„Néha azt veszem észre, hogy még én is tele vagyok szörnyű előítéletekkel. Hát mit akarok akkor tőlük? Múlt héten bejön egy asszony, és sír. Három hónapja nem kapott gyerektartást. Kérdezem, hol a férje? Nem a férje, csak együtt élnek. Született két gyerek, aztán ott hagyta. Hallgatom az asszonyt, és egyszer csak észreveszem, hogy valami furcsa fenntartással vagyok iránta. Csak azért, mert nem a férje, mert nem írt alá egy nyomorult papírt. Rettenetes, nem? Attól nem lehet pontosan olyan becsületes, mint más? Vagy nem szeretheti annyira azt az embert? Szégyen, hogy milyen ostobák vagyunk. Az értelmünk néha hiába tud valamit. Évszázados tehetetlenség van az ügyek mögött. Nincs biztonságérzetük. Bizalmatlanok és boldogtalanok mind. Az emberek nagy része így él.”

Na birkák! Mit gondoltok, Mikor hangzottak el az iménti mondatok? Tegnap? Tavaly? Öt éve? Húsz évvel ezelőtt? 

Félelmetes…  1964-ben mutatták be Szabó István Álmodozások kora című filmjét;  a főcím szerint játszott benne például Béres Ilona, Halász Judit, Esztergályos Cili (még nem Cecília), Bujtor István, Kovalik Károly, Rajz János, Sinkovits Imre és Gábor Miklós. Továbbá egy főiskolai hallgató is: Bálint András.

A lelkemnek legkedvesebb magyar film ez, talán mert a filmbéli munkahely az én szűkebb hazám, s mert olyan szép a film hangja is, hogy tanítani lehetne. Naná, hogy tanítom. Azoknak, akik meglepődve elnevetik magukat, hogy jé, ilyen volt fiatalon a Halász Judit nagymama, és akik nem tudják, hogy ki az a Béres Ilona.

De mintha az eltelt 47 esztendő alatt semmi nem változott volna. Pedig volt azóta hosszú haj és miniszoknya, új gazdasági mechanizmus, a legvidámabb barakk, a szocializmus vívmányainak megőrzése majd feladása, rendszerváltás, ágyútalpon temetés, médiaháború, diáksziget, Bokros-csomag,  koronaúsztatás, öszödi kitárulkozás, Facebook… 

Az évszázados tehetetlenség azonban változatlan. A maradék biztonságérzet is elillant, s 30-40 éves barátaimat hallgatva, az az érzésem, hogy bizalmatlanok és boldogtalanok mind. Mintha valamit rosszul csináltak volna az életükben. Talán túl hosszú ideig nem érdekelte őket a jövő. Nem is érdekelhette, amikor azt sem tudták, másnap mire számíthatnak, így azután nem is nagyon vágyódtak társra, csak pillanatnyi örömökre. Egy-egy villanásra, hogy legalább olykor történjék valami, amiért nem furdalja őket a lelkiismeret, s amivel nem kell elszámolni. Szüleik, nagyszüleik nyomorúságos, piti és gyakorta eseménytelen rabszolga-életét ugyanis bárminek tekinthették, csak jó példának nem.

Ám közben számolni felejtettek el. Nemcsak az éveiket nem számolták, arra sem gondoltak, hogy elfogy a választható pasik/csajok színe-java. Vagyis azok fogynak el, akiket eddig prédának tekintettek csupán: az előnyös külsejű, okos, gazdag és fiatal fiúk és lányok mennyisége korlátozott.

Most kétségbeesetten érzékelik, hogy már csak a selejt maradt, azok, akik ugyanolyanok, mint ők; mert akiket szívesen választanának, menekülnek, ha meghallják azt a szót, hogy házasság.

Vajon miért válik céllá a házasság egy olyan országban, ahol a házasságoknak több mint a fele válással végződik? Miért nem elégséges az élettársi kapcsolat? Miért nincs széleskörű tiltakozás egy olyan alkotmánytervezettel szemben, amely a házasságban élőknek több jogot kíván adni, mit azoknak, akik a párkapcsolat más formáit választják? 

Ha eltekintünk attól, hogy a házasság egyszersmind vagyonközösség is, próbáljatok meggyőzni arról, miért választottátok vagy választanátok a házasságot?