Birka nép

Zsuzsa sír. Legutóbb tíz évvel ezelőtt láttam sírni, amikor a legjobb barátnője felvágta az ereit, mert nem bírta tovább.

Azt persze nem tudom, hogy amikor Zsuzsának először kellett üzletbe mennie, sírt-e, mert lehet, hogy megrészegítette őt a lehetőség. A lehetőség, hogy kiszabadulhat a nyomorúságból.

Zsuzsa, ez az apró kis tündér, kicsit nehezen fejezi ki magát, ugyanis dadog.  Azt sem tudom, miért dadog. Már kislány korában is dadogott-e, vagy csak az intézetben nem figyeltek rá, netán a munkája miatt dadog, vagy a „barátja” verte-e néha félholtra – dadog. Így aztán nem sokat beszélgetnek vele, nincs is szükség sok beszédre: a francia három, az aktus négy, a komplett öt, jössz?

Ha azt kérdezitek, Zsuzsa szép-e, nem válaszolok. Mert gyűlölöm, amikor álszent felháborodottak szörnyülködnek azon, hogy "ezekért" a kurvákért ki ad pénzt, amikor…  Mert Zsuzsa csak kurva, az senkinek nem jut eszébe, hogy Zsuzsa is ember, és ezen belül NŐ. Ugyanolyan ember és nő, mint a (volt) házelnök, a trendi műkörmös titkárnő vagy az édesanyátok.

Azt mondják, hogy a szexuális prostitúció ősi foglalkozás. Azok mondják, akik megvetik a prostituáltakat, egyben igazolni akarják azt a mocskos üzletet, ami a prostitutor és a kliens között – tehát többnyire férfiak között – kötődik, és amelyben a prostituált az üzlet tárgya. Így vált Zsuzsából, az emberből és a nőből is tárgy. Értékes tárgy persze, termelő tárgy, olyannyira, hogy Zsuzsa egyik kolléganőjét a szülés után néhány órával kergették ki termelni a II. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáról, és senki nem fogta meg a kezét, hogy maradjon, mert a klinikai alkalmazottak féltették a saját életüket – és megszokták már az ilyesmit.

Zsuzsának persze nem ezen jár az esze, ő csak sír, és dadog mindenkihez, hogy mi történt.

Zsuzsa tehetetlenül sír, a tolvaj már messze járhat.  A tolvaj, akivel az imént üzletben volt, és aki a Hegedűs Gyula utcai szexvideó kabin sötétjében ellopta a mobiltelefonját.  

 Zsuzsa már az aluljáróba is sírva érkezett vissza. Félt, hogy a „barátja” megveri, félt, hogy hány extra-üzletet kell még lebonyolítania az új mobiltelefonért, ami számára munkaeszköz is, mert ezen keresztül felügyelik őt.

Zsuzsa az aluljáró rendőreinek is sírt egy sort, feljelentést akart tenni, mert ellopták a mobilját, benne egy csomó kuncsaft telefonszámával – Zsuzsának vannak vissza-visszatérő vendégei, akikre büszke, mert úgy érzi, jól dolgozott, és ezért szeretik őt. A rendőrök kiröhögték, majd pont egy mobil után futkorásznak, a járókelők meg értetlenül nézték, mit balhézik egy kurva a rendőröknek. Örüljön, hogy nem viszik be.

Zsuzsa sír. Szerette ezt a mobilt. - Nénénézd- mutatta mindenkinek, amikor megvette – szééép.

Zsuzsát kifosztották, ellopták tőle az egyetlen dolgot, amit még el lehetett lopni tőle.

Tőlünk mit lehet ellopni még ebben a kifosztott országban?

Hazudott a hatalom? Hazudott. Szándékosan, de nem öncélúan.

A kormányszóvivő 2009. július 28-án tájékoztatta a közvéleményt, amiről az MTI az alábbi közleményt adta ki:

„Létszámstopot rendelt el az államigazgatásban a miniszterelnök – jelentette be a kormányszóvivő. Év elejétől amúgy bő 50 ezerrel hízott a költségvetési szektorban dolgozók létszáma.

Szollár Domokos kormányszóvivő tájékoztatása szerint a most elhatározott létszámstop azt jelenti, hogy a megüresedő állásokat sem lehet betölteni. Megbízási szerződéssel sem lehet feladatokat kiszervezni a minisztériumokból, illetve a háttérintézményekből – tette hozzá. A kabinet idén ötezer betöltetlen állással számol, amely havonta egymilliárd forintos megtakarítást jelent.

Szollár Domokos hangsúlyozta: a létszámstop nem vonatkozik a rendőrségnek az utcán, illetve a bűnüldözésben dolgozó erőire. Szintén a kivételek közé tartoznak a Magyarország 2011-es EU soros elnökségéhez kapcsolódó feladatokat végző szakemberek, valamint az uniós foglalkoztatási projektekben dolgozók.

A kormányszóvivő kiemelte, hogy a létszámstop nem jelent elbocsátásokat. A létszámstopot a gazdasági válsággal indokolta, amely a jövő évi költségvetést 1500 milliárd forinttal rövidíti meg. Emlékeztetett arra: a kormány megalakulása után azonnal magán kezdte a takarékoskodást, és felsorolta az erről szóló korábbi intézkedéséket. Szollár Domokos tájékoztatása szerint a minisztériumoknak minden hónap 15-ig be kell számolniuk létszámgazdálkodásuk alakulásáról a pénzügyi tárcának.”

Az Index és más közéleti sajtóforrások is így magyarázták a létszámstopot:

„A létszámstop előírásának értékelésekor nem árt felidézni, a rendelkezésre álló adatok szerint eddig idén bő ötvenezerrel hízott a költségvetési szektor létszáma: a KSH adatai szerint januárban még alig haladta meg a 700 ezret a szektorban foglalkoztatottak száma, májusban pedig már megközelítette a 760 ezret. Igaz, a növekedés egy részét a közfoglalkoztatottak (közmunkások) számának emelkedése magyarázza.

A költségvetési intézményeknél foglalkoztatottak bére, a közszféra egésze idén durván 3 000 milliárd forint kiadást jelent az államháztartás szempontjából. 2 000-2 100 milliárd forint a bruttó bér, 700-800 milliárd forint pedig a bér utáni járulékok.

Néhány napja még úgy volt, hogy csak a jövő évben rendeli el a kormány a létszámstopot a közszférában. Az idei évre vonatkozó szigorítás oka vélhetően az, hogy az idei büdzsében még mindig vannak feszültségek, a hiánycélt nem olyan egyszerű elérni, ezért szükséges megtakarítást elérni valahol. A 2010-es költségvetés tervezési körirata arról szól, hogy a költségvetési intézmények létszámának tervezésénél a szervezeti intézkedések eredményeként felszabaduló létszámot törölni kell, azaz a meglévő létszámot nem lehet növelni. Erre többek között azért van szükség, mert az IMF és az EU felé is vállalta a kormány, hogy jövőre a közszféra bruttó bértömegét az idei szinten befagyasztja. A létszámstop annak csak az egyik lába.”

Mind a szóvivői tájékoztató, mind a háttérmagyarázat egyértelműen a közszféráról szólt. A közszféráról, tehát a társadalomnak arról az intézményrendszeréről, amely teljes egészében vagy túlnyomó részt költségvetési forrásból működtetett, köztisztviselőket és közalkalmazottakat foglalkoztató szervezeteiből áll. Idetartozik a központi és a helyi közigazgatás egésze; pl. a minisztériumok és az önkormányzatok, de a közszféra részei az állami iskolák, középiskolák, egyetemek, rendelőintézetek, kórházak, óvodák, bölcsődék, a legkülönfélébb hatóságok az ÁNTSZ-től az Egyenlő Bánásmód Hatóságáig.

A különböző fórumokon, blogokon találgattuk is, hogy elmaradnak-e az órák, ha a biológia tanár szerződése lejárt, vagy saját lábon kell-e amputálásra mennie a betegnek, ha a betegszállító segédmunkás felmondott.

Amikor első ízben érdeklődtem a Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Kommunikációs Központjánál, azzal ráztak le, hogy akkor kérdezzek, ha már megjelent a létszámstopról szóló rendelet.

A rendelet azonban sosem jelent meg.

Ezzel szemben Molly nevű kommentelőnk augusztus 12-én egy hirdetésre lett figyelmes:

„Budaörs Város Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Okmányirodája munkatársat keres Okmányügyintéző munkakör betöltésére.”

