Még egyszer végigsétált az úton, megjegyezve minden homlokzatot, kerítést, sarkot, jelzőlámpát. Tudta, hogy sokáig nem fog arra járni. Lehet, hogy soha többé. 

Nagyon gyűlölte ezeket az utolsó utakat. Azt is gyűlölte, hogy mindig készült rájuk. Az első naptól kezdve. Amikor még kérdezni kellett, hol is kell elfordulnia, mi van a házzal szemben, melyik szakasz a legcsúszósabb fagy esetén.

Pár nap múlva már ő igazította útba a tájékozatlanokat, és egyre inkább azt érezte, hogy most otthon van. Biztonságban. De mégis minden nap újból és újból készült arra, hogy mi lesz, ha el kell mennie.

Akadt néhány olyan út, amin évtizedekig járt, meg sok olyan is, amelyen röpke pár hétig vagy hónapig, De minden útnak bizalmat szavazott, hátha ez lesz az, amin az élete végéig közlekedhet. Amely elég széles ahhoz, hogy sosem unalmas, és körültekintően határolt, hogy el ne tévedjen rajta. Ahonnan nem üldözik el, és amelyen célba ér.

Még csak az sem igaz, hogy nem volt néhány ilyen út. De volt, ami egyszerűen csak véget ért, amolyan egyszer használatos vagy egyéjszakás út volt, noha ő mindig reménykedett, hogy az utak sosem érhetnek véget, és hogy addig járhatunk rajtuk, amíg a kedvünk tartja, vagyis örökké.

És olyan út is volt, amiről ő tért le egy másik, jobbnak tűnő, vagy egyszerűen csak eddig még nem ismert út kedvéért, hátha… Tudta, hogy a „járt utat járatlanért el ne hagyd” mondás csak még unalmasabbá, kopottabbá tenné a régi utat. Ám az új út csak a felszínen volt új, s nem felfelé, hanem lefelé vezetett.

Az biztos, hogy sokféle utat ismert meg. Több úton járt, csavargott, menetelt büszkén vagy kúszott szánni valón, mint bárki más.

Már régóta nincs út. Legfeljebb sikátorok emlékeztetnek a világra szóló utazásokra. S az útelágazásoknál – annál a kevésnél, ami még maradt – nem fénytündérek ünneplik őt örömmel, hanem fekete lyuklovagok várják, mikor foszthatják ki az utak átkozott emlékeiből is.