„Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
szép gyöngéden nyúlj a leveléhez,
ágát ne törd, lombját ne tépd,
hagyd annak, ami szép. Épnek, szépnek.”
Emlékeztek rá? Ezzel a kis versrészlettel kezdődött. Ezt mondogatta nekünk édesanyánk, ez szerepelt az olvasókönyvben is. Az idén 150 esztendős Benedek Elek írta, az a mesemondó, aki mindent tudott a gyermeki lélekről. Így azt is tudta, hogy akkor szeretjük meg a természetet igazán, ha a saját lelkünket képzeljük bele.
Mert nem értünk van a természet, de úgy éljük meg, mintha értünk lenne. Benedek Elek éppen ezért nem tanulmányokat idézett elő a környezettudatosságról pályázati pénzekből, hanem verseket és meséket írt.
Itt van például ez a fa. Amikor negyed századdal ezelőtt lakást kaptunk, dönthettünk, hogy melyik panelketrecbe költözünk a három felkínált közül, és mi azt választottuk, ami előtt ez a szép, nagy fűzfa áll. Ha kinézünk a szaporító ablakán, kitágul a világ általa. Nyaranként, amikor ti megdöglötök a hőségtől, ő vigyáz a szobánk hűs levegőjére, sokkal tökéletesebb, mint bármely, méregdrága klímaberendezés. Igaz, nem működik zajtalanul, mert temérdek madár csiripelése ébreszt hajnaltájt. Mert nemcsak ez a fa, a mi lakótelepünk is a legszebb a világon! Mielőtt az első házakat átadták, még dombot is építettek rá, hogy hatalmas, piros csúszdájuk lehessen a gyerekeknek, meg hogy legyen hol szánkózni télen. Kezdetben nagyon sok volt a gyerek, hosszú sor állt a csúzdánál mindig.
Itt van ez a fa, mintegy másfél méter átmérőjű és már ötemeletnyi magas. A gyerekeink ezen tanultak meg fára mászni, ők azt mondják, beszélgetni is lehet vele. S bár lebetonozták körös-körül, hogy legyen hely autóparkolónak, ő csakazértis kizöldell minden tavasszal. Szeretjük őt, és érezzük, hogy ő is szeret bennünket. A lebetonozás törvénysértő volt, de az önkormányzat mégsem indított eljárást, nem állította/állíttatta vissza a fának kedvező, eredeti állapotot. Inkább hagyta, hadd szomjazzon akár évtizedekig a fa.
Mint minden fa, ez a fűzfa is öregedni kezdett. Ahogy a lakótelep is. Talán emiatt bontották le néhány évvel ezelőtt a csúszdát; sokkal kevesebb lett a gyerek. Kérgesedett a fa törzsének alsó része, s ettől sokkal komolyabbnak nézett ki. Derekasan állta a viharokat, a hirtelen időjárás-változásokat, nem hajlongott a szélben nagyon, és csak néha hullajtott el egy-egy ágat, esze ágában se volt kidőlni, kárt okozni.
Szép ez a fa.
Mégis bántani akarták őt.
Úgy kezdődött az egész, hogy másfél hete, szombaton megjelent egy nagy, piros tűzoltó kocsi, olyan, amilyet nagy-nagy tüzekhez küldenek ki; s benne öt tűzoltó. Mint a tűzoltóság szóvivőjétől megtudtam, igaz volt a sejtésem: a nagy vihar után hívta ki a tűzoltókat a társasházi intéző bizottság pénzügyi ellenőrző testületének egyik tagja, a Közöstyúk, aki valamiért mindig utálta ezt a fát (meg a világ összes kutyáját), és azt állította, hogy életveszélyes, azonnal ki kell vágni. A tűzoltóság azért küldött ekkora autót a kivágásához, mert kisebb nincs neki. És azért öt embert, mert hátha szükség lesz ennyire.
Amikor az erkélyről megláttuk a tűzoltókat, és meghallottuk, hogy ki akarják vágni a fánkat, rábeszéltek (nem kellett győzködni nagyon), hogy menjek le a harc mezejére, s védjem meg a fát. És én lementem. És én megvédtem. Puszta szájjal – öt tűzoltóval, egy nagy, piros tűzoltóautóval és a Közöstyúkkal(!) szemben. Aki sipákolt, amikor a fakivágási engedélyt kértem tőle. Azon a vékony, éles hangon sikított, amit a szoláriumban adnak ki magukból a nők, ha valaki véletlenül dupla fokozatra kapcsolja a kvarcot. Az is igaz, hogy a főtűzoltó zavarában lökdösni kezdett engem, de aztán megállapította, hogy a fa nem életveszélyes, néhány korhadt darabkát plasztikai műtét jelleggel – meg hogy érezzem, nem feleslegesen jöttek ki – levágatott róla, majd a népes különítmény szirénázás nélkül, csendben eltávozott. Megjegyzem, a tűzoltók feszült magatartása indokolt, csak a hivatástudatuk az oka, hogy még dolgoznak.
A tűzoltóság szóvivője szerint, ha a fa életveszélyes lett volna, a tűzoltók kötelessége lett volna kivágni őt. Azonnal. Minden külön engedély nélkül.
Soha nem láttuk olyan szépnek a fát, mint azon a szombaton. Büszkék voltunk rá. Örültünk egymásnak. Hosszú idő után volt értelme az életnek. Hősnek éreztem magam, különben joggal, mint egyébként mindig. Vagy mint Aljosa, a derék pionír, aki egy kézzel állította meg a vonatot (Orosz nyelv az általános iskolák hetedik osztálya számára, Tankönyvkiadó, 1965.).
Ám hat napra rá, múlt pénteken, újabb, immár kertészeti nehéztűzérség jelent meg.
