90. zsoltár
Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!
Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben. 

Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása. 

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azontól,
Mihelyt az ember felserken álmából, És mint a zöld füvecske a mezőben,
Amely nagy hamarsággal elhervad, Reggel virágzik, estve megszárad. 

Midőn, Uram, haragodban versz minket, Ottan meghalunk és földre leesünk,
A te kemény haragodtól rettegünk, Ha megtekinted mi nagy bűneinket,
Titkos vétkünket ha előhozod, És színed eleibe állítod 

Haragod miatt napja életünknek Menten elmúlik nagy hirtelenséggel,
Mint a mondott szót elragadja a szél. A mi napink, miket nekünk engedtek,
Mintegy hetven esztendei idő, Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő. 

És ha kedves volt is valamennyire, De többnyire volt munka és fájdalom;
Elkél éltünknek minden ékessége, elmúlik, mint az árnyék és az álom.
De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat. 

Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük,
És eszességgel magunkat viseljük! Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen!
Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? Könyörülj már a te szolgáidon! 

Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket,
Ne terheltessünk nyomorúságokkal! Vígasztalj minket és adj könnyebbséget,
És haragodat fordítsd el rólunk, Mellyel régóta ostoroztatunk! 

Szolgáidon láttassad dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain!
Add értenünk felséges hatalmadat, Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten!
Minden dolgunkat bírjad, forgassad, Kezeink munkáit igazgassad!

(Szenczi Molnár Albert fordítása)

............

József Attila: Kész a leltár
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

............

Bizalom vesztette korban élünk.  Olvastam olyan ostobaságot is állami jó pénzért megírt tanulmányban, hogy a gazdasági válság oka (nem pedig következménye) a bizalom hiánya. Mintha egy gazdasági jelenség nem objektív, a rendszer lényegéből következő folyamat lenne.

A bizalom hiánya vagy megléte végigkíséri az emberiség történelmét.

Az iménti két példából az első akkor született, amikor éppen bizalomhiány volt – a katolikus egyházból való kiábrándulás, a hitelvek és a hitgyakorlat megreformálásának történelmi folyamata, a feudalizmus kezdődő bomlása eredményezte azt a törekvést, hogy ismét lehessen bízni Istenben. Nem olyan felhőtlen bizalom ez, tele van félelemmel. „De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat.” Hozzá kell tennem, hogy a reformáció a katolikus egyházat is megreformálta, sok értelemben ott is helyreállt a bizalom – legalábbis a hívők körében. De persze mindenütt továbbra is tekintélyelvű bizalom volt ez.

A második példa valószínűleg a költő tudatos, evilági szembeszegülése a 90. zsoltárral. A kiszolgáltatott, kizsákmányolt, megalázott, kitaszított ember tagadása, azé az emberé, aki nem hisz a csodákban, és aki – ellentétben a zsoltár középső részével  –  nem az Istennek tett szolgálatként, nem elrendelt bűnösként tekint az életre, hanem csak úgy, mint ami megtörténik mindenkivel.

Bizalomhiány persze csak akkor lehet, ha szükségünk van a bizalomra.

Az életünk bizalommal kezdődik. Az ösztönösen a cici után tátogó gyerekszáj tudattalanul bízik még az anyukában. Az első, és legrettenetesebb bizalomvesztés akkor következik be, ha az anya nem képes az ellátásra, és akire bízza, az se képes rá. Iszonyat a címe annak a József Attila versnek, amely ezt a nyomorúságot mutatja be: „A gyermek irtózattól nyirkos, /- ha adja, miért veszi el? /A leány hideg, mint a gyilkos”

Többségünk gyermekkorára azonban nem jellemző, hogy ne bízhatnánk a szüleinkben. Jó, időnként füllentettek, hogy van Télapó, meg azt sugározták felénk, hogy mi vagyunk a legokosabbak és legszebbek – történetesen ebben nem tévedtek, csak nem szóltak, hogy ezt nem mindenki látja így. Még azt is mondták, hogy ha mindhalálig jók leszünk, akkor boldogabbak leszünk, mint a rosszak. Nem is beszélve a nagyszülőkről, miszerint „ember lesz az én kis unokám”.

