Aki valamelyest is ismeri a magyar népegészségügy történetét, tudja, hogy a II. világháború utáni egészségügyi politikai legfőbb célkitűzése a fertőző betegségek legyőzése volt. Azt is tudjuk, hogy a legszégyenletesebb hungarikumunk a nyomor és a tudatlanság szülte népbetegség: a tüdőbaj, a morbus hungaricus volt. A főcsapás tehát a tbc leküzdése és megelőzése volt, de ezzel együtt a többi nagyon veszélyes kór is szerepelt a listán.
A küzdelemnek két fontos összetevője volt. Az első az általános életszínvonal emelése, a nyomor és a nyomortelepek felszámolása, az írástudatlanság, tehát az iskolázatlanság csökkentése – s ezáltal a higiéniás feltételek, az egészségesebb életmód kialakítása. A második az általános, magas színvonalú és társadalmilag finanszírozott (ingyenes) egészségügyi ellátás. Lehet molyolni azon, hogy melyik összetevő hogyan jött be, és hogy később milyen torzulások következtek, tény azonban, hogy néhány esztendő alatt megszűnt az éhinség, a nagyvárosokból eltűntek a legrettenetesebb nyomortelepek, ellenőrzötté vált a tej útja, s ezzel a tbc terjedésének legfontosabb lehetősége (miközben nőtt a tejfogyasztás), a tanyák kivételével mindenhová elért az elektromos áram – s vele együtt a kultúra: nagy társadalmi csoportok váltak legalább alapfokon írástudóvá. Továbbá a nemzetközi statisztikákban előkelő helyre kerültünk az egészségügy látványos fejlődése tekintetében: pl. töredékére esett a csecsemőhalandóság, s egy olyan tüdőszűrő hálózat épült ki, amelyet azóta is követendő példaként tanítanak, szerte a világon.
A történethez tartozik, hogy a kb. 60 évvel ezelőtti nagyon szegény Magyarország a bevételeihez képest lényegesen többet költött a mindenkori legmodernebb gyógyászati eszközök előállítására és beszerzésére, mint ma. A gümőkórt pl. nem lehetett volna legyőzni az aranynál is drágább penicillin-származék, a Streptomicyn nélkül.
A járványok megelőzésében pedig döntő szerepet játszottak az ingyenessé és kötelezővé tett védőoltások. Az, hogy ma Magyarországon ismeretlen egy csomó betegség annak ellenére, hogy a legtöbb ember életszínvonala folyamatosan csökken, és annak ellenére, hogy huszonöt éve egyfolytában egyre kevesebbet költ az állam népegészségügyre (e pénz elköltésének módjáról nem is beszélve), az annak a fejlett ellátásnak köszönhető, ami az ötvenes években vált általánossá.
A védőoltások természetesen nem veszélytelenek. De ha az oltóanyag végigmegy azokon a minősítési eljárásokon, amelyek a tudomány a kornak megfelelő állása szerint az oltóanyag csekély veszélyességét igazolják, akkor általában nem lehet filozofálgatás tárgya, hogy kapjanak-e oltásokat az emberek vagy ne, mert a járvány nem türelnes. Természetesen minden egyedi érzékenység esetében mérlegelni kell, hogy az illető egyénre nézve nincs e súlyos hatással az oltás. S az is természetes, hogy a vakcina fejlesztése nem állhat le, mert egy idő után újabb, esetenként egyre agresszívabb, a korábbi oltóanyagot kiröhögő törzsek alakulhatnak ki.
Amikor én csecsemő voltam, akkor például minden lehetséges teszten sikerrel szerepelt a Di-per-te oltás. Ez egy kombinált oltásfajta, hogy ne kelljen annyiszor megdöfni a kicsit. A diftéria (Di) vagy torokgyík rettegett betegség volt, 1953-ban még tízerek betegedtek meg diftériában, de a védőoltás hatására csak a tankonyvekben szerepel már a törökgyík. A pertussis (Per), vagyis a szamárköhögés szintén a múlté, bár egy-egy eset ma is előfordul. A tetanuszbaktérium (Te) pedig földdel érintkező sebekből kiindulva okoz súlyos betegséget. Ez az oltás nem szól örökre, több emlékeztető oltás kell az immunrendszernek.