Azonnal hívtam hát a budaörsi polgármesteri hivatalt, ahol egy barátságos (!) HR-essel beszéltem. Ő a jegyzőhöz irányított.

Amíg a jegyző visszahívását vártam, ismét felhívtam a Miniszterelnöki Hivatalt, érdeklődve, hogy van-e már valami nyelvemlék a létszámstopról. Tájékoztattak, hogy nem rendelet, hanem kormányhatározat jelent meg a 107. Magyar Közlönyben. Íme:

„A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYA

Közli: Magyar Közlöny

A Kormány 1127/2009(07.29) határozata

a Kormány vagy miniszter irányítása, illetve felügyelete alá tartozó egyes költségvetési szervek létszámgazdálkodását érintő átmeneti intézkedésekről

1. A Kormány vagy miniszter irányítása, illetve felügyelete alá tartozó közhatalmi költségvetési szerveknél – beleértve a Magyar Honvédség szerveit is – és a miniszter irányítása alá tartozó közintézményeknél meglévő üres, valamint megüresedő álláshelyek az e határozatban meghatározott kivételekkel nem tölthetőek be, illetve az azokra jutó rendszeres és nem rendszeres személyi juttatás előirányzat a munkaadókat terhelő járulékokkal együtt az e határozatban meghatározott kivételekkel nem használható fel.

2. Az 1. pontban meghatározott intézkedés nem vonatkozik

a) a szerv meglévő állományából történő vezetői megbízásra,

b) az ösztöndíjas foglalkoztatottak kinevezettként történő továbbfoglalkoztatására,

c) a szerv meglévő állományába tartozó személy munkakörének megváltoztatására (szervezeten belüli áthelyezésekre),

d) az állami vezetők, a kormányhivatalok és központi hivatalok vezetői, a kinevezett magasabb vezetők, a rendvédelmi szerveknél és a honvédségnél az állományilletékes parancsnok, valamint az állami vezetők kivételével mindezek helyettesei kinevezésére,

e) vezetők kinevezésére abban az esetben, ha a személyi juttatás szükségletüket a munkáltató nyugdíjas foglalkoztatottak létszámcsökkentése terhére kigazdálkodja,

f) az európai uniós forrásból finanszírozott foglalkoztatásra,

g) a 2011-es EU-elnökségi feladatok ellátásával összefüggő egyes kérdésekről szóló 2155/2008. (XI. 5.) Korm. határozat alapján létesített álláshelyek betöltésére,

h) a tartós külszolgálatra kihelyezésre kerülő személyekre, illetve a tartós külszolgálatról hazatérő személyekre,

i) azon pályázat alapján betöltendő munkakörökre, amelyek esetében a pályázat kiírását az arra hatáskörrel rendelkező szerv vagy személy 2009. július 15-ig kezdeményezte,

j) azokra az i) pont hatálya alá nem tartozó betöltetlen munkakörökre, ahol a felvétellel (áthelyezéssel) kapcsolatos munkaügyi eljárás a munkáltató szerv részéről 2009. július 15-e előtt bizonyíthatóan megkezdődött,

k) a megüresedő álláshelyekre jutó rendszeres és nem rendszeres, ténylegesen megtakarított személyi juttatás előirányzat 10%-áig terjedően teljesítményhez kötött, nem rendszeres személyi juttatásokra.

3. A 2. pontban nem említett, az 1. pont hatálya alá tartozó álláshelyek betöltésére, illetve a megüresedő álláshelyekre jutó rendszeres és nem rendszeres, ténylegesen megtakarított személyi juttatás előirányzat 10%-nál nagyobb mértékű felhasználására a feladatkörrel rendelkező miniszternek a Miniszterelnöki Hivatal kormányzati személyügyi és közszolgálati szakállamtitkára útján előterjesztett kezdeményezésére a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter – a pénzügyminiszter elektronikus úton történő tájékoztatása mellett adott – engedélye alapján kerülhet sor.

4. A 2. pontban nem említett, az 1. pont hatálya alá tartozó álláshelyekkel érintett feladatok ellátására más formában, így különösen megbízási szerződés keretében vagy szellemi tevékenység végzésének ellenértékeként teljesített kifizetés útján sem kerülhet sor.

5. A Kormány felhívja a minisztereket, hogy vezetésük, irányításuk vagy felügyeletük alatt álló szervek vonatkozásában a meglévő és a keletkező üres álláshelyek számát, a 2. vagy 3. pont alapján betöltött álláshelyek számát, a 2. pont k) alpontja alapján teljesített kifizetések összegét, valamint a fel nem használható forrás összegét

a) a 2009. július 15-i állapot tekintetében e határozat közzétételét követően haladéktalanul,

b) minden naptári hónap utolsó napja szerinti állapot tekintetében a tárgyhónapot követő hónap 15. napjáig

szervenkénti bontásban a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszternek és a pénzügyminiszternek elektronikus úton küldjék meg.

6. E határozat 1. pontja nem érinti a határozat hatálybalépése előtt megállapított helyettesítési díjakat.

7. Ez a határozat a közzétételét követő napon lép hatályba.

 Budapest, 2009. július 27.

 Bajnai Gordon sk. miniszterelnök”

Több, mint érdekes, hogy ezek szerint a kormányhatározat szövege már készen volt, amikor a kormányszóvivő a teljes közszféráról tépte a száját.

Hogy teljesen felkészült legyek az ügyben, rácsörögtem az önkormányzatokat felügyelő minisztérium sajtósára is, akitől csak azt kérdeztem, vonatkozik-e a létszámstop az önkormányzatokra? A kollegina arra kért, küldjek nekik emilt. Mondtam, minek, hiszen egyetlen szónyi választ kérek. Ámde akkor következzék a teljes levelezés:

"1. levél 2009. augusztus 12. 10.30

Tárgy: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

Lehetséges válaszok: igen nem.

A http://birkanep.blog.hu nevében:  (Itt az igazi nevem volt) Strici

2. levél 2009. augusztus 12. 10.40

Tárgy: Re: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

Tisztelt (Itt az igazi nevem volt)!

Amennyiben komolyan gondolja a kérdést, kérem komolyan tegye fel azt.

Üdvözlettel:

Horváth Judit

3. levél 2009. augusztus 12. 10.52

Tárgy: Re: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

Kedves Judit!
Nem tudom, hogy Önnel beszéltem-e telefonon az imént, de Önnel vagy a kolléganőjével megbeszéltem, hogy mivel EGYSZAVAS választ várok, tehát eldöntendő kérdést teszek föl, ezért a lehetséges válaszokat is megadom. De ha nem lett volna világos, hogy mi az eldöntendő kérdés, akkor elmagyarázom:
A kifejtő választ igénylő kérdéssel ellentétben az eldöntendő kérdésre egyetlen szóval KELL válaszolni. Ez az egyetlen szó az "igen" vagy a "nem". Ha ily módon mégsem adható válasz, akkor szokták a "Nem olyan egyszerű" választ adni. Tekintettel azonban arra, hogy SÜRGŐS választ várok, ezért megkönnyítendő a válaszadó feladatát, írtam le ilyen formában a kérdést. Ha Ön azt gondolja, hogy így komolytalan, a szíve joga, de akkor így is fog megjelenni az Ön reakciója a blogban. Én meg úgy gondolom, komolyan kérdezem, aláírásként pedig azért adtam meg a Stricit is, mert ilyen néven fut a blog. Megtisztelne, ha pl. megnézné. Tehát megismétlem:
A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?
Lehetséges válaszok: Igen Nem
A http://birkanep.blog.hu nevében: Strici 

4. levél 2009. auguszutus 12. 11.00

Tárgy: Re: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

1127/2009(07.29) Kormányhatározat tartalmazza az Ön kérdésére adható összes választ. Sőt, már az említett határozat címe is választ ad kérdésére, amit meglehetősen sajátos stílusban tett fel.

