Sok évvel ezelőtt történt, hogy a BNV-n járva megláttam egy egykori évfolyamtársamat, barátomat, esküvői tanúnkat.  A cég, amelyet képviselt, számítógépek gyártásával foglalkozott, ő volt a magyarországi ügyvezető igazgató.   Akkor még nem tudtam, hogy az Apple-Macintosh gépek egyes szakértők szerint más minőséget jelentenek , mint az IBM PC-k,  a 386-osok korszakában jártunk, amikor még legfeljebb C64 volt otthon.

Egykori barátomtól kértem egy számítógépet egy civil szervezet számára.  Nem adhatok – mondta – , a cég támogatási elveibe nem fértek bele.  Megrántottam a vállam, elvagyunk mi számítógép nélkül is.

Pár hónap múlva a médiahajón találkoztunk ismét.  A hajó oldalán hatalmas Apple-lepedő feszített, a reklámhely ára sokszorosa annak a gépnek, ami a mienk lehetett volna.  A volt barátom öltönyben, nyakkendőben, ahogy úri helyen illik, állt a fedélzeten, és mivel senki nem akart beszélgetni vele, megszólított:

- Ne haragudj a múltkoriért, de tényleg nem segíthetek.

- Ne hülyéskedj már, megoldottuk a kérdést, a Soros Alapítvány egyik pályázatán nyertünk, és vettünk három gépet. Megértem, hogy Nektek almás lepedőre kell a pénz, de a számítógép különben se létkérdés, nem fontos.

- Hogyhogy nem fontos? Most indul az internet, amelynek segítségével az információ fénysebességgel terjedhet.  Ha írsz valamit Budapesten, azt pár másodpercen belül New Yorkban is olvashatják.

- Ez igaz, de nézzük csak…  Kb. négyszáz  évvel ezelőtt élt Londonban egy üzletember, aki leírt egy papírra négy sort.  Aztán még négyet.  Aztán még négyet, végül még kettőt. Érdekes forma ez, túllép a klasszikus képleten,  de a pasi rájött arra, hogy nagyon megy neki ez, és százötvennél is többet írt belőle. Nem is akarta megjelentetni ezeket a verseket, nem rajta múlt, hogy 1609-ben mégis kiadták őket - kalózkiadásban.  Aztán telt-múlt az idő, szép komótosan telt-múlt, évszázadok kellettek ahhoz, hogy Shakespeare szonettjei bekerüljenek a magyar középiskolai tankönyvekbe is. Csak valahogy ezek az évszázadok azt is bizonyították, hogy ezek a szonettek túlélnek társadalmi rendszereket, világháborúkat, mert valami olyat mondanak el a legmélyebb érzéseinkről, aminek nincs köze a terjedési sebességhez.

Amit viszont most írsz Budapesten, és amit New Yorkban pár másodperc múlva olvasnak is, az meglehet, nem is ér többet pár másodpercnél, azután törölhető.

- És a szabadság? Hogy nem vagy helyhez és időhöz kötve?

- Milyen szabadságról beszélsz? Kinek a szabadságáról? Nézz már magadra! Nézz már körül! Te itt díszelegsz ünnepi ruhában, mert Neked kötelező a megjelenés a lepedőddel, és rettegsz, hogy nem szól hozzád senki, mert a többiek most éppen nem Veled vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy megfőtt a debreceni, és egymást lökdösi a nagy magyar elit, mintha sosem evett volna, úgy tolong mustárkolbászt zabálni. És aztán se fogja érdekelni őket a lepedőd, miért is érdekelné, mert ahogy múlik az idő, egyre részegebbek lesznek – figyeld majd meg, este tízkor, mielőtt kikötünk, hagyományosan eléneklik,  a „Zsú, Zsú, Zsú, mutasd a picsád, nincs-e benne lapostetű, baszod az anyád”-at, és vihogva nyúlkálnak a pincércsajok lábai közé.  Ez a szabadság? Az a szabadság, hogy egy lakótelepnek elegendő élelmiszert dobnak ki a végén a szemétbe?

Szabadság… Itt rettegsz ebben a drága felszerelésben, Te nem zabálsz, mert az amerikai főnököd egy fénysebességgel átküldött levélkében fogyókúrát írt elő Neked, és fosol, hogy tudod-e hozni az értékesítési mutatókat, mert ha nem, néhány hét múlva fénysebességgel ki vagy rúgva…

Én meg itt vagyok, egy szál kertészfarmerben, ajándék belépőjeggyel, mondhatni, dísz-szakadtként legitimálom ezt a cirkuszt, és önként nem zabálok, mert még nem vagyok éhes, majd Visegrádon, ott jó szokott lenni az őzpörkölt. Itt vagyok, mert évente egyszer szeretek jót röhögni rajtatok, ennyi nekem is jár. Ez az én szabadságom, a „leszarom” szabadsága.  És Shakespeare-t idézek Neked, és lehet, hogy majd egyszer beledöglök, de az utolsó pillanatban még mindig leszek annyira szabad, hogy előtte még akár meg is ölhetlek Téged, van egy rossz hírem:  észre se fogja venni senki, mert már most sem hiányzol senkinek, mint ahogy én sem. -

Egykori barátom elsápadt, szabályos halálfélelem ült az arcára. Akkor még nem tudhattam, hogy a jóslat beteljesül: három hét múlva távoznia kellett a cég éléről.

Azóta sok-sok év telt el. Vele nem találkoztam többé, médiahajó sincs már, különben sincs igény az úri murik legitimálására, az internet pedig mindennapjaink részévé vált. És a volt barátomnak lett igaza:  „jobb helyeken” nem az számít, mit tudsz és mit csinálsz. Egy hónappal ezelőtt egy ismerősöm a jelenlétemben kezdett ki az utcán egy pasival, mert annak karján meglátott egy – állítólag – milliókat érő órát. Azóta megtudtam, hogy akin ilyen időmérő van, az bejáratos lehet – és csak az ilyen lehet bejáratos – a szent üzleti világba.

De azért…  Amikor csak úgy, minden rangkórság nélkül vagytok szerelmesek, és valami nagyon szépet szeretnétek mondani, de úgy érzitek, a saját szavaitok kevésnek bizonyulnának, eszetekbe juthat még:

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.