Azt sem vethetjük a szüleink szemére, hogy nem szóltak: vannak, akikben nem lehet bízni. "Ne bízz abban a piszkos bácsiban, mert kárt tesz benned; ne bízz az oviban Pistikében, mert ő verekedős; ne bízz Évikében, mert ő nyafis;  ne bízz Lajcsikában, mert ő cigány, és azok ellopják a homokozó lapátodat." Ha mégis bízni mertünk abban, akiben nem lett volna szabad, meg is kaptuk a magunkét: "Miért hallgattál Évikére? Ha azt mondta volna, hogy ugorj a Dunába, beugrottál volna?" És tudtuk, hogy most el kell árulnunk Évikét, leszegtük a fejünket, mert nem mondhatjuk, hogy igen. Pedig Évikéért, a szerelemért mindent megtettünk volna, a legkevesebb, hogy a Dunába is ugrottunk volna. Utólag tudjuk, hogy életünkben először játszottuk el a bizalmat, hogy megfeleljünk a hatalomnak, ami éppen szülői elvárásként mutatta magát. E műfajból találkoztam szélsőséges példákkal is. Néhány éve az Ikeában egy másfél éves kisfiú pottyant a földre. Nyújtottam a kezem, a gyerek talpra pattant, lehajoltam, egymásra mosolyogtunk, mire az anyacsősz fölrikácsolt: „Hányszor mondtam Neked Arnoldka, hogy idegenekkel nem barátkozunk?” Vajon miken ment át élete során anyu?

A lényeg, hogy már elménk eszmélésétől fogva tudjuk, hogy vannak, akikben meg lehet bízni, és vannak, akikben nem. A bizalmatlanság még nem bizalomhiány, csupán természetes védekezés. A csacsi vakhit az arra érdemtelenben pedig nem bizalom.

De honnan tudjuk, hogy kiben lehet bízni és kiben nem? E tudás első tapasztalata, hogy minden szempontból senkiben nem lehet bízni. Vannak emberek, akik például képtelenek pontosan érkezni valahová. Nem bízhatunk tehát abban, hogy az ilyen ember önként betart majd valamilyen határidőt. Ha fontos számunkra az illető, akkor csak olyan helyzetekbe szabad hozni őt, amelyekben a pontos érkezés lényegtelen. Vagy például tartós párkapcsolataink kezdetén mondhatjuk ugyan, hogy mi ketten örökké hűségesek leszünk egymáshoz, de azért azt tudnunk kell, hogy a legtöbb ember poligám. Sajnos, azt is tudjuk, hogy aki kémiai tudatmódosító szerek (drog, alkohol) rabja, az csak egészen ritka esetben fog leszokni – ugyanis lényegében lehetetlenség –, tehát megbízni benne nem vall túl nagy bölcsességre.

A bizalomvesztés egyik oka tehát az, hogy gyakran bízunk olyasmiben, aminek nagyon kétséges a kimenete.

Fordítva is igaz a dolog. A világ egyik legszebb szerelme Anna Frank és Péter Schiff története. Noha Peter már korábban is ismerte Annát, mint mielőtt közösen bujkálniuk kellett, mondhatnánk, „jártak” is egymással – Peter sokszor megvárta Annát a suli előtt, ebédelni is volt a családnál olykor –, közelebbi kapcsolatuk a kényszerű összezárás során kezdődött. Anna kifejezetten ellenségesen viselkedett Peterrel szemben, hogy azután egyaránt szembefordulva a nagyvilág rettenetével és a szűkebb padlás-környezet örökösen veszekedő felnőttjeivel, megmutassák: az ő szerelmük igazabb, mint Rómeóé és Júliáé.

De mi van akkor, amikor minden bizalom ellenére állandóan a bizalmatlanság vesz körül minket, és azt tapasztaljuk, hogy mindig az nyer, akiben bíztunk, s aki visszaél ezzel?

Akkor gáz van. Akkor van az, hogy válság van. Ha a társadalom egészét jellemzi ez, akkor társadalmi válság. Akkor el kell kezdenünk megoldásokat találni a válságból való kilábaláshoz.

Ám nézzük csak, mi minden vezetett szép hazánkban ehhez a nagy, kövér bizalmi válsághoz?

Érdemes ismét visszanyúlnunk a II. világháború végéhez! Romokban hevert az ország, nem látott mást a pincéből fölbátorkodott nép, mint éhezést és pusztulást. De bízott abban, hogy minden károgás ellenére lesz magyar újjászületés.  És lett. És szinte folyamatosan nőtt az életszínvonal, és lenyűgöző volt a felfelé mobilitás. Ez volt az első 25 év. Aztán szinte minden leállt. Minden hamissá, merevvé csökött, mert nem volt demokrácia, és a növekedés háború utáni mozgatói kimerültek. Nemcsak nálunk, hanem a fejlett tőkés országokban is. Számunkra két válaszút volt: az egyik a társadalmiasítás útja, vagyis az állami/szövetkezeti tulajdon közösségi, önszerveződő tulajdonná alakítása, a másik a kapituláció, a visszarendeződés. Az előbbi még járatlan volt, és mert a hatalom nem engedte, hogy igazi demokrácia legyen, hogy az alattvalók felszabaduljanak, így inkább megsemmisítette a rendszer létalapját is. Így aztán nem is lett forradalom, és ami ezután következett, az a kispolgári szocializmus agóniája volt: a mindenre kiterjedő korrupció, a mutyizás, a teljesítmény visszatartása és visszatartatása, a lassú, 20 éves átmenet a kapitalizmusba. Amikor először hallottuk, hogy „megvédjük a vívmányainkat”, már tudni véltük, hogy minden vívmányt feladnak és elvesznek tőlünk. A diktatórikus szocializmus adta, és a kapitalizmussal szövetkezve el is vette.