Horváth Judit

5.  levél 2009. augusztus 12. 11.07

Tárgy: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

Kedves Judit!
Ugye, nem gondolja, hogy nem olvastam el a kormányhatározatot, mielőtt érdeklődtem? Ha sértődős kedvemben lennék, úgy tenném föl a kérdést, hogy milyen alapon tételezi föl, hogy egy publikációmat megelőzően nem készülök föl az elvárhatónál is jobban? Milyen munkáim alapján meri ezt feltételezni? Hogy veszi magának a bátorságot?
De egyrészt nem ezért írtam emilt Önnek, másrészt a kérdést azért tettem föl, mert számomra a kormányhatározat nem eléggé világos, de nemcsak a számomra nem. Tehát konkrét kérdésre konkrét választ várok:
A létszámstop vonatkozik-.e az önkormányzatokra?
Lehetséges válaszok: Igen Nem
Reménykedve, hogy TÉNYLEG kapok választ, üdvözlettel:
a http://birkanep.blog.hu nevében: Strici"

Még nem tudtam megnézni a választ, amikor csörgött a telefon: Dr. Bocsi István, Budaörs jegyzője volt a vonal végén. Ilyen segítőkész, türelmes pasival rég volt már dolgom.  Tőle tudtam meg, hogy a kormányhatározat nem jogszabály, és csak nagyon szűk területre – a közvetlenül a kormány felügyelete alá tartozó szervezetekre, lényegében a minisztériumokra – vonatkozik. Én úgy értelmeztem, hogy afféle belső utasítás. Mivel az önkormányzatok ugyan a közszférához tartoznak, de a kormány nem utasíthatja egy határozattal az önkormányzatokat, ezért a létszámstop nemhogy a közszférán, de még a közigazgatáson belül sem vonatkozik rájuk.  A határozat címében levő felügyelet tehát nem a szó köznapi értelmében vett felügyelet, nem jelent utasítási jogkört, csak ellenőrzésit, ha jól értettem. Arra a kérdésre, hogy akkor az ötvenezres létszámbővülés miből jött ki, azt válaszolta, hogy elképzelni nem tudja, esetleg arról lehet szó, hogy mivel január 1-jétől változtak a nyugdíjra vonatkozó szabályok, sokan december 31-én nyugdíjba mentek, így tehát a felmondási idejüket töltve még dolgozónak számítanak, de a helyükre már vettek föl mást. Aztán töprengett egy kicsit, és helyesbített: még így sem tudja elképzelni, hogy a közigazgatáson belül ötvenezerrel többen lennének, mert akkor mindenhová még legalább tíz embert föl kellett volna venni; ideértve a legkisebb falusi önkormányzatot is.

A beszélgetésünket követően megnéztem az időközben megérkezett újabb levelet is:

"6. levél 2009. augusztus 12. 11.21

Tárgy: RE: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

 Az irányítás közigazgatási szakkifejezés. Ennek ismeretében rácsodálkozom, hogy az ön számára  nem egyértelmű a jelzett kormányhatározat.  A Kormány vagy miniszter irányítása, illetve felügyelete alatt egyetlen önkormányzat nincs!  Tehát most segítek önnek és javaslom, hogy nagy biztonsággal a NEM-et karikázza be!  Örömmel tölt el, hogy segíthettem a tisztánlátásban.

Üdvözlettel:

Horváth Judit

7. levél 2009-08-12. 11.31

Tárgy: RE: A létszámstop vonatkozik-e az önkormányzatokra?

Köszönöm, kedves Judit!
Időközben másokkal is konzultáltam, amiből kiderült, hogy a "létszámstop a közszférában" elnevezésű első közlemény hangulatkeltő és félrevezető volt, hiszen arra hivatkozott, hogy 50 ezerrel nőtt a közszférában dolgozók száma az év eleje óta. Ezek után a tényleges létszámstop nem a teljes közszférára (pl. iskolákra, kórházakra. stb.) vonatkozik, még csak nem is a szűkebb értelemben vett közigazgatásra, hanem csupán néhány "hivatal"-ra.
Köszönöm továbbá, hogy hiányos jogi ismereteimet sikerült teljesebbé tennie. Már megérte ma élnem, holnap a levelezésünk meg fog jelenni.
Köszönettel: Strici"

Most tehát minden világos, kristálytiszta. Hazudott a hatalom?  Hazudott.  Szándékosan, de nem öncélúan.

Hazudott azzal a céllal, hogy erősítse mindannyiunkban a közszférában dolgozókkal szembeni gyűlöletet. Hiszen kell a társadalmi jóváhagyás a közszolgáltatások – a nyugdíjrendszer, a közegészségügy, a köz- és szakoktatás, a tömegközlekedés, a helyi szervezetek, a társadalmi szolidaritás felszámolásához.

A szinte senkit és semmit nem érintő „létszámstop” erről és csak erről szólt.

Találtam egy írást, ami két hete az ÉS-ben, aztán az Indyn jelent meg. Azt gondolom, minél több helyen olvasható, annál jobb. Pedig hosszú. Ám éppen napjainkban, amikor a romákkal szembeni erőszak immár nemzetközi tiltakozásokat vált ki, amikor újnácik nálunk akarnak felvonulgatni, érdemes átrágni magatokat ezen a cikken.

Szalai Júlia : Rendesek és mások

Elhangzásának pillanatában alig váltott ki visszhangot a miniszterelnöknek az a tavaly év végi, meggondolkodtató értékelése, mely szerint „a 2008. december 15-én elfogadott szociális törvény a rendszerváltozás óta elfogadott legfontosabb szociális és foglalkoztatási törvény”. Pedig a nyilatkozó Gyurcsány Ferencnek igaza volt: az Út a munkához program - az Országgyűlés a kérdéses napon ugyanis ezt iktatta törvénybe - valóban határkő az elmúlt két évtized szociálpolitikájában. Bár a törvényt egyaránt jelentősnek látjuk, a volt kormányfő és e sorok szerzője okai e megítélésre mégis gyökeresen eltérnek egymástól. Gyurcsány a reformértékű változás lényegét ugyanis abban ragadta meg, hogy az új törvény „segélyezés helyett a munkahelyteremtésre helyezi a hangsúlyt”. Hogy ez valóban új vonás-e, az persze kétséges.

Magam a törvényben azonban e nekibuzdulásnál mélyebb és jelentősebb új vonást vélek felfedezni. Azt ugyanis a szegénység etnicizálása és az etnicizált szegénység intézményesítése szempontjából tartom határkőnek. Mert nem kisebb dolog történt, mint az, hogy megszületett az elvileg egyenlő állampolgárok egy jól körülhatárolható csoportját jogai egy részének gyakorlásától megfosztó első olyan törvény, amely immár nyíltan és jogszabályi keretekbe foglaltan gondoskodik arról, hogy a szociálpolitika helyi cigány gettói szervezetileg is, eljárásrendileg is világosan elkülönüljenek a többségi szegények támogatási rendszerétől. Az Út a munkához program ugyanis e külön gettó alapkőletételének tekinthető, amikor az „aktív korú szociális segélyezettek” - magyarán: a tartós munkanélküliek - körét életviteli szempontok mentén élesen kettéosztva egyik csoportjuk esetében továbbra is jogosnak látja a közpénzek segély formájában történő odaítélését, másik csoportjukat azonban „habituális munkakerülőnek” tekinti és hatósági foglalkoztatási kényszer alá helyezi.

Persze a joganyag nem etnikai terminusokban fogalmaz: az utóbbi csoportot illetően a közpénzekből elnyerendő támogatás feltételéül munkaalkalmassági tesztről, beilleszkedési tervről, valamint - a hatóságokkal való kötelező együttműködés részeként - a kliensek mindennapi életének helyes irányú és tervszerű program mentén véghezviendő megváltoztatásáról beszél. De a szóhasználatot mindenki érti: a „segélyleső” cigányokról felhalmozott gazdag publicisztikai irodalom, a munka helyett italozó, vigadozó romának a közvélemény előítélet-rendszerébe mélyen betagolt toposza, a cigány mint „deviáns” évtizedes múltú ábrázolása szavatolja, hogy e törvényi fogalmak kódolt tartalmát mindenki pontosan és a megcélzott etnikai üzenetnek megfelelően olvassa. Így aztán a közönség világosan érti azt is, hogy miért önmagán túlmutató jelentőségű az a kormányzati erőfeszítés, amely hatvan-hetvenezer embernek kívánja közmunkák révén visszaadni „a munkavégzés élményét”. Igaz, a „munkahelyteremtés” e sajátos formájától a GDP növekedése továbbra sem igen várható, ráadásul a megspórolt segélykiadásnál nagyobb összegre rúg a közmunkaprogramok létesítésének költsége, viszont kimondatott, hogy a „kulturális másság” bizonyítható tényei mellett újra legitim a munkavégzés hatósági elrendelése, és jogszerű felülbírálat tárgya a személyes életvitel. Magyarán, a demokratikus jogok megteremtésének huszadik évfordulóján Magyarországon törvénybe iktattatott, amit a gyakorlat persze már régóta ismer: az állampolgáriság kettős rendszere - s ez valóban nagy jelentőségű fejlemény.

