Andrzej Wajda Korczak című filmjében a mulatni vágyó SS-legények egy többemeletes ház erkélyén keresztül löknek ki egy idős, tolókocsis embert. Zuhan a tolókocsi… Ennyi egy tehetetlen ember élete.
Szerencsére, csak ritkán van lehetőség a társadalom kirekesztettjeinek törvényes megsemmisítésére. Inkább csak elzárni igyekszünk őket a külvilágtól, miként Peter Marshall „Tombol a hold” című regényének főszereplőit, akiket a paralízis hoz össze egy gyógyintézetben. A két főhős azonban szembefordul a "nyomorékság antiszemitái"-val, azok ellen fordulnak, akik szenteskedő, jó magaviseletű, mindenért örökké hálálkodó, nemcsak testileg, hanem lelkileg is béna nyomorékká akarják őket silányítani. Bruce és Anette egymásba szeretnek, és mindenkivel dacolva eljegyzik egymást. A regényből készült film ágyjelenete a filmművészet egyik legszebb, leglíraibb képsora, mentes minden pornográfiától, s nem kelt semmilyen szánakozást sem a nézőben. inkább mindannyian mosolyogva szurkolunk a főszereplőknek, hogy sikerüljön túljárniuk a tolószékek eszén, s végre boldogan olvadjon eggyé a testük. „Bruce és Annette harcának legfőbb hajtóereje éppen a bebetonozódott társadalmi normák iránti gyűlölet, a kispolgári mentalitás iránt érzett parázsló harag. És az ad nekik erőt ahhoz, hogy mindenkivel szembeszálljanak – önmagukért. Saját életükért. Harcuk, ismerve a társadalmi normák szilárdságát, nagyjából annyira tűnik megnyerhetőnek, mint Don Quijote szélmalmokkal szemben vívott harca. De éppen ezért szép és nemes. Mert, bár kilátástalannak tűnik, mégsem reménytelen. Csupán rettenetesen nehéz. Vagy talán még annál is jobban.” – olvashatjuk a mű egyik ismertetőjében.
De mi van akkor, ha a kirekesztettség okán érzett gyűlölet nem építeni, hanem rombolni kezd? Mi van akkor, ha a törvények által ténylegesen nem szabályozott világba lépünk, ahol mindent szabad, mindenki ellen?
Ebben a blogban is többször volt már szó a szexuális prostitúcióról. Noha a Strici név már eleve sejtet valamit, valójában nem „munkáltatói” indíttatásból figyelem, hogy mi történik ebben az egyre kegyetlenebb, lealjasultabb világban, hanem mert tagja vagyok egy olyan mozgalomnak, amelyik a prostitúció felszámolásáért harcol, vagy legalábbis ennek legsúlyosabb válfajait – a gyermekprostitúciót és a „mindent és mindenkivel be kell vállalnod, mert agyonverlek” kényszerítést kívánja felszámolni. Körülbelül hasonlóan eredményes a mozgalom, mint a békeharc, hiszen a fegyverkereskedelem és a kábítószer kereskedelem után az emberkereskedelem – a „bérnőstény-ipar”a legnagyobb üzlet.
Mondhatnám, már semmin nem lepődöm meg, ami egyrészről a test áruba bocsátását, másrészről a szexuális nyomorúságot – mindkét oldalról az emberi méltóság súlyos megsértését vagy megsérülését – illeti.
Az interneten keresztül létesítendő prostitúciós viszonyoknak azonban van egy atipikus jellemzőjük. Ez az, hogy noha a prostitúció alapvetően férfiak között kötött üzlet, itt gyakoribb, hogy hiányzik a strici – bár sosem lehet tudni, hogy nincs-e ott a háttérben mégis valaki, aki lefölözi a bevételt. A „hagyományos”, profi prostitúció világában a nemfizető kuncsaft halállistára kerül. az interneten beígért kapcsolat esetén könnyebben fordulhat elő, hogy az útiköltség sem térül meg, ámbár néhány sikeres üzlet pótolja a veszteséget. A beugratott nők általában titkolják a kudarcot, hiszen szégyellik, hogy bedőltek.
Két héttel ezelőtt azonban furcsa hirdetést olvastam az egyik „partnerkereső” oldalon:
„Lányok!!! Szeretném felhívni figyelmeteket, hogy szélhámos hirdet itt és a hálón! Figyeljetek, az illető mozgássérült hatszámjegyű összeggel csábítja a hölgyeket egész éjszakára. Igaziból Győr-Sopron megyei, de bárkinek kiadhatja magát! Egyébként egy fillérje sincs. Azért csinálja, hogy megbosszulja a nőket!! Legyetek körültekintőek!! Sziasztok!”
