Talán az anyaméhben kezdődött, de nem úgy.  Várva-várták, hogy megszülessen. Tehát nem úgy, mint a későbbi érzelmi fogyatékosokat, akiktől szabadultak volna, de már késő volt. Ujjongva nézték őt az ultrahangon, hogy milyen szép és kedves, és hogy biztosan milyen okos és jó is.

Amikor megszületett, még egy pillanatig örültek neki. Ő is örült, érezte a gyöngéd simogatásnak, a cici tejecskéjének és az édesanyja könnyeinek melegét. Mert az anyja zokogott. Nem hangosan, nehogy észrevegyék a többiek. Inkább pityergés volt ez, hadd higgyék, hogy a szülés fájdalmának levezetése.  Valóban nem volt könnyű a vajúdás, de mi volt az a fájdalom ahhoz képest, amit most érzett.

– De gyönyörű csecsemő! – áradoztak az anyának a rokonok és ismerősök, maguk között pedig szánakozva gondoltak a szerencsétlenre, mert ilyen gyerekkel áldotta meg őt a sors. Igen, már ekkor sem ő volt a fontos. Nem az ő jövője.

Lehet, hogy nem így kezdődött. Sőt csaknem biztosan nem. Amíg egészen kicsi volt, még valóban szépnek tartották őt, kedvesnek, okosnak és jónak. Bíztak benne, hogy majd boldog felnőtt lesz egyszer, s addig is gondtalan, egészséges, örömteli gyerek. Mint a többi.

Nem volt olyan, mint a többi. Régi, sok évtizedes képeket nézeget. A képek alapján nem tudja eldönteni, hogy mikortól lett más. Itt például a kör közepén áll…

Már nagyon várta, hogy óvódás legyen.  Tetszett neki az óvó néni is, szerette őt, szerette volna, ha ugyanúgy lehet az ölébe bújni, mint anyának. Az óvó néni nem szerette őt, mindig rászólt, hogy mit lábatlankodik megint, ahelyett, hogy a többiekkel játszana? De a többiek nem akartak játszani vele, elhúzódtak tőle, pedig még a homokozó játékait is odaajándékozta egyszer egy közös játékért. Máskor meg azt mondta az óvó néni, hogy rajzolják le a cserépkályhát. Egyforma kockákat kellett rajzolni, egymás mellé és egymás alá. Neki már az első sor sem lett tökéletes, az egyik kocka nagyra, a másik kicsire sikerült. Az egymás alatti sorokban egyre kevesebb lett a kocka, s mire a rajzolásban a lap aljára ért, el is fogytak a kockák. – Reménytelen – mondta az óvó néni, a többiek meg körbeállták őt, és csúfolkodtak. Aztán sikongva futottak el, mert valami riasztó volt a tekintetében, amitől megijedtek a gyerekek. Attól kezdve nem sokat rajzolt, inkább történeteket talált ki.

Szeretett iskolába járni. Ott mindig történt valami. Vagyis nem az iskolát szerette, hanem a tanulást. Azzal biztatták, hogy ha szót fogad és jól tanul, minden sikerülni fog neki. Jól tanult. Különösen a verseket szerette. Mindig, minden verset tudott. Akkor egy nagyon nehéz vers volt a házi feladat. Tudta, hogy kevesen fogják megtanulni, és meg fogják verni a többiek, ha jól mondja el. Gyakran verték meg, strébernek tartották. Pedig volt, aki nálánál is jobb tanuló volt, de azt sosem bántották. Amikor a feleltetéskor őt szólította föl a tanárnő, nem szólt egy szót sem.  – Szégyelld magad! Csalódtam benned! – kiabált vele a tanárnő, s még hozzátette: – Félelmetes a nézésed!

A tanítás után nem ment haza. Késő estig csavargott, félt. Félt a büntetéstől, de attól még jobban, hogy senki nem szereti őt, hiszen ha szeretné, tudhatná, hogy ő megtanulta a verset, szeretettel mondta volna el, de nem lehetett, azt akarta, hogy lássák a többiek: ő sem más. Amikor hazaért, az anyja szemébe nézett.

– Valami baj van ezzel a gyerekkel. Nem játszik vele senki, és olykor félelmetes gyűlölettel néz – mondta a pszichológusnak az anyja. –  Nincs semmi baj, anyuka, nyugtatgatta a pszichológus; szép, kedves, okos és jó, csak még gyerek… csak még kamasz… csak még alig felnőtt…

Aztán nem volt több csak még. Korán reggel sietett dolgozni, a munkaidő után pedig szaladt haza. Nem vette őt észre senki, már-már beletörődött, amikor az áruházban rámosolygott valaki. Csábító mosoly volt, reményteli, otthonos. Amikor először szeretkeztek, az egykori tejecske melegét érezte. – Miért szeretsz? – kérdezte.  – Mert szép vagy, kedves, okos és jó.

Fölugrott, felöltözött, és elrohant. Milyen ostoba volt, hogy hagyta kigúnyolni magát. Ő már régóta nem szép, nem kedves, nem okos és nem jó.

„Nem értem, mit követtem el – olvassa most ezt a régi levelet –, kérlek, bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek, hidd el, nagyon.  Gyere vissza kérlek, mindent meg fogok tenni érted, csak ne nézz még egyszer úgy rám.”

Visszament hát, próbálkoztak még egy ideig… Utána kezdett gondolkodni azon, hogy az érzelmeiből miért csak a gyűlölet jön át, miért nem látszik a szeretete? Miért, hogy bármit cselekszik, végül sosem a szeretet, hanem a gyűlölet győz? Mintha önző lenne, holott lesi a társa gondolatait. Miért nem veszi észre a másik, hogy a hosszas hajléktalanság védelmi reflexei működnek csupán? Miért torzult el ő, aki valaha tán szép volt, kedves, okos és jó? És már mindegy, hol romlott el, mit kéne tennie, hogy ne csak átmeneti szállást találjon, hanem tartós fedél legyen a lelke fölött?

Amikor lelki aluljáróban jársz, ne alamizsnát osztogass. Szólj kérlek, ha látod a fölfelé vezető lépcsőt.