Az első körbe az ország nehéz helyzetbe jutott állampolgárainak ügye sorolódik, a másodikba a leszakadó rétegek problémája. Nem nehéz észrevennünk a megkülönböztetés hátterében húzódó integrációs szakadékot: a szegénynek nevezettek a helyzetükben bekövetkezett kedvezőtlen változások ellenére a többséggel megegyező jogokat élvező individuumok maradnak, a leszakadóknak azonban eleve kollektív minőségük van, akiket közösségileg definiált, kulturális terminusokban leírt megmásíthatatlan állapotuk fűz egymással össze, míg ugyanez szakítja ki őket a többségi társadalom testéből. A kétfajta szegényfogalom közti finom terminológiai különbségtétel gazdag tartalmakat sűrít magába: két világmagyarázat válik el egymástól. Az első csoportba tartozókat ugyanis legfeljebb az különbözteti meg a náluk kedvezőbb helyzetben lévőktől, hogy pénzből, fogyasztásból, lehetőségekből kevesebb jut nekik, mint amazoknak, de életformájuk, intézményhasználatuk, napi jogérvényesítésük és társadalmi viszonyrendszerük továbbra is a közös társadalmi szövetrendszer része. A második csoportba tartozó leszakadók azonban mások: az ő helyzetüket nem írhatjuk le egyszerűen a fokozati különbségeket megragadni képes egyenlőtlenségekkel - ők a szó szoros értelmében egy másik Magyarországon laknak, mint többségi honfitársaik. Ezen a másik Magyarországon mások a szereplők, mások az érintkezési viszonyok, mások az írott és íratlan szabályok.

A nyelvi hatalmat gyakorló többség számára az etnikai megjelölés tartalma nem kisebbségjogi, hanem kulturális: nem kérdezi, hogy a körbe soroltak maguk hogyan tekintenek saját etnikai hovatartozásukra, nem kérdezi azt sem, hogy vérségi kapcsolataik szerint romák-e - elég, hogy nyilvánvalóan „cigányos” az életformájuk. Magyarán: a tartós mélyszegénység a kisebbségi lét szinonimája lett és vice versa: cigánynak lenni annyit tesz, mint „cigányosan”, azaz a többségitől elütő módon élni. A mélyszegénység és az etnikai hovatartozás közé vont egyenlőségjel mozdíthatatlan: a két fogalomkör egymáshoz rendelését az sem bontja meg, hogy közismerten szép számban vannak jómódban élő és a többségi normákat kínos szigorral követő roma családok, és az sem, hogy a mélyszegénységben élők társadalmának népes rétegét alkotják elmagányosodott falvak elmagányosodott és mélységesen deprivált idős parasztemberei vagy a nincstelen földművesekből lett egykori városi betanított munkások megkapaszkodni nem tudó, napjainkra a tartós munkanélküliségbe és a reménytelen nyomorba szorult csoportjai.

A mélyszegénység etnicizálódása gyökeréig átitatja a kezelésére hivatott szolgáltatások működését, mindenekelőtt súlyos következményekkel járt és jár a szociálpolitika intézményrendszerében végbement átalakulások tartalmára, kikristályosodó társadalmi értelmezésére és az átalakított/életre hívott intézmények, ellátási formák napi használatára nézve. A kérdéses változások legfontosabbika a jövedelmet biztosító járandóságok egymástól hermetikusan elválasztott két nagy szegmensének kettős elvrendszer szerinti kialakítása volt. A kilencvenes évek elején megkezdett átszabási munkák nyomán az ellátási rendszer első nagy egységébe a „hozzájárulási” elven nyújtott társadalombiztosítási szolgáltatások soroltattak: azok, amelyek (legalább virtuálisan) „piaci” logikát követnek, és amelyek a piacon jelen lévő - magyarán: munkavégzésük alapján járulékot fizető - népesség szükségleteit hivatottak kielégíteni. A második szegmens a „rászorultság” logikájának jegyében működik, s a helyhatóságok fennhatósága alatt álló segélyezési rendszert öleli fel.

Nem nehéz belátni: e második alrendszer kiküszöbölhetetlen eleme a szegények versenye egymással. Mivel a „rászorultság” rugalmas és csak a helyi kontextusban értelmezhető kategória, e verseny elsősorban magáért az értelmezésért és annak legitimálásáért folyik. Definiált kritériumok, jogok és jogosultságok híján az ítélkezés „holisztikus” természetű: kiiktathatatlanok belőle az „érdemesség”, az „önhiba”, a „felelősség”, a „vétség” kategóriái. E kategóriák kulturális és magatartási tartalmai nyilvánvalók, s általuk a helyi középosztályok uralta többségi társadalom közösségi normái és elvárásai közvetítődnek: így válik ketté a szegények társadalma „rendes” és sorsukban vétlen szegényekre és azokra, akik helyzetükről jobbára maguk tehetnek, s akikből hiányzik az erőfeszítés az alkalmazkodásra. Hogy ez utóbbi csoportot röviden és közérthetően megnevezzük, innen már csak egy aprócska lépést kell tenni: nyilvánvalóan azokról a „másokról”, a „cigányokról” van szó. Fontos tehát látnunk: a segélyezés 1993-ban törvénybe iktatott s azóta legfeljebb továbbcsiszolt rendjének kialakítása születése pillanatától magában foglalta a szegényellátás etnicizálását, vele együtt pedig a mindig elégtelen helyi forrásokért egymással versenyeztetett szegények egymás ellen fordulását, magyarán: a szegények közötti etnikai konfliktusok szinte önjáró éleződésének lehetőségét. Az, hogy a lehetőségből mára vaskos valóság lett, csak a rendszer „bejáratódását” igazolja - de nem új okok folytán előállt új fejlemény.

Új viszont, hogy a szegények belháborúját immár nyílt etnikai tartalommal intézményesíti a törvénykezés: kvázi jogosultsággá avatja a „ténylegesen rászorulók” ellátását, a munkára fogandó szegények segélyezését pedig kivonja ebből a rendszerből és új, komplex program hatálya alá helyezi. E látszólag ártatlan kettéosztás beszédes nyelvi leképeződése, hogy ez utóbbi programból teljesen eltűnt a rászorultság fogalma. A Jegyző és Közigazgatás nevű szaklap 2009. januári mellékleteként megjelent, Tájékoztató az önkormányzati feladatok ellátásához az „Út a munkához” program megvalósítása érdekében című irányadó dokumentum negyvennégy sűrű oldalán a „rászorultság” kategóriája egyetlenegyszer sem fordul elő, a „szükséglet” kifejezés pedig mindössze kétszer szerepel - ám alanya e két alkalommal is maga a helyi közösség. Mindez persze logikus. Hiszen a program missziója immár nem a szegénység legalább alapszintű mérséklése, hanem az érintett szegények habitusának célirányos megváltoztatása, az „átnevelés” és a munkára való (vissza) szok tatás - e misszió közelebbi tartalmi felvázolása márpedig új szótárat kíván. A megkettőzött állampolgáriság eddig csak hallgatólagosan és a gyakorlatban érvényesített rutinjai ezzel jogi normává szilárdultak, s a föléjük rendelt külön intézményi struktúra révén egyúttal a gettón belüli gettó új falai közé szoríttattak.

Ahogy az utóbbi hónapok közvélemény-kutatási adatai mutatják, a segélyezés itt vázolt legfrissebb reformját a hazai lakosság 70-80 százaléka pártolja - az a többség, amelynek közvetlenül mindehhez nincs köze, hiszen az ő szükségleteiről ama másik, piaci és modern rendszer gondoskodik. Az a többség tehát, amely önmagát vétlennek és ártatlannak tudja a kettéosztott rendszer kialakulásában, s amely segélyezés dolgában egyedüli feladatának az „általa megtermelt” közpénzek feletti őrködést tekinti. A kiépült struktúra maga szavatolja a látószöget, amelyen keresztül a személyében nem érintett többség a segélyezés etnicizálódását az „államon csüngő” cigányok kulturális deficitjeként érzékeli, s így egyszerű, ám a közérdek szempontjából annál fontosabb „eljárásrendi kérdésként” fogja fel a szigorításokat. Az alkotmányos következmények ezen a látószögön kívül esnek.

