Gondolkodtam, hogy most akkor a hűtlenségről vagy a hűségről írjak-e. Holott tudom, hogy az egész kérdés csak azért van, mert bármelyik feltételezi a másikat, mint árnyék a fényt, vagy plasztikusabban: mint bankrabló a bankot.
Hogy milyen régi ez a fogalom, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, mikor és milyen módon történt meg az első árulás, ki volt az első áruló, az első hűtlenkedő.
Valamikor, nagyon régen, a mai értelemben vett párkapcsolati hűség például nem létezett. Az ember nem monogám, legfeljebb kezdetben nem élt olyan hosszú ideig, hogy a poligámságát nagyon kiélhette volna. De azért igyekezett. Az ember közösségben élt, és e közösség volt az, amelyhez hűségesnek kellett lenni, a közösség egyes egyedeihez csaknem biztosan nem. Ha viszont valaki a közösséghez volt hűtlen, minden bizonnyal éhen halt, az is lehet, hogy ezt „megsegítették” a társai.
A későbbiek folyamán sem belső kényszer volt a hűség vagy annak látszata, hanem nagyon is a magántulajdonhoz kötődő parancs, külső törvény volt. S egyre több mindenhez kellett hűségesnek lenni: a házastárshoz, a királyhoz, a hazához, a néphez, a lakóhelyhez, a munkahelyhez, az Istenhez, a Párthoz – vagy éppen a távközlési szolgáltatóhoz. A náci Németországban egyenesen Hitlernek fogadtak hűséget azok, akik abban a kegyben részesültek, hogy a frontra mehettek. És ugyanebben a rezsimben szüntették meg hivatalosan is a szexuális hűséget: a német nőnek szülőgépnek kellett lennie, bármelyik "engedélyezett" árja férfival le kellett feküdnie, ha még nem volt négy gyermeke.
A hűséget a társadalom jutalmazza, a hűtlenséget bünteti. Illetve… sokáig érdemnek számított, ha ugyanazon a munkahelyen minél hosszabb ideig dolgozott valaki. Ennek feltehetően az a vélelem volt az oka, hogy minél tovább dolgozik valaki ugyanott, annál jobban végzi ugyanazt a munkát. Lehetett az is az ok, hogy könnyebb a munkaerő gazdálkodás tervezése, ha stabil törzsgárdára lehet számítani, ha nem kell újból és újból betanítani a dolgozókat, ha a technológiai titkok kiszivárgásának kisebb az esélye,ha a dolgozók érzelmileg is kötődnek a céghez, mert akkor kevesebbet kell nekik fizetni, s inkább vallják az együtt sírunk – együtt nevetünk elvét. Ebben az időszakban erkölcsileg és anyagilag is jutalmazták a hűséges dolgozókat, és igyekeztek is olyan feltételeket teremteni, amelyek megnehezítik az elkószálást. Hosszú távú, kedvezményes vállalati hitelekkel, tanulmányi szerződésekkel, sokrétű szociális, jóléti juttatásokkal versengtek a dolgozók megtartásáért.
Attól kezdve azonban, amikortól a nagyipari termelés felbomlott, amikortól a dolgozó elszigetelése lett a cél, a munkahelyi hűség erényből hátránnyá vált. A világ számos országában olyan helyzetbe hozzák a már régebben a cégnél dolgozók többségét, hogy ne pozitív, hanem negatív érzelmeket tápláljon a céggel szemben, és igyekezzék más munkahelyet találni magának. Ha ez mégsem sikerül, akkor egyszerűen kirúgják.
A munkahelyi hűtlenségnek van egy, az én számomra különösen gusztustalan formája. Ez pedig a profi sport területe. A sportot egyesületekben űzik, és a szurkoló pl. a Fradinak, a Dózsának (bocsi, UTE), az MTK-nak vagy a magyar nemzeti válogatottnak drukkol. És egykor elképzelhetetlen volt, hogy Albert Flóri ne a Fradiban, a Bene ne a Dózsában, Sándor Csikar ne az MTK-ban játsszon, legalábbis nevezettek csúcskorszakában. De változnak az idők: a játékosok ugyanúgy adhatók-vehetők, mint bármely árucikk. Persze, korábban is volt példa ilyesmire: az aranylábú Puskás Öcsi kizárólag a pénz miatt ragadt kint, az Alzheimer-kór tünetei akkor még nem jelentkeztek nála. Röhej, hogy erről a „nagy magyar”-ról stadion van elnevezve…
Bizonyos időszakokban más területen is követelmény a hűtlenkedés. Ilyen időszak a termelési viszonyok radikális megváltozásának, a forradalmaknak, ellenforradalmaknak, rendszerváltozásoknak a kora. Hiszen az állam erőszakszervezeteinek – katonaság, rendőrség – dolgozói mindig az előző rendszernek fogadnak hűséget, ám ezt az esküt csak addig veszik komolyan, ameddig „rend” van. Minden formációváltás feltételezi, hogy az erőszakszervezetek dolgozói és az állami végrehajtó apparátus munkatársai átállnak.
De mikor is kezdünk hűségesek lenni? Ösztönösen a születésünk után, azonnal. Hiszen szükségünk van az anyai védelemre és táplálékforrásra egyaránt. Csakhogy ez nem igaz. Nem a szülőanyánk védelmére, hanem valamilyen „anya” védelmére van szükségünk, és bár feltehetően a saját édesanyánk teje tartalmazza a legbarátságosabb összetételű papit, nem nagy tragédia, ha más szoptat minket. (Az már nagyobb baj, ha tápszerrel pótolják a tejet – bár Magyarországon mindig is az anyatejes táplálást szorgalmazták, kényelemszeretetből vagy a mell alakjának megőrzése okán sok anya szokott le túl korán a szoptatásról.)