Most nem akarok elmélyülni abban, hogy a párkapcsolat-teremtés szempontjából hátrányos helyzetű emberek lelkileg mennyire válnak sérültté hosszú évek során, de pl. egyszer interjút készítettem a bulvársajtó által legtöbbet foglalkoztatott „szexdoktornővel”, Dr. Tóth Emesével, aki a mozgássérülteket arra tanítja, hogy ha már úgysem lehet társuk, akkor hogyan csinálják szakszerű módon az önkielégítést. Hát nem kicsit üvöltöttem rá. Az általa működtetett intézet egyébként úri kupleráj fizetős tartalmú honlappal; az interjú készítésének időszakában, 2000 körül, Dr. Tóth azt is tervezte, hogy tanfolyamot indít nőknek azzal a céllal, hogy megtanulják, miként használhatják nőiességüket az üzleti élet egyéb területein.
Visszatérve az iménti hirdetésre, felvettem a kapcsolatot a közlemény feladójával, és eljutottam egy olyan nőhöz, aki úgy döntött, hogy kölcsön kenyér visszajár. Ő így ír Önmagáról azoknak, akiknek a hirdetéseire válaszol:
„Elváltam, egyedül élek. Van gyermekem, házam, autóm. Mindezt nehéz egyedül fenntartani, ezért keresek olyan férfit, akit anyagilag támogatni tud. Cserébe kedvességemmel viszonzom. Amennyiben nem nős férfiról van szó, szívesen rendben tartom az otthonát is, ha igényli. Közös programokat is szervezhetünk. Van munkám, alkalmazottként dolgozom, ügyintéző vagyok. Az Urak hirdetését nézve, nagyrészt szexuálisan elhanyagolt férfiak hirdetnek, vagy akik kalandra, szabadidő partnerre vágynak. Én egyedülálló vagyok, nincs társam. Sexuálisan nyitott vagyok. Ápolt, értelmiségi Hölgy.”
Amit még megtudtam róla, hogy ismét egyetemre jár, jogot tanul – az emberséghez való jogot biztosan csak tanítják neki, noha a korábbi főiskolai szakdolgozatát emberi kapcsolatokról írta. Talán most is „csupán” anyagot gyűjt egy újabb tanulmányhoz. Nekem lehetővé tette, hogy a netblogon levő zárt oldalát megtekinthessem. Természetesen mindenkinek megengedi, ez is része a játéknak. Kétségtelenül vonzó a külseje – ha valóban ő az. Mivel az iwiwen is megtalálható a nő, és a képek ugyanazok, valószínűleg igen. De ez már lényegtelen is.
Napokig gondolkodtam, hogy nyilvánosságra hozzam-e a nő és a felhívásban szereplő férfi közötti, a nő által rendelkezésemre bocsátott két Skype-beszélgetést. Nem kértem tőle ezt az anyagot, hirtelen, önmagától ajánlotta föl.
Még azután is törtem a fejem, voltak etikai aggályaim, miután minden, az azonosítást lehetővé tevő konkrétumot kiirtottam a szövegből. A nőt nem kellett átkeresztelnem, ő soha nem az igazi nevén mutatkozik be, hanem mindig és mindenkinek más-más néven. A pasinak következetesen megváltoztattam a nevét. Kétségeket már csak az keltett bennem, hogy mindenki érti-e majd: nem kukkoló csámcsogtatás céljait szolgálja a nyilvánosság, hanem hogy képet kapjatok arról, hogyan tudnak aljaskodni egymással kiszolgáltatott emberek – mert ölni virtuálisan is kegyetlenség. Ők ketten egyébként soha nem találkoztak, a nő nem válaszolt többé a férfinak.
Ami tehát most jön, nagyon sötét. Azt gondolom azonban, mégsem fordíthatjuk el a fejünket undorodván, hogy mindehhez nincs közünk. A magánéleti intimitásokhoz persze valóban vajmi kevés, ezért anonimizáltam a beszélgetést. Ám a jelenséghez egyre több. Mert nem távoli ez a világ, hanem köröttünk van, egyre nyilvánvalóbban, kegyetlenebbül telepszik ránk.
(Az elütéseket csak ott javítottam, ahol értelemzavaró lenne.)
A blogmotor ilyen hosszú szöveget képtelen beolvasni, ezért - egyelőre - a két beszélgetés itt olvasható.