Abban az időben gyermekek százezrei kaptak Di-per-te oltásokat. Szövődmények senkinél nem léptek föl. Statisztikai értelemben senkinél. E sok százezerből mindössze három esetről tudunk, akinek a szervezete nem tűrte az oltóanyagot. Mindhárman súlyos agyhártyagyulladást és vérmérgezést kaptak. E két betegség külön-külön is megölte volna őket. Hármójuk közül ketten az oltást követően néhány óra alatt meg is haltak. S bár a Péterfy Sándor utcai kórház csecsemő osztályának doktornője tudta, hogy nagyon picike az esély, Dr. Endrődy Irén éjjel-nappal a kis betege ágyánál volt, együtt reménykedett a szülőkkel, hogy lesz-e értelme a sokadszori vérátömlesztésnek és az egyéb kezeléseknek. Aztán az egyik reggel, amikor a szenvedéseitől alig pihegő csecsemő kinyitotta a szemét, a doktornő lassan elhúzta az ujját a gyerek szemecskéi előtt. A kékszínű szempár követte az ujj mozgását, és a doktornő felkiáltott: élni fog!
Azóta is élek. Hozzá kell tenni, hogy ez a doktor néni egyetlen fillért és semmilyen ajándékot sem fogadott el a szüleimtől. Ha úgy tetszik, a két elhunyt gyerek és az én történetem hozzájárult az oltás továbbfejlesztéséhez, sőt ahhoz, hogy a Di-per-tét felváltsa egy sokkal hatékonyabb, még összetettebb, több betegség ellen védő oltóanyag. Azóta már más kísérletekből is tudjuk, hogy a Di-per-te és utódai az arra érzékenyeknél agyhártyagyulladást válthatnak ki, s ennek megelőzésére-kezelésére külön vakcinát alkalmaznak, illetve van, aki nerm kaphat oltást.
Nagyon fontos azonban, hogy az oltóanyagok tesztjei és más gyógyszertesztek valóban megbízhatók, tudományos szempontból kikezdhetetlenek legyenek. Ha ugyanis – miként a génmódosított növények esetében kiderült – a minősítő intézetek nem ténylegesen függetlenek, hanem a finanszírozó tőke akaratának megfelelő eredményt igazolják, akkor visszajutunk egy sokkal régebbi korszakba, abba, amikor az egyén csak a saját tapasztalatának hihetett. Nyilvánvalóan lehetetlen ekkorát visszalépni. És mert lehetetlen és nem is kívánatos, egy ilyen állapot abban erősít meg bennünket, hogy tehetetlenek vagyunk a gazdasági nagyhatalmakkal szemben. Leszerel, birkásít.
Ilyenkor szokták hangsúlyozni a civil kontrol szükségességét. Napjaink civil szervezetei azonban gyengék, tehát ugyanúgy korrumpálhatók, mint az állam vagy más cégek, és akkor megint visszajutottunk oda, hogy nem tehetünk semmit, azt csinálnak velünk és belőlünk, amit akarnak.
Sajnos, láttunk már példát a magyarországi egészségügy történetében arra, hogy jóhiszemű embereket használtak nagyon veszélyes kísérletekhez. Kevesen tudják, mert senki nem meri nyilvánosságra hozni, hogy ilyen volt a Dr. Czeizel Mengele Endre vezette "optimális családtervezési modell", amelynek során a gyermeket váró anyukák magzatvédő vitamint kaptak egy kapszulában. Csakhogy, miként kiderült, a kapszulák egy része üres volt, tehát a magzatot semmi sem védte. A modell nem volt más, mint egy svájci gyógyszergyár kísérlete.
A magyarországi oltóanyag cirkusznak tehát sokkal nagyobb a tétje, mintsem az, hogy az új influenzától való védelem mellett mekkora az oltás kockázata. A tét az, hogy teljesen magunkra maradunk-e ezután, vagy mégis bízhatunk a tudósainkban és orvosainkban.
Ha igaz, hogy a szert nem tesztelték tisztességesen, akkor a kormányzat felelőssége óriási, kapzsi cinizmusa, társadalmi kártékonysága határtalan.
Ha az interneten futó állítások hamisak, akkor ezen állítások kitalálói és terjesztői aljas gazemberek, és egy amúgy is hitelét veszített rezsim gyengeségeit használják ki, ki tudja, milyen célból.
Miközben e sorokat írom, megjelent a hír, hogy Székely Tamás egészségügyi miniszter ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a legfőbb ügyésznél az új influenza elleni vakcináról az interneten és a sajtóban terjesztett hamis, alaptalan állítások miatt.
A múlt héten a 84 éves édesanyám beoltatta magát az új szerrel. Kutyabaja sincsen.
