Mond még valakinek valamit az a szó, hogy civil? Egykor az egyéni helytállást és társadalmi önszerveződést jelöltük vele, manapság viszont leginkább vagy a pénzlenyúlás vagy a szánalom jut eszünkbe.
Az új hatalom mindenesetre törekszik arra, hogy az amúgy is elgyengített civil szférát gyorsan taccsra vágja. Először a legnagyobb állami pénzforrás, a Nemzeti Civil Alapprogram (NCA) vezető testületének, az NCA-tanácsnak demokratikusan megválasztott elnökét váltották le – e menesztést a tanács civil tagjai szintén demokratikusan szavazták meg, ugyanazok, akik megválasztották az elnököt nem is olyan régen. Ám hiábavaló volt a buzgó seggnyalás-áradat, a hatalom most a szétkegyosztható pénzkeretet is megfelezi: hétmilliárdról három és félre zsugorodik a bőségszaru. De hallottatok-e elsöprő erejű tiltakozást e döntés ellen? Ha igen, akkor különleges fületek van. Az NCA csöcsén csüggő civilek és szervezeteik ugyanis gyávák, és jó okuk van rá.
Nem mintha az NCA jól működött volna. Ha egy szebb korban jól kutatható mintán próbálja majd valaki bemutatni a 21. század magyarországi operett-mutyivilágát, az NCA lehet a leggyümölcsözőbb kutatási terület. Az NCA-ból táplálkoztak a Zuschlag-félék álbaloldali szervezetei éppen úgy, mint a rovásírás-hagyományőrzők és a szenteskedő nőegyletek.
De persze sok igazi civil szervezetnek is jutott morzsa. Míg azonban a tűzhöz közel ülők – a döntéshozó „civilek” – szervezeteinek egymás között milliókat osztogattak évente, a valódi közösségeknek jó esetben évi százezer maradt. Hozzáteszem: az évek során egyre kisebb csöppekben csurrant a függetleneknek a zsé.
A civil szférát uraló klánokról – például a népes Barabás családról (Európa ház) – a hivatalos médiában ugyanúgy kevés szó esik – s az is jobbára csak akkor, ha politikailag is lehet csámcsizni –, mint az alvilági maffiák tényleges működéséről. Senkinek nem érdeke megbolygatni ezt a pöcegödröt. Túl szaros, és soha nem kifelé szivattyúzzák, hanem befelé passzírozzák a dúsított fekáliát.
Az alábbi fejtegetés szóhasználatában cizelláltabb változatát – amely évekkel ezelőtt íródott – egyetlen honi napilap sem merte közölni; volt, amelyiknek a vezetője bevallotta, hogy ekkora tűzfészekbe nem nyúlhat bele az újság. Hát akkor lássuk, jaj, mi lesz? Gondolom, semmi.
…………………………………………………..
Van valami érthetetlen szemérmesség abban, hogy az ún. civil társadalomról kevés elemző szó esik a sajtóban. Ismerjük persze a civil szféra legfontosabb adatait, pl. hogy hány tízezer bejegyzett társadalmi szervezet és alapítvány létezik, meg hogy mennyi pénz jött be az szja 1%-ából. A lényeg azonban titok marad: titok, hogy miközben számos sikeres közösségi tevékenységről, akcióról, rendezvényről számolhatunk be, mi az oka annak, hogy a civil szféra még mindig gyenge, és gyakran őrülteknek vagy pótcselekvést végzőknek tekintik azokat, akik non-profit szervezetekben tevékenykednek. Noha szívem szerint külön értekeznék arról is, hogy mi a különbség a civil és a non-profit között, erről majd egy másik alkalommal szólok.
Mindenesetre elszomorító annak a felmérésnek az eredménye, amelyet pár évvel ezelőtt végeztek érettségizők között, s amelyből arra következtethetünk, hogy a tizenévesek messze elkerülik a civil szervezeteket. Szó sincs arról, hogy a fiatalok haszontalanul töltenék a szabadidejüket, jobban közelít a valósághoz, hogy nem nagyon szeretik azokat a kötöttségeket, amelyeket a társadalmi szervezetekre és azok tagjaira rónak a jogszabályok, és még inkább e szervezetek belső szabályai.