Az anyához, a szülőkhöz való viszony kezdeti szakasza tehát még nem hűség, hanem ragaszkodás. De éppen e ragaszkodással függ össze az első hűtlenség, amit művelnek ellenünk. A bölcsődékben van egy néhány hetes szakasz, amit beszoktatásnak hívnak. Ennek az a lényege, hogy egyre több időre szakítják el a porontyot az anyjától, segítve neki a beilleszkedést a bölcsibe. Ez a szakasz mindhárom fél számára nehéz időszak: a gyerek bömböl, a szülőnek fáj a szíve, a gondozónő pedig félhullán tér haza. A kicsik azonban általában beszoknak a „törvényes határidőre” – mi mást is tehetnének. Most persze nem beszélünk azokról a rettenetekről, mint amilyen az egyik, beszélni még alig tudó kisfiúval történt meg. Tőle úgy búcsúzott az édesanyja, amikor az első napon a bölcsiben hagyta, hogy mindjárt jön, csak a CBA-ba ment. Különös bölcsi volt ez, olyan, ahová soha többé nem jönnek vissza az anyák. A kicsi pedig hónapokon keresztül csak egyetlen szót ismételgetett: CBA.
De van itt egy másik hűtlenség is. A felnőttek – az anya és az apa – egymás iránti hűségének nagy próbatétele a gyerek. A gyerek, aki azért születik, mert a szülők szeretik egymást. Csakhogy a gyerek ellátása az édesanyától nagy energiákat von el; kezdetben olyan nagyokat, hogy nincs erő az édesapát is szeretni. Ha tartósan rögzül ez az állapot, ha az anya „hűtlen” lesz az apához, az apa új társat keres. Sokan nem értik, hogy a pasik miért ilyen önzők. Leírtam már sokszor, de most megismétlem: másként szereti a két felnőtt a gyereket és egymást. Az anya közvetlenül szereti a gyermekét, és akkor szereti a másik felnőttet, ha az jó apa. Az apa az anyán keresztül szereti a gyermekét, - hiszen a kicsi az anyán keresztül született meg -, és ha az anya szereti őt, akkor jó apa is tud lenni. Elismerem, nem mindig van ez így, de azt meg Ti ismerjétek el, birkák, hogy nagyon kényes dolog ez a fajta háromszög (négyszög, ötszög…). Persze, szerepekről is szó van itt. Az „anyaszerep” a védelem, a magamhoz szorítás, az „apaszerep” a kilökés, ezért szoktuk mi, pasik, föl-földobni a bébit. Hadd szokja a gyűrődést! Ám ha a férfi nem kapja meg a napi ölelés-adagját, helyette folyton kilökik… értitek már? Mint ahogy azt is értitek, gondolom, hogy az ölelés se megy önmagától, a pasiknak is meg kell dolgozni érte. Hűségesen meg kell dolgozni… "tedd könnyűvé énnekem / ezt a nehéz hűséget".
A beszokást követően sok gyerek megszereti a bölcsődét és a gondozónőjét. Majd eljön a ballagás, s aztán új közösség, új gondozók: az óvoda. Majd még újabbak és még újabbak. Végiggondolta már valaki, hogy e sok közösségváltás is érleli bennünk a hűtlenséget? Hogy az egyre inkább tudatosodó és érzelmileg fejlődő embert hányszor szakítják el a barátaitól, a gyermekkori szerelmeitől? Hogy egy-egy lakóhelyváltás miként rongálja a hűségtudatunkat? Hogy éppen ezért milyen rohadtság azt szajkózni, hogy az emberek nem elég mobilak csupán azért, mert nem akarnak évente-kétévente máshol lakni a munkáltatók kedvéért? S ha sokan végiggondolták ezt, akkor még nagyobb a baj.
„A hűség a bölcs ember szerelme” – írta Ancsel Éva filozófus. Aha… Könnyű hűségesnek lennie annak, aki már nem hűtlenkedhet. De milyen nehéz lehetett azoknak, akik a férjüket kísérték a frontra, s vártak rájuk évekig. S vártak rájuk akkor is, amikor már felesleges volt várni. Sokan és sokszor megénekelték már ezeket a hősi hűségeket. Sokszor megénekelték azt is, amikor nem tudott várni az egyik vagy a másik fél. Elítéljük őket? Miért is tennénk, hiszen tán mi magunk se várnánk. Mi magunk is hűtlenkedünk, pedig sokkal békésebb a helyzet. Van, aki többet, van, aki kevesebbet. Aki általában is nyitottabb a világra, az többet. Aki zárkózottabb, az kevesebbet. A zaklatottabb életvitelűek – művészek, feltalálók – általában hűtlenkedők, a nyugodtabb életet élők hűségesebbek.
Aztán még: van, aki egy életen át hűséges a világnézetéhez. Van, aki megvilágosul. S van, akinek a köpönyegforgatás a világnézete.
Az persze igaz, hogy egyre bölcsebbek leszünk. Hűségesebbek a tárgyainkhoz is, az emlékeinkhez is: keressük, amibe még kapaszkodhatunk. Azt kezdik mondogatni a hűségünkre, hogy rugalmatlanok vagyunk. Miközben egyre többen lesznek hűtlenek hozzánk, egyre többeket veszítünk el, immár nem akaratlagosan. Ám amíg ránk nem kerül a sor, nem hisszük el, hogy hozzánk is hűtlen lesz az élet – mi is hűtlenek leszünk az élethez.
