) pénz világa. Ne adj enni, ne adj munkát, ne taníts, ne legyél megértő! Pénzt adj! Tudom, hogy pénz is kell, adott esetben életmentő gyorssegély. Mi is kaptunk segélyeket, amikor rászorultunk. De ott kizárólag az számít. A pénz. Semmi más. Nincs szeretet, együttműködés. Egymás kifosztása és becsapása – az van.
Nemrég olvastam egy tanulmányt, amelynek szerzője megállapítja, hogy a szegénységet könnyebb lesz felszámolni (egyszer, gondolom, ha forradalom lesz), mint a szegénység kultúráját. Azt hiszem, a szerző téved, mert a szegénység kultúráját összemossa a lumpen kultúrával. Való igaz, sok a közös vonás. Ez tévesztett meg engem is. Ám az egyik legnagyobb sikerem az volt, hogy a lumpenvilágból sikerült kirugdosnom egy embert.
Ezért azt gondoltam, hogy mindenkit sikerülhet. Az elmúlt 15 évben sokszor próbáltam segíteni. Általában nem pénzzel, mert az nekem/nekünk sincs. Hanem törődéssel, szeretettel, tanácsokkal, természetbeni juttatásokkal. Aki önmaga is akart változtatni a sorsán, azzal el is értem eredményt. Aki viszont csak ábrándozott, azzal inkább én jártam pórul, ő – köszöni szépen – jól elvan.
Ahogy jól elvannak azok az érzelmi fogyatékosok is, akiknek a lelkét pátyolgattam, aztán még én kaptam meg tőlük, hogy disznó vagyok.
Döntöttem. Szakítok. Szakítok azzal, hogy mindenkit megértek. Csak azokért vagyok hajlandó tenni, akiken legalább a szikráját látom az akaratnak és a fejlődésnek.
Az egyik barátom szerint így alig marad majd ismerősöm, és sokkal színtelenebb lesz az életem. Egyébként ő is elismerte, hogy az elmúlt években sokszorosára növekedett a mihasznák száma. Vagy inkább csak őket látjuk, mert ők mutatják magukat látványosan. Szerintem nemcsak erről van szó. Arról is, hogy a válság tömegesen termel felesleges és lecsúszó embereket, ami a jelenlegi hatalom szempontjából nem is baj. Hiszen a lumpenszegények és érzéketlenek némi pénzért akármire is kaphatók.
Ezentúl jobban fogok nézni, hogy lássak is, még ha ki is maradok majd kalandokból. Nem tagadva, hogy ha nem lettek volna ilyen kalandok, kevesebbet értenék a világból. Kevésbé tudnám, hogy most mi következik.
Különben is csoda, hogy eddig nem öltek meg. De ha már lusták voltak meggyilkolni, az életem azoké, akikkel közösen tudunk jutni valamire.
Az első parányi eredmény máris megvan. Ma hajnalban nem kaptam sms-t.