E körülmények közepette csodavárás volna, ha valaminő társadalmi „öntisztulás” spontán mozgásaitól remélnénk, hogy szétváljék és a maga helyén kezelődjék a mélyszegénység ma reménytelenül összebogozódott két mozzanata: a benne fog lalt „szociális” és „kisebbségi” kérdés. Az első nyilvánvalóan a háttérben munkáló okokra reflektáló társadalompolitikai válaszokat kíván: „színvak” oktatási, foglalkoztatás- és településpolitikai, valamint jövedelempolitikai programokat, amelyek célja, hogy a mélyszegénységben testet öltő dezintegrációs tendenciák integrációs keretben kezelhető egyenlőtlenségekké szelídüljenek. A második kérdéskör a személyes és közösségi etnikai identitás védelmét, a kisebbségjogi intézmények közjogi státuszának tisztázását és jogosítványaik megszilárdítását, a faji diszkrimináció minden formájával szembeni állami fellépés szigorának elszánt fokozását kívánná meg.

Már e rövid, jelzésszerű lista is érzékelteti: a mellény újragombolásához mély szerkezeti változtatásokra volna szükség, amelyek hatósugara persze messze túlnyúlik a helyi segélyezés kérdéskörén. Mégis, e parciálisnak tűnő terület - mint láttuk - távolról sem ártatlan és ártalmatlan terep. Ha a vázolt logika szerint a szociálpolitika rendszerének „hozzájárulási” és „rászorulási” elvek szerinti kettészabdalásától, illetve az utóbbi elv szerint működő segélyezési rendszer szélsőséges decentralizálásától egyenes és logikus út vezetett a mélyszegénység etnicizálásához és a segélyezés „cigány” rendjének a többiről való leválasztásához, akkor a szegénység „deetnicizálásáért” és az állampolgári jogegyenlőség visszaállításáért alapvető lépések tehetők és teendők már önmagában a segélyezési rendszer változtatása révén is. E változtatásoknak ugyane logika mentén, csak éppen fordított irányba kell elindulniuk. A segélyre szorulók szélsőséges kiszolgáltatottságát csökkentendő, a háttérbe és a perifériára kell szorulniuk az önkormányzatok saját hatáskörében meghatározandó segélyeknek, s helyükre egységes törvényi rendben, egységes kritériumok mentén megszabott normatív támogatásoknak kell lépniük, amelyek kiindulópontja nem lehet más, mint az igényjogosultak adott típusú szükséglete. Ennek szellemében a kérdéses támogatásoknak adott jövedelemhiányra adott jövedelem-kiegészítéssel kell válaszolniuk - függetlenül a jövedelemhiány keletkezésének okától. A szükséges jövedelemigazoláson túl magatartási, életviteli megfontolásoknak itt nincs helyük - e támogatási programoknak az állampolgároknak a megélhetés minimális szintjéhez fűződő szociális alapjogaiból kell kiindulniuk.

Amit itt vázoltam, az persze nem új: nem mást, mint a szociálpolitika eszköztárából és nemzetközi irodalmából sok évtizede ismert úgynevezett állampolgári alapjövedelem kategóriáját írtam körbe. Nem tekinthető véletlennek, hogy az állam által szavatolt járandóságok e típusát mindenütt kísérő belpolitikai csatározások ellenére, a globális válság közepette az Európai Bizottság 2008 őszén a jóléti rendszerek reformjának egyik alapkérdéseként tűzte (újra) napirendjére az Európai Unió huszonhét országából huszonnégyben már ma is működő alapjövedelmi programok megerősítését, illetve a három „lemaradóban” - Olaszországban, Görögországban és Magyarországon - ilyen programok bevezetését. A dolog mindenekelőtt politikai elszánást kíván: ami a hazai viszonyainkat illeti, a segélyezési rendszer átalakításával, illetve a társadalombiztosításban ma jócskán megbúvó „puffer ellátások” profiltisztításával a források még e szűkös esztendőkben is előteremthetők. Igaz, e mégoly jelentős szociálpolitikai változástól sem remélhető a mélyszegénység felszámolása. De remélhető, hogy a kezelésére teremtett gettó falain legalább egy résnyi kapu nyílik, s mindenekfelett remélhető, hogy a gettón belül immár kifejezetten a roma szegényeknek teremtett újabb gettó építési terve még azelőtt hamvába hol, hogy falait elkezdenék felhúzni a cigányok „munkára ösztönzését” népszerűségük sarokkövének és újraválasztásuk zálogának tekintő helyi képviselőtestületek.

Versenyezni jó, vizsgázni meg rossz. Az állami kényszerből előírt, közigazgatási versenyvizsgáról viszont Sydney Pollack remekműve,  „A lovakat lelövik, ugye?” című film jutott az  eszembe.

A film arról szól, hogy a nagy gazdasági világválság idején táncversenyt rendeznek, amelynek nevezési díja is van, és a verseny során nemcsak táncolni kell, hanem megalázóbbnál megalázóbb próbáknak teszik ki a versenyzőket. Többnyire munkanélkülieket, akiknek az egyetlen esélyük ez a verseny; egyetlen esélyük, hogy ők táncolnak legtovább, még ha beledöglenek is. És aztán mindannyian beledöglenek, mert még a győztes páros sem kap semmit, hiszen a szervező levonja a költségeket a nyereményből.

Most is válság van, most is sok a munkanélküli, most is sokan vannak, akik utolsó fillérjeiket is beáldoznák, ha volna értelme.

A sajtóban megjelent közlemények – a Magyar Távirati Iroda alapján – nagyjából így mutatják be a közigazgatási versenyvizsgát:

„A vizsgázóknak alkotmány- és jogi ismereteikről, közigazgatás-tudományi felkészültségükről, társadalomismeretükről, gazdasági és pénzügyi tájékozottságukról, valamint emberi jogi, etikai és adatkezelési tudásukról kell számot adniuk. A vizsgán nemcsak a pályázók tárgyi tudását, jogszabályi ismereteit, hanem készségeit, képességeit is ellenőrzik. A vizsgát azért nevezik versenyvizsgának, mert a munkáltató, bár erre nem kötelezett, de az elért pontszám alapján dönthet arról, kit vesz fel egy adott pozícióra. 

A vizsga első része egy teszt, amellyel a vizsgázó tárgyi tudását mérik fel; majd esszét kell írni, ezzel a helyesírás, a stiláris készség és az informatikai ismeretek ellenőrizhetők; végül a vizsga szóbeli részén a kommunikációs készségeket, az érvelési technikát, a lényeglátást és a problémakezelési képességet értékelik.  A köztisztviselői pozíciók betöltéséhez korábban csupán általános követelményeknek kellett megfelelni, mint például a büntetlen előélet.

A vizsgára felkészítő tanfolyam is indul, hagyományos tantermi és online formában egyaránt. A versenyvizsga díja 2009-ben 19 325 forint, ám az a jelölt, akit később felvesznek valamelyik közigazgatási szervhez, visszakapja a vizsga díját – olvasható a vizsga hivatalos honlapján, a http://kiwi.kszk.gov.hu webcímen.”

Mielőtt még megnéznénk a honlapot, érdemes elgondolkodni azon, milyen verseny az, amelynek eredménye szart se ér. Ugyanis ha nem kell figyelembe venni, akkor ki versenyez kivel? És mi van, ha mindenki azonos pontszámot ér el? Akkor 2*15 perc hosszabbítás van, és nemcsak esszét kell írni (ami művészi publicisztikát jelent), hanem portrét is kell festeni a vizsgabizottság elnökéről?

Az is kérdés, hogy milyen módon kérik föl a vizsgáztatókat (ötszáz főt), ha köztisztviselői létszámstop van, és ennek értelmében semmilyen – hangsúlyozom, semmilyen – tevékenység nem szervezhető ki sem részben, sem egészében.

Noha a vizsgadíjból le lehet 50% kedvezményt könyörögni, sehol egy számítás, hogy hogyan jött ki a 19 325 forint? Munkanélküli ezen a jogcímen egyébként sem kérhet engedményt, s arról sincs szó, hogy mi van azzal a szegény sorsú emberrel, akinek nincs még feleennyi pénze se. Bár már látom lelki szemeim előtt a bankok hirdetéseit: Most vegyen föl hitelt versenyvizsga díjra, THM csak 9 500%!

A köztisztviselői versenyvizsga tehát vagyoni alapon történő diszkrimináció, amin az se enyhít, hogy akinek a létszámstop ellenére, tehát csalással sikerül elhelyezkednie a közigazgatásban, annak – mily megható – kegyeskednek visszafizetni a zsét.