Megölték a fát.
Szakszerűen.
Szétnyiszálták. Mázsányi darabokra.
Sitty-sutty. Mire a népek hazaértek, már csak a föltrancsírozott darabokat látták. És a fa tövét, mert oly erős és nagy gyökerei kuszálkodhatnak a föld alatt, amiket tán csak kirobbantani lehet.
Bőgtünk. Lementünk, simogattuk a maradványokat. És még jobban bőgtünk. Fölmentünk, kinéztünk az ablakon, tekintetünk kereste a fát, és bőgtünk. Néhány napig reggelenként is bőgtünk, amikor arra ébredtünk, hogy eltűnt a fa.
Felhívtam hát az önkormányzatot, hogy elkérjem a fa kivágását indokoló szakvéleményt, ami azt követően született meg, hogy a Közöstyúk nem hagyta annyiban. Korábban egyébként már másoknak is útjában volt a fa. Noha az önkormányzatnak nem volt meg az irat, a műszaki osztály munkatársa elmesélte, hogy mi minden indokolta a fa kivágását, és megígérte, hogy két napon belül átkéri a szakvéleményt. Meg is tette, íme (személynevek nélkül):
„Tisztelt Műszaki Osztály!
2009. július 10-én, fasorfenntartási munka megrendelésben az alábbi problémával kerestek meg. … bejelentő szerint az ott lévő fűzfa törzse el van korhadva…
Helyszíni bejárásomat követően az alábbi észrevételt tettem. Elsősorban ráismertem arra a fűzfára, amelyet már egy évvel korábban ápolásban részesítettünk; 2008. június 18-i, fasorfenntartási munka megrendelésben már mint a ’tűzoltók által félig kivágott fűzfa rendbetétele’ szerepelt, melyet 2008. július 16-án ifjítási munkával el is végeztünk.
Észrevétel: a fent megjelölt ingatlan előtt álló fűzfa egészségi állapota, az előző évi munkálatok ellenére jelentős mértékben megromlott; a korona kb. 80%-a elszáradt, a törzs talajhoz közeli részén taplógombák jelentek meg, továbbá a vastagabb, fás részeken elszórtan korhadások voltak láthatók. A fentebb sorolt bélyegek külön-külön, sőt együttesen is azt jelzik, hogy a növény a következő évben már az őszi idényt nem érte volna meg, melynek okát leginkább a gyenge egészségi állapoton kívül a helyszíni adottságokban – kicsi zöld felület, hatalmas burkolt felület, valamint a fai adottságokban – a fűzfa rendkívül vízigényes élőlény – kereshetjük.
Néha előfordul, hogy egy-egy fát akkor is kivágásra ítélünk, hogyha nem teljesen száraz, vagy nem jelent közvetlen balesetveszélyt, de ezt minden esetben megfelelő körültekintéssel, konzultációt követően tesszük meg. 2009. október 15-én, helyszíni bejáráson … műszaki ellenőrrel közösen megtekintettük a fát és közös megállapodásra jutottunk, hogy megtartása nem indokolt.
Amennyiben tényleg zöldterület kezelésről, zöldfelület ápolásról beszélünk; a kivágást követő új csemete ültetésével valóban ennek fényében munkálkodunk.
A fűzfa kivágása szakmailag indokolt volt.
Tisztelettel:
………………
fasorfenntartás vezető
Garden Kertészeti és Erdészeti Szolg. Kft.”
A szakvélemény elolvasását követő beszélgetésen az önkormányzat ügyintézője és az ő főnöke is elismerte, hogy a kötelező műszeres vizsgálatot – az úgynevezett FAKOPP-ot – nem végezték el, és ezzel ismételten törvényt sértettek. Pedig éppen ilyen vitás esetekben lenne különösen szükség a FAKOPP-ra:
„Bár a fák szemrevételezéssel történő vizsgálata a gyakorlott szakember számára sokat mond (törzs állapota, sérülések, sebek mértéke, lombkorona formája, aránya), mégis pontos képet a fák állapotáról, az akusztikus tomográf segítségével kaphatunk. Az élő fák vizsgálatára kifejlesztett műszerrel mért adatok nyújtanak támpontot a faápolás további szükséges beavatkozásaihoz, azok mértékéhez.
A favizsgálat e korszerű módszere a hangterjedés sebességét méri a fában. Minden fajnak megvan az optimális értéke, amelytől való eltérés, ez esetben az érték csökkenése korhadásra utal a fa belsejében. A korhadást, fehér és barna korhasztó gombák okozzák, melyek közül a barna korhasztó gomba a felelős a faanyag cellulóz tartalmának, – ez továbbítaná a hangot – elbontásáért. A hangterjedés sebességének csökkenéséből állapítható meg a törzs belsejének károsodása. A fában lévő üregek és korhadások levegővel teltek, amelyen a hang jóval lassabban terjed, mint a tömör testben.” – olvashatjuk a vizsgálat leírásában.
Így viszont a felháborodott teleplakók azt pletykálják, a Közöstyúknak kell a fa helye, hogy az autóját tudja hol parkoltatni. De ez nem igaz. Oda nem fér be egy autó. Egy robogó elférne ugyan, ám azt már nincs hová láncolni, mert kivágták a fát.
Bölcs fa a miénk. Nem jelenti föl az önkormányzatot. A halálát követően a jövőnek adta át a testét. A héten birtokba vették a szétfűrészelt törzsmaradványokat a gyerekek; vidáman ugrálnak, csatákat vívnak rajtuk, órákon át. Megint sok gyerek van ám a lakótelepen, nem is mindenki fér föl egyszerre a fára.
Ahogy elnézem a kisiskolások kacagó, kipirult arcát, érzem, hogy a fa lelke a szívükbe költözött.