Valóban, minden elveszett – az elmúlt  25 év az életszínvonal, az életminőség minden jellemzőjének romlásával járt a többség számára. A propaganda pedig a rendszerváltás óta másról nem szól, mint arról, hogy „csak önmagad vagy a sikered kovácsa”. Te, személyesen és csakis Te tehetsz a kudarcaidról, mert nem tanultad meg az új, a közösség nélküliségre, a bizalom nélküliségre alapozó játékszabályokat.

Ahol nincs egyéni felelősség, ott a tettek nem ellenőrizhetők, nem kérhetők számon, nem jutalmazhatók és nem büntethetők. Az egyéni felelősség hiányában a közösség gyorsan elpusztul, hiszen nincs demokrácia, nincs jövő.

Ahol csak az egyénre szakad minden felelősség, ott a személyiség összeroppan az aránytalanul nagy teher alatt, s felelőtlen birkává válik. Ebben a helyzetben ki se alakulhat a közösség, hiszen nincs demokrácia, nincs jövő.

Többször leírtam már egy jelenetet annak bizonyságául, hogy a társadalmi és az egyéni bizalomhiány mihez is vezet. A jelenet arról szól, hogy a fiú és a lány a búcsúcsók előtt megállapodik abban, hogy másnap is találkoznak egymással. Aztán tehát smaci, mindketten útjukra mennek, talán nem is integetnek egymásnak. Majd öt perc múlva megy az első sms, hogy komolyan gondolta-e a másik a másnapi randit. És ez így, ilyen veszettül folytatódik tovább mobilon, drótostelón, interneten. Mert a találkozó ígérete csak az ígéret elhangzásakor volt biztos. Csak abban a pillanatban. Mert ki tudja, mi jöhet közbe, mert minden oly törékeny.

Tehát gáz van, bizalmi válság van. De tényleg minden végképp megsemmisült? 

Életem egyik legszebb szakasza volt, amikor pályakezdő voltam. Az új munkahelyem nagyon bizalmatlanul fogadott. Idegenkedtek az öltözékemtől, a kinézetemtől, a viselkedésemtől, az őszinteségemtől, a fékezhetetlen kíváncsiságomtól, a képesítéseimtől és a vélt képességeimtől – vagyis tőlem. Meg is mondták, hogy el akarnak üldözni. Az első év után majdnem ki is rúgtak. Aztán egyik kollégám, akit az egész szakma nagyon becsült, végigment velem a folyosón, és bárkit látott, megkérdezte: „Ismered a barátomat? Bemutatom Neked…” Hetekig játszotta ezt, feltűnően, hangosan, sokakkal. 

A fiú és a lány randiját valóban többször leírtam, azt azonban még soha, hogy mit találtam ki egyszer az egyik ismerősömmel. Azt mondtam neki évekkel ezelőtt, hogy a következő találkozónkig nem érhetjük el egymást. Sem sms-ben, sem emilben, sem drótostelón, sem sehogy. „És ha közbe jön valami?” – kérdezte. „Nem jöhet közbe semmi. Ha valóban fontos a tali, nem jöhet közbe semmi. De ha mégis, és egyikünk nem lesz ott a helyszínen, akkor tudni fogjuk, hogy életveszély volt.” És két találkozó között olyan csuda jó volt bízni abban, hogy tényleg fontosak vagyunk egymás számára. A bizalom katalizálta az újabb találkozást, meg a még újabbakat mindaddig, ameddig mindketten fontosnak tartottuk egymást. Mindaddig, amíg volt közös jövőnk. Ami nem róla szólt, nem is rólam, hanem rólunk. Közös, de egyben megosztott felelősséggel. A bizalomtól, ez egymás iránt érzett felelősségtől nagyon erősek lettünk; bizony, milyen nagyon-nagyon erősek!

Bizalmat kell keltenünk másokban magunk iránt. Bizalmat kell sugároznunk másokról mások felé. El kell fogadnunk mások bizalmát, ügyelve arra, hogy vissza ne éljünk vele. És okosan, kellően, ám nem túlzottan óvatosan, de érzelmeinket is vállalva kell bíznunk azokban, abban a sok-sok társunkban, akiknek a bizalom az emberhez méltó, jövőbe vezető életet jelenti. Hogy sokszor fogunk csalódni még másokban és önmagunkban is? Sokkal többször, mint gondolni lehet. Lassacskán mégis új világot fogunk építeni, nem felső parancsszóra, hanem belső ösztönzésből.

Egymásban bízva mostantól fogva.

Birkák, bíztok ebben?