Lehet persze nem komor drámába is foglalni a dolgot, ha éppen vicces kedvünk van. Talán ismeritek azt a történetet, amikor Kohn sorsolást rendez a lováért.  A sorsjegy ára 1 000 forint, a lovat az nyeri meg, akinek a nevét Kohn kihúzza a kalapból. Rengetegen vesznek sorsjegyet, hiszen 1 000 forint egy paripáért a hülyének is megéri. A szerencsés nyertes pedig – hogy, hogy nem – Kohn legjobb barátja, a Grűn lett.

- Te Grűn – hívja félre Kohn a barátját – én visszaadom az ezresedet, neked bevallom,  hogy a lovam már régen megdöglött.

- És mi lesz a többiek kártalanításával?

- Miért, a többiek nyertek valamit?

Szóval, nincs itt kitalálva semmi új, mégsem dobban együtt a szívem azokéval, akik kocsmakultúrák simlijeit emelik jogállami szintre.

És akkor most vessünk néhány pillantást az imént említett honlapra!

A címlap bal oldalán néhány  – hangsúlyosan jelzem, kizárólag férfi – öltönyös futóbolond száguld felénk, akik közül az élen rohanónak sem sikerül áttépnie a célszalagot, ekkora hőségben bohócnak beöltöztetve ez nem is kívánható.

A szöveges intelmekből megtudjuk, hogy a lényeges dolgokat csak egy speciális regisztrációt követően tekinthetjük meg. Nem is lenne ezzel semmi baj, hozzászoktunk már, hogy nálunk a nyilvánosság a titkolózást jelenti.

Amikor azonban megnyitottam a regisztrációs űrlapot, köpni-nyelni nem tudtam. Nem elég, hogy minden személyes adatunkat meg kell adnunk, még az adószámunkra is kíváncsi az állam. Milyen adatbázist farigcsálnak uraságék már megint? Milyen jogon kér az állam valamit, ami már megvan neki?

Ha netán azt hinnénk, hogy nem fenyegetnek, betűhíven idézem a honlap jogi nyilatkozatának legaljasabb bekezdését (a KSZK a Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ rövidítése):

„Minden megjegyzésen, észrevételen, visszajelzésen, ötleten és egyéb olyan javaslaton, amely a KSZK részére került kinyilvánításra, beterjesztésre vagy felajánlásra a KÖZIGAZGATÁSI VERSENYVIZSGA elektronikus információs rendszer használatával kapcsolatban (együttesen: az "észrevételek"), az észrevétel eljuttatása révén a KSZK korlátlan és kizárólagos felhasználási jogosultságot szerez. Bármilyen észrevétel kinyilvánítása, beterjesztése vagy felajánlása tehát azt jelenti, hogy az összes vagyoni típusú szerzői jogra és az észrevételekben lévő egyéb tulajdonjogokra vonatkozó, minden jogot, jogcímet és érdekeltséget a KSZK-ra ruháznak át. Így a KSZK minden ilyen - az észrevételekkel kapcsolatos - jog, jogcím és érdekeltség kizárólagos tulajdonosává válik, és azok használatában semmilyen módon nem korlátozható sem kereskedelmi, sem pedig egyéb értelemben. A KSZK - a forrás megjelölésével- korlátozás nélkül jogosult az Ön által bármilyen céllal beterjesztett észrevételek felhasználására, többszörözésére, közzétételére, átdolgozására, belőlük feldolgozások létrehozására, nyilvánosságra hozására, nyilvánossághoz közvetítésére és forgalmazására anélkül, hogy Ön részére ezért bármilyen módon ellenszolgáltatást kellene nyújtania.”

Eltekintve attól, hogy a fenti bekezdésben akkorát vándorol az alany, hogy a fogalmazója nemhogy versenyvizsgán, hanem érettségin is csak fizetett kegyből mehetne át, itt arról van szó, hogy a KSZK fenntartja a jogot a szellemi termék ellopására. Kufárkodhat vele, benevezheti zenésített feldolgozását a Győzike show-ba – mert úgy gondolja, hogy megteheti. Ez a nyilatkozat vastagon törvénysértő, jogilag semmisnek tekinthető.

Ám a kíváncsiság nagy úr: miután átestem a technikailag is "kiforratlan" regisztráción, megnéztem, van-e tantermi vizsgafelkészítőre jelentkezési lehetőség, mert olvashattuk, hogy ezt is ígérte a KSZK. Egy frászt van.

Van viszont ingyenes felkészítő anyag, amit értékes részei ellenére is inkább kukából kivett, összegányolt hablatynak tekinthetünk, s amelyhez – sajnos – komoly szerzők adták a nevüket, nyilván jó pénzért.

A felsőfokú vizsgára felkészítő kiadvány például tényként kezeli, hogy Magyarországon legalább félmillió cigány ember él, holott erre vonatkozóan máig nincs hiteles statisztikai, népszámlálási adat.

Egy másik részben a társadalmi osztályról azt állítják, hogy az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai kategória, pedig ez pont fordítva igaz. De lehet, hogy a szerzők valami alapfokú brossúrára emlékeznek csupán, abból is csak minden tízedik sorra.  Arról nem is beszélve, hogy éppen az elmúlt 30 évben miként változott, árnyalódott e fogalom tartalma.

Egyébként is a zagyva – esetenként bizonyíthatóan szándékosan hazug, társadalmi rendszereket összemosó – fogalomhasználat jellemző a tananyagra, s ami egy köztisztviselőknek szánt anyagban súlyos hiba: keveri a szervezetet a szervvel és a szerveződéssel. 

Kiváló viszont például az EU-ról szóló fejezet, talán az egyetlen, amelyben kizárólag tények szerepelnek.

A honlapon arra is van lehetőség, hogy egyes vizsgakérdéseket megismerhessünk. S itt elszabadult bennem a pokol. Ostoba kérdések sokasága tárult elém, sok esetben hamis, félrevezető válaszokkal. Példaként csupán egyet idézek, mert sajnálom a helyet:

„Válassza ki a lehetséges válaszok közül az egyetlen helyes választ arra, hogy az emberi cselekvéseknek, magatartásoknak milyen lehetséges koordinálása van! 

a)  Politikai koordináció.

b)  Érdekegyeztető koordináció. 

c)  Piaci koordináció.

d)  Katonai koordináció.

e)  Etnikai koordináció.”

Ismét tekintsünk el attól, hogy a feladvány alkotója agyihormon-fékező fogalmazásgátlót vett be, összpontosítsuk a figyelmünket a lényegre!  Na, mit gondoltok, melyik az egyetlen helyes válasz? Ehhez persze tudnunk kell, mit tekintünk „emberi cselekvés”-nek. Mert innentől könnyű válaszolni, gondoljatok csak arra, hogy milyen cselekedettel kezditek a napot, és azt hogyan koordináljátok?

Na ugye, hogy egyből kijött! Mert mi mást is csinálnátok reggelente, mint kiugorván a puhapihe ágyikóból, máris rohantok a piacra a kofákhoz bekoordinálni egy kupica szatmári szilvát?

Igen, a „c” a helyes válasz, okosak vagytok, elvileg lehettek köztisztviselők, csak perkáljátok le a 19 325 forintot!

Mert a birkákat ugyan nem lövik le, de alaposan megkopasztják.

Utóirat:   Telefonon felhívtam a KSZK-t, ahol éppen – véletlenül, persze, véletlenül – szabadságon vannak a nyilatkozásra jogosultak. Megígértem, hogy e blogon nyilvánosan teszem föl a kérdéseket, és majd ők válaszolnak. Kérlek hát Titeket, szóljatok hozzá, kérdezzetek Ti is – aztán ígérem, nyilvánosságra hozom az összes választ. Bár a legegyszerűbb az lenne, ha méltóságosék itt válaszolnának.

Valamikor régen, az államszocializmusból a kapitalizmusba történő fordulat tájékán, sokan azt hitték, hogy ha kitör a verseny, akkor az ostoba, korlátolt, tudatlan vezetők helyét dinamikus, hozzáértő, okos, felkészült, demokratikus vezetők veszik át.

Ennek a gyagya hitnek az alapja az volt, hogy az álomvilágban élők úgy tudták: az elkülönült piaci szereplők közötti szabad verseny arra készteti majd a tulajdonosokat, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a beosztottjaikból, vagyis hogy szorgalmas, igyekvő, önálló, talpraesett, sokoldalú, együttműködő munkatársakkal - tehát ilyen főnökökkel - vegyék körül magukat.