Minden egyes pontjában megfelelni a törvényeknek valóban csaknem lehetetlen. Olyannyira, hogy ugyancsak pár évvel ezelőtt egy szervezet mind a 19 megyében és Budapesten is beadta az illetékes bíróságra az alapító okiratát szó szerint ugyanazzal a szöveggel, csak a székhely volt különböző az egyes okmányokban. S mind a húszat visszadobta a bíróság, más és más indokokkal. Még véletlenül sem volt két azonos kifogás.
De különben is, kinek van arra ideje, hogy folyamatosan egy szervezet ügyeivel bajlódjon, ráadásul ingyért? Jó volna hát, ha segítene valaki…
S ebben a pillanatban lép színre hősünk, a megélhetési civil. A megélhetési civil nem megélhetési bűnöző, mert nem feltétlenül lop, de gyakran úgy viselkedik, mintha lopna. A megélhetési civil nem megélhetési politikus, mert nem kötődik pártokhoz, de éppoly simulékony, mint a párttagságát legalább kurzusonként váltó nyikhaj – a megélhetési civil a civil szférából, de nem a civil szféráért él.
A megélhetési civil nagyjából felméri, hogy egy közösségnek mire van szüksége, és addig fejleszti a közösséget, ameddig a közösség eljut az intézményesülés szintjére. A megélhetési civilnek ugyanis rögeszméje, hogy egy adott szint fölött muszáj intézményesülni. Frankón! Még olyan civil szervezetek is léteznek, amelyeknek a nevükben is szerepel a közösségfejlesztés. Az ilyen cégek – mert ténylegesen általában cégek ezek – megtanítanak téged az intézményi működés minden titkára, sitty-sutty! Persze, mint később szó lesz róla, nem ingyér. A megélhetési civil cinikus partnere a mindenkori politikai és gazdasági elitnek, amely oly nagyon szereti ellenőrizni az alattvalókat.
A megélhetési civil egyetért a hatalmasságokkal abban, hogy a közösség tartós fenntartásához gazdálkodni kell („Aki egy pályázati díjat sem tud kifizetni, az komolytalan, tudjuk mi jól”), és ahhoz, hogy a közösség gazdálkodhasson, pénz kell, márpedig pénzt „csak úgy” nem adnak.
A pénzszerzés legkézenfekvőbb módja egykoron a munkavégzés volt, de abban nincs semmi izgalom. Mivel az igazi civil szervezetek az önkéntes munkára épülnek, hogyan is nézne ki az, hogy a tagok immár fizetést kapnak a hobbijukért? Nem, szó sem lehet erről: az egyszerű tagok csak maradjanak meg a lelkesedésnél, a pénzszerzést pedig bízzák szakavatottakra, pl. pályázatírókra. Tény és való: a kitartó pályázgatás meghozza gyümölcsét, s ha nem is dől rá a bank a szervezetre, annyi azért bejön a kasszába, hogy a megélhetési civil ettől kezdve igényt tarthasson némi tiszteletdíjra – vagy ha nem is őt, akkor legalább a könyvelőt, az irodavezetőt, az alkalmi szakértőt fizessék meg kicsit. Egyébként ez utóbbi a legjobb, mert akkor kölcsönösen lehet szakérteni. Tudjuk, hogy a különböző testületekben, felügyelő bizottságokban, alapítványi kuratóriumokban való testvéri részvétel nemcsak a megélhetési civilre jellemző, de ne távolodjunk el nagyon a témánktól!
A civil szervezet tehát előbb-utóbb fizetget, és persze eközben szakadatlanul folyik a közösség fejlesztése. Hogy ez a fejlesztgetés mit is jelent? Például a szervezet tagjainak oktatását. Ha van valami, amire érdemes áldozni, az az oktatás. Ugye, ki merné tagadni, hogy tanult embernek nincs párja? Jó pap holtig tanul, tartja a mondás, csak ezt manapság úgy fogalmazzák, hogy egész életen át tartó tanulás. Hogy egy civil szervezeten belül miért kell pénz az oktatáshoz? Alapvetően nem kéne, illetve, ha a szervezet profi szakmai tanfolyamokra íratná be a legtehetségesebbeket, akkor persze ki kéne fizetni a képzés díját. Csakhogy akkor fennállna a veszély, hogy valódi szaktudásra tesz szert a szervezet egyik vagy másik tagja, és az ám nagyon veszélyes.