A magyarországi rendszerváltás azonban nem alulról kezdeményezett, nem társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem kívülről irányított-vezényelt átalakulás, amelyben jelentős szerepet játszottak az állami tulajdont „kinövő”, azt magántulajdonná lopó késő-kádári technokraták, az állami nagyvállalatok vezetői, a külföldi befektetői csoportok, a bankárvilág, a valahonnan hirtelen felbukkanó hazai nagy magánvállalkozók és a vezető gazdasági állami bürokrácia.

A későbbiekben részleges, de döntő elitcsere történt: a magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása (a munkaidő abszolút és relatív növelése), a globalizáció “idézte elő”.

Továbbgondolva a hit összeomlásának okát, lényeges, hogy a rendszerváltás után gyorsan kiderült, hogy a piaci verseny a szabadság sokszínű birodalma helyett erősen koncentrált és központosított, monopolizált, továbbá kisebb-nagyobb válságokkal küzdő nemzetközi terepen folyik, egy olyan világrendszer szabályai szerint, mely világrendszerben Kelet-Európa kis országai csupán esetleges nyersanyagkészletükkel és olcsó, többnyire szakképzetlen, rövid élettartamú bérrabszolgáival, ágyútöltelékeivel játszhat szerepet. (A különlegesen szakképzett kelet-európai munkaerőre leginkább agyelszívás és az országból történő „önkéntes” kivitel formájában van szükség.)

Ebben a szereposztásban a nemzetközi tőke érdekeit „szabadon választott” bábkormányok,  a konkrét tőkét (a tulajdonosokat) rabszolgahajcsár típusú vezetők képviselhetik a legeredményesebben.

Hiszen nem az a cél, hogy a vezető vezessen, vagyis szervező és irányító képessége legjavát nyújtva megértesse a dolgozóval, hogy a vállalat termelési folyamatában hol a helye. Miként az se cél,   hogy a dolgozót bevonja a döntései előkészítésébe;  hogy a dolgozónak az ő (szak)képzettségének és személyiségének megfelelően részletezve, a dolgozó nyelvén magyarázza el a feladatokat. Továbbá az se a dolga, hogy  –  ha kell, akár észrevétlenül is  –  segítse a dolgozó és ezáltal kettejük munkáját. Különösen nem kötelessége, hogy alkotó közösséget teremtsen és működtessen; hogy rendszeresen értékelje és jutalmazza a jobb, a  szakszerűbb munkát.

Nem az a feladat, hogy a lustában meglássa a leleményest, a szórakozottban a lényegre összpontosítót, a kevésbé okosban a szorgalmasat, a töprengőben a lelkiismereteset, a kellemetlenül kötekedőben a megbízhatót - felismerje tehát munkatársaiban az egyedit, az értékeset, s  ezáltal mindegyikükben együtt: a kiemelkedőt.

A vezetőnek húsz év óta egyetlen érdemi feladata van: a végrehajtás. Végrehajtatni a – ki tudja, hol és miért, milyen megvesztegetési folyamatokkal körítve született – döntéseket.  Megfélemlítéssel, zsarolással, kényszerítéssel, megszégyenítéssel, kiközösítéssel lenyomni a csapatnak hazudott, valójában az egymástól gondosan elszigetelt, információktól megfosztott dolgozók torkán azt, amire éppen parancsot kapott. Mindezt persze látványos külsőségek: magánhasználatú cégautók, magas költségtérítések, arcpirító fizetések, prémiumok, végkielégítések, udvari luxuskurvák mellett.  És mint a banánköztársaságokban szokás, a vezetői helyeket gyakorta nem a rátermettség, hanem az üzleti-rokoni kapcsolatok határozzák meg.

A birka nép pedig hajbókol a mindenkori hatalomnak, örül, ha jóval áron alul kelletve sikerült bármilyen formában (akár alkalmazottként, akár vállalkozóként) eladnia magát, s önmaga eladásának érdekében eladná a saját anyját is – hiszen a kényszerrel takarózva kibújhat a döntés felelőssége és az ellenállás, a változtatni akarás közösségi kötelezettsége alól. Mindig is ezt csinálta.

Szencsen (sznoboknak: Shenzhen) Hongkong mellett, a dél-kínai Kanton tartományban található, lakossága megközelíti a 13 milliót. A múlt század ’70-es éveinek vége óta a külföldi működőtőke-beruházások központja, a leggyorsabban fejlődő kínai város, és Sanghaj után a legforgalmasabb kínai kikötő.

Az elmúlt 20 évben a külföldiek több mint 30 milliárd dollárt fektettek be gyárakba, a kínaiakkal közös vállalatokba. Szencsen a kínai városok versenyében 2008-ban a második helyet foglalta el.  A ténylegesen megvalósult külföldi befektetések meghaladták a múlt évben a 4 000 millió dollárt, ami 10,5%-os növekedést jelent. Szencsenben 180 ezer vállalkozás  és 200 ezer kisebb magáncég, üzlet működik – ez utóbbiakat nem tekintik „igazi” vállalkozásnak az ottaniak.

Környezetvédelmi beruházásai miatt Szencsent az ENSZ kitüntette a Zöld város címmel.

Egyebek mellett ezt tudtam meg a múlt csütörtökön egy sajtóbeszélgetésen, amit az Aquaprofit nevű magyar részvénytársaság tartott abból az alkalomból, hogy kínai-magyar vegyesvállalati formában, vízügyi tanácsadó cégként betörtek a szencseni  piacra. Nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint a város iható vezetékes vízhálózatának a megteremtése.  Ismétlem, 13 millió emberről van szó, egyharmaddal többről, mint hazánk lakossága.

Azt is megtudtam, hogy Kínában eddig mindössze néhány tucat magyar cég próbálkozott sikerrel, miközben Magyarországon több ezer kínai vállalkozást tartanak nyilván.

Az Aquaprofit sikerének egyik titka a sajtóbeszélgetés házigazdái szerint az, hogy alkalmazkodtak a kínai fél szokásaihoz. Mert bár Kínának továbbra is az üzlet a célja, és ebből a szempontból kapitalistább, mint Magyarország, az üzletnek vannak feltételei. Ha valaki Kínában akar eredményes lenni, akkor meg kell ismernie e hatalmas birodalom kultúráját, történelmét, hagyományait – és meg kell tanulnia kínaiul. Így tett az Aquaprofit is: két éven keresztül tanultak a vezetői kínaiul és mutatták magukat sokszor Szencsenben, hogy kapcsolatokat építhessenek ki.  Mert ugyan sokan tanulnak Kínában is angolul, ám a majdani vízügyi beruházásokat megvalósító szakmunkások nem értenék sem az angol, sem a magyar beszédet. Különben is, hogyan nézne ki, ha egy vállalat főnöke nem beszélne a dolgozók nyelvén? Sokkal olcsóbb néhány embert megtanítani kínaiul, mint az egész várost angolul vagy magyarul.  Az üzlet alapja amúgy is a bizalom – hogy is bízhatok abban, aki tőlem akar valamit, és még a nyelvemet se beszéli?

Érdekes, hogy az angol vagy amerikai cégeknek még így is megéri Kínába tőkét fektetni. Mert azt is megtudtam ezen a – tudom, reklámcélú – beszélgetésen, hogy nemcsak a magyarok tisztelik meg a kínaikat, hanem az amcsi górék is kínaiul beszélnek. És ez nem kegy, hanem természetes.  És ne tessék nekem azzal jönni, hogy Kína nagy, meg hogy oda önként akar menni a tőke, nálunk meg könyörögni kell neki, meg hogy nem Kína tartozik az USA-nak, hanem fordítva.  Mert talán tetszenek emlékezni arra médiatörténetileg páratlanul felemelő pillanatra, amikor az olimpiai játékok megnyitójának közvetítésekor a Magyar Televízió üdvöskéjének, Baló Full-HD Györgynek egyik első mondata valami ilyesmi  volt, hogy „Büdös van”. És mintha az egész magyar sajtó azon buzgólkodott volna akkortájt, hogy hátha elkúrnak valamit a pekingiek, és mégse jön a hájtekk sárga veszedelem.  Mostanában is azt tapasztalom, hogy titkon azt szeretnénk: Kína is menjen csődbe a gazdasági világválság hatására. Hát nem fog, sőt, újabb és újabb központi termelésélénkítő, környezetvédelmi és vidékfejlesztő-életminőség javító programok születnek.

De ha már a sportnál tartunk: 2011-ben Szencsenben rendezik meg a nyári Universiadet.  A rendezvény egyik látványossága az a kiállítás lesz, amit kínai és magyar gyermekrajzokból állítanak majd össze. A díjnyertes rajzokat a már említett vegyesvállalat könyv formájában is meg fogja jelentetni, és számít arra, hogy világszerte sokan fogják elolvasni a kísérő szöveget is. Mit gondoltok, milyen nyelvű lesz ez a szöveg? Kínai? Magyar? Netán angol? Kár találgatni: mind a három.

Szóval… Nem lehetne nálunk is így? Mindig olyan nyelven, nyelveken beszélni, amiken meg is értjük egymást erőszak, pöffeszkedés, elnyomás és birkamód-megalázkodás, szenvedés nélkül . Barátságból, üzleti érdekből, meg csak úgy.

Magyarországon a legtöbb településen van vezetékes víz, és ez a víz iható.  A hegységekben keményebb, tehát finomabb a víz, a síkságokon kevesebb ásványi anyagot tartalmaz, ezért nem olyan finom, viszont szebben lehet mosni vele.

Ám a birka nép nem szereti a saját vizét.  Az olyan snassz. Meg van benne klór. Inkább palackvizet szlopál, mert az meg olyan trendi.  A birka nép gazdag, mert sokszoros (állítólag 1500-szoros) áron kapható a palackvíz a boltban, ahhoz képest, mintha csak megnyitná a csapot.

Miután a birka nép megitta a palackból a vizet, eldobja az üres palackot. Ott dobja el, ahol eszébe jut: a villamoson, az utcán, az erdei úton, a kuka vagy a szelektív gyűjtő  mellett.  A kukába ugyanis nem fér már a többi üres palacktól, de ez a birka népet nem zavarja, a birka nép szereti a koszt.

Ha a birka nép a tisztaságot szeretné, akkor nem vedelne palackvizet, nem adna ki sok pénzt környezetszennyező műanyag palackra.  A palackvíznek ugyanis ez a legdrágább és legmaradandóbb összetevője.

A palackvíznek persze több fajtája van;  közöttük vannak gyógyhatású – és hányás nélkül csak kellő hősiességet vállalva fogyasztható, leginkább keserű – epevizek, léteznek továbbá  ásványvizek is, de a legtöbb palackvíz a csapvíz ásványi anyaggal történő turbósításával keletkezik.  Még az is előfordul, hogy semmit nem tesznek a csapvízbe,  csak palackkal veszik körül.  Az „igény” ugyanis sokkal nagyobb a palackvízre, mint amennyit ásványvízből fedezni lehetne, hasonlatosan ahhoz, ahogy közel sem terem annyi narancs, mint amennyi „narancslevet” iszunk.

Elismerem, vannak országok, ahol ihatatlan a csapvíz; ilyen volt az egykori NDK is, ahol amikor a szakmai gyakorlatomat töltöttem, csak arra emlékszem, hogy már odafelé a vonaton, az étkező kocsiban sört kértünk, és ettől kezdve köd az a három hét. Még az „elvi antialkoholista” kísérő tanárunkat is sikerült átnevelnünk néhány hét alatt a lágerben, így mire országjáró utunk során hajnali fél négykor Rostockba értünk, üvöltött a pályaudvar és a kolesz közötti úton: - Milyen egy szar ország, ahol a dolgozónak szomjaznia kell, mert sehol nincs egy nyitott kocsma, baszmeg, Honecker!  (Egyszer azért mégis megírom ennek a fájdalmas-édes három hétnek a történetét is,  ha felfedeztem azt a néhány memória-sejtemet,  ami e csodás időszakból megmaradt.)

De mit tegyen az az ember, aki iható csapvíz mellett  is ragaszkodik a palackvízhez, és nem hiszi, hogy egy néhány évvel ezelőtti reprezentatív rendezvényen használt margitszigeti vizes palackokba töltöttük a pesti csapvizet (a bugyborékkal dúsítottat autoszifonnal állítottam elő), mégsem halt meg senki vízmérgezésben?

Nos, a nagy melegre tekintettel, az ilyen palackvízbuzinak azt javaslom, hogy csináljon házi jeges teát.  Én a Twinings cég tanfolyamán, két évvel ezelőtt tanultam meg,  hogyan kell ilyet készíteni, mert nem ám úgy, hogy felforraljuk a vizet.

Hanem úgy, hogy egy nagy porcelán tálba vagy kancsóba hideg csapvizet engedünk, és ebbe lógatjuk bele a  –  minőségi, mert különben okádék lesz  –  teafiltereket.  Kb. másfél decinként egy-egy filtert. Igen, ez egy drága tea lesz, de nagyon üdítő!  A tálat filterestől betesszük dideregni a hűtőbe (nem a fagyasztóba!) kb. fél órára.

Ha kivettük, ízesíthetjük, de pl. a „Twinings Green Tea and Lemon”-t isten őrizz elrontani, az már úgyis aromásított. (Van natúrból is olyan, amit vétek szennyezni, ilyen pl. a „Twinings Celebration 300”, ami az egyik legdrágább filteres tea…  Én is csak ajándékba kaptam, mert akkor volt 300 éves a cég.) Hogy más fimon teát is mondjak, a Teekanne sorozat is csuda jó, de persze az is drága.

Ha nem fogyasztjuk el azonnal a teát, akár palackozhatjuk is, az illúzió kedvéért jól (!), de nem vegyszerrel kimosott Rauch vagy Nestea műanyagba.  Kb. 10-szer használható egy-egy palack.  És akkor trendik is maradtok birkák, meg jól is esik.

A rászorulók többségének a jövőben már nem jár támogatás az új szemüveg árához - olvasható a szerdai Népszabadságban.

A napilap szerint a látássérültek 90 százalékát érinti az új rendelet, amely szerint augusztus közepétől a hat dioptria alatti szemüveglencsékhez és kontaktlencsékhez egyetlen fillér támogatást sem ad az egészségbiztosító.

Az intézkedés szakemberek szerint oda vezethet, hogy az emberek végképp a bevásárlóközpontok turkálóiban fognak szemüvegeket venni - írja a Népszabadság.

Dankó Dávid, az OEP főosztályvezető-helyettese lapnak azt mondta: amennyit eddig adtak, a betegnek túl kevés volt, a biztosítónak viszont túl nagy kiadást jelentett.

...........

Hát nem ám az történik, hogy a biztosító növeli a támogatást, és növelné a bevételeit. Nem. Akinek szemüvegre van szüksége, fizessen, mint állat. Hiába állampolgári jog az egészséghez való jog. A látáshoz való jogot kivették belőle.

Tegyük föl, hogy egy öttagú családban mindenki szemüveges, DE senkinek nem kell szódásüveg-lencse. Tehát 6 dioptria alatti a lencse,viszont ún.cilinderes, ami a közhit szerint a bandzsaságot javítja, a szakma szerint viszont "Megbarátkozhatunk még egy, az elnevezésével zavarokat kavaró fogalommal, az ún. „szemtengely-ferdeséggel”.
Az elnevezés alapján sokan (logikusan) a kancsalságra gondolnak, valójában egy olyan speciális fénytörési eltérésről van szó, amikor a szem  különböző tengelyeiben eltérő a fénytörés. Ezt az úgynevezett cilinder (a speciális kalap neve ugyaninnen származik), vagyis cilinderes lencsével korrigáljuk.Az ilyen páciens szemüveg nélkül mindent kissé torzan, vagy „szellemképesen” lát."

Namost,az ilyen lencse kurva drága.

Még nagyobb a baj, ha külön szemüveget kell használni az utcán és olvasáshoz.A bifokális vagy a folyamatos átmenetes lencse ilyenkor nem mindig megoldás, különösen idős korban nem. Tehát két szemüveg, két kerettel. és ha megelégszünk az olcsó, 10 000 forint alatti kerettel, akkor is 200 ezer forint körül járunk.

ÉS SENKI NEM TILTAKOZIK!

"A birka nép istenére esküszünk, esküszünk,

hogy mindig birka nép leszünk"

Sokan és sokszor mondják, hogy a magyar birka nép. Így van-e vagy sem? Erről fog szólni ez a blog, írjatok hát történeteket, eseteket a birkanep.lajt.hu címre!