Tehát ennyi pénzt a civil szervezet kasszájából túlzás lenne költeni, legyen inkább önképzés! A megélhetési civil ugyan semmihez nem ért igazán, de a szervezeten belül ő és a neki lekötelezettek értenek a legjobban mindenhez. Ráadásul jóval olcsóbban tanítanak, mintha egy igazi szakember oktatna. Az igazi buli a rövid tanfolyam, tuti, hogy lehet rá állami pénzt szerezni, s három nap alatt megismerkedhetsz a… Szóval, jót lehet baszni és bebaszni, a támogatás elszámolásában pedig sokat segíthet egy megbízható számlagyár (áfa + 10%). Napjainkban egyébként már egy civil tanfolyamon is annyi pénz cserél gazdát, mint a flancos vállalatok – egyébként szintén felesleges – csapatépítő tréningjein.
Vannak ugyan, akik emlékeznek még arra, hogy a szervezet alakulásakor voltak itt olyanok, akik szintén szerettek volna tanítani – de egyszer kérdeztek valami olyasmit, hogy mennyi pénz is van a szervezet számláján. Vagy, hogy miért tűri a szervezet a hatalom gáncsoskodásait. Vagy, hogy hová veszett az eredeti, nemes cél. A kérdésre ezek az egykori tagok ugyan ötödszörre sem kaptak választ, de a megélhetési civil e sorsdöntő pillanatban segélykérőn nézett egyet a társaság többi tagjára: „Látjátok, én kiteszem értetek a lelkem, néhányan meg folyamatosan akadékoskodnak, és tematizálva teremtenek viszályt. Hát lehet így dolgozni?”
A megélhetési civil fájdalmas pislantásából a többiek megértették: immár eljutottunk a fejlettség azon állapotába, amikor többé nem szabad kérdezni. Bízzunk mindent a „legtöbbet tevő”-re! A közösség fejlesztése azonban még messze van a végétől, bár a siker egyes jelei már minden tag számára nyilvánvalók: mivel a megélhetési civil latba vetette az összes tekintélyét, legutóbb a helyi polgármester már majdnem fogadta is őket. Majdnem. Jó, közbejött egy nagyon sürgős elintézendő, a polginak nemcsak ez a szervezet fontos… Különben nem is baj, jobb, ha a szervezet nem nagyon mutogatja magát, még kiderül valami egy ügyészségi törvényességi felülvizsgálat során.
De nemcsak a közösség fejlődik, hanem maga a megélhetési civil is. Az ő személye valóban egyre ismertebbé válik azokban a körökben, ahol a civil szféra támogatásait osztogatják. Olyannyira, hogy megtisztelő ajánlatot kap: legyen tagja az osztogató bizottságnak ő is. –Jaj, hát nem kéne…– szabódik kicsinyég, de a felajánlott tiszteletdíj megenyhíti amúgy is lágy szívét.
A megélhetési civilnek, bizony mondom, jó szíve van, s mindenkihez van egy jó szava, ő a legjóságosabb jó, mert tudja, hogy attól fejlődik a közösség, ha mindenkit megdicsér – a tényleges teljesítménytől függetlenül.
A megélhetési civil játéktere legfeljebb az NB III., nem az olimpiai válogatott. Sőt, igyekszik a szervezetet távol tartani a tényleges megmérettetéstől. Mindenki elismerésben részesül hát, kivéve egyvalakit: azt, aki még mindig okoskodik, és már csupán kalandvágyból is a közösség tagja akar maradni. A megélhetési civil először csak suttyomban, a közösség tagjaival folytatott titkos beszélgetések során rágalmazza, rontja a hitelét az okvetetlenkedőnek. Majd amikor már jól megágyazott a nyílt támadásnak, a békesség kedvéért az utolsó mohikánt is kirúgatja a közösségből – a közösségi szolidaritás jegyében és egyhangú szavazással.
A közösség kisvártatva szétesik ugyan, különösen, ha valami rejtélyes módon elpárolgott az összes pénz.
De hol van akkor már hősünk, a megélhetési civil? Hol? Egy sokadik szervezetben fejleszti a közösséget, és egy sokadik bizottságban él meg éppen.
