Néhány évenként szoktam nagyot elmélkedni a magányról. A legelső ilyen egy – ma úgy mondanánk – pszichodráma volt hat hangsugárzóra, izzólámpára, kalapácsra és dobókockára. Mindössze egyetlen bemutatóját engedélyezték a Budapesti Műszaki Egyetem R-klubjában. Nem politikai oka volt ennek, inkább az attól való félelem, amely az első előadáson terhelte meg a nézőket. Mert nem könnyű szembesülnünk sem a saját magányunkkal, sem azzal a magánnyal, amit mi okozunk másoknak.
Aztán úgy egy évtizeddel ezelőtt írtam meg az első hazai tanulmányt az internetes személyközi kapcsolatokról, vagyis az akkor még nagyon új netes társkeresésről, s ennek is központi témája a magány volt.
Néhány nappal ezelőtt a Rómeó és Júliáról beszélgettem egy ifjú ismerősömmel. Azt fejtegettem neki, hogy miért oly időszerű ez a mű bármikor is; miért fontos az az üzenet, hogy létezhet akkora szerelem, amiben s amiért két ember meghalni is képes. Amelyben, bármit is gondol a világ, csak ők vannak, csak ők ketten, és nincs titok, nincs taktikázás, nincs a „környezetnek való megfelelés”, nincs „hogyan tudok majd menekülni”, ha kell.
Az ismerősöm szerint viszont éppen azért nincs ekkora, ennyire tiszta, ilyen tökéletes szerelem, mert abba csak belehalni lehet: „halált hozó fű terem/gyönyörűszép szívemen”. Csak elpusztulni lehet, ha az egyén teljesen föladja belső védekező rendszerét, ha teljesen függővé válik a másiktól, ha az élete teljesen kiüresedik a másik nélkül. Hiszen a nagyon idős házaspárok egy része is ezért távozik majdnem együtt.
Pedig létezik ilyen. Az én csodálatos nagymamám legnagyobb szerelmét veszítette el akkor, amikor a két család vallási okok miatt nem engedte, hogy összeházasodjanak. A mamika nem nagyon beszélt erről a szerelemről, mert a szakítás után három héttel férjhez ment valakihez, aki a háborúban pusztult el, s azt követően nem volt már neki társa.
Csak sejtem, hogy milyen rajongással tudta azt az igazit szeretni. Valahogy úgy, ahogy engem szeretett. Tiszta szívvel, feltétel nélkül, bánthattam én őt bárhogy is, bánthatták miattam bárkik is.
Már sok-sok éve nincs velem, csak álmomban találkozunk. S amióta nincs, azóta tudom,hogy mi a szeretethiány. Tudom, hogy azt a szeretetet soha,senkitől nem kaphatom meg többé. Pedig milyen sokáig kerestem, aki pótolni tudja őt... És milyen ostobán sokáig tartott, amíg belátta az agyam (a lelkem soha), hogy a szeretetnek vannak többé vissza már nem térő formái.
S azóta azt is tudom, hogy milyen sokan vannak, akiknek hiányzik a szeretet. Fura módon nem mindig arról van szó, hogy nem szereti őket senki. Csak nem úgy és nem azok szeretik őt, amire és akikre vágynak. Akit sokáig nem szerettek – mert mással volt elfoglalva a család, vagy csúfolták a többiek az iskolában, vagy csak sosem találta a helyét a világban –, az az egész életében szeretethiányos lesz, mert semmi nem lesz elég neki. Az ilyen embert nem lehet jól szeretni, mert minden szeretetre gyanúsan tekint, nem hiszi, hogy neki szól, és minden eszközzel tiltakozik ellene. Szétveri a feléje irányuló szeretetet. Érthetetlen módon lép ki kapcsolatokból, pedig „milyen jó dolga volt”; s ugyanilyen érthetetlen módon verekszi be magát esetenként megalázó, érzéketlen kapcsolatokba, onnan remélve szeretetet, ahonnan még vonzódásra se számíthat. Úgy szokták mondani, hogy „nem becsüli meg, amit kap”.
A szeretethiányos ember önző. Hiszen egyetlen cél vezérli a mindennapjait. Egyetlen magáncél. Az, hogy akiről úgy gondolja, annak szeretnie kell őt, feltétel nélkül, halálosan. Hiszen ő is feltétel nélkül szereti a másikat, sokat ad neki, ezért sokat is kell kapnia. Mintha a szeretetet méricskélni lehetne. S mintha szeretet különböző formáit – a szülőit, a gyermekit, a barátit, a párkapcsolatit – helyettesíteni lehetne egymással.
A napokban jelent meg egy felmérés arról,hogy Magyarországon a házasságoknak több mint a fele válással végződik. Szerintem természetes ez, hiszen nemcsak arról van szó, hogy rosszul választottunk, hanem arról is, hogy nem vagyunk olyanok, mint Rómeó és Júlia, vagyis még ha szeretjük is a másikat, mérlegelünk, szempontjaink vannak, és olyan titkaink, olyan védekező rendszerünk van, amelyik eleve meggátolja a tartós szeretetet. És akkor nem szóltam a „biztos, ami biztos” alapon történő házassági vagyonszerződésekről és társairól.
De az is lehet, hogy tévedésben élünk. Azt hisszük, hogy önmagában azért, mert az embergyerek hosszú ideig gondozásra szorul, szükség van a családra. Nem képzelhető el, hogy inkább a szarvasokhoz, a cicákhoz vagy a kutyákhoz vagyunk hasonlatosak, ahol az utódgondozás kizárólag az egyik szülő feladata?
Másrészt viszont az is lehet, amit egy másik ismerősöm vetett föl, hogy éppen azért ilyen sok a válás, mert a gyerekeink már egyszülős családban nőttek föl, s nem is tudják, hogyan lehet tartósan szeretni. Különösen a fiúk vannak nehéz helyzetben, akiket femininné, lepkelelkűvé neveltek, hiszen a szülő, a gondozó, a pedagógus többnyire nő volt.
1999-ben 30%-ra becsültem a magányos, szeretethiányos magyar emberek számát. A növekvő munkanélküliség és létbizonytalanság, az egyre több idős ember, a társadalomtól segítséget nem kapó, idegileg kikészített fiatalok feltűnő mennyisége és a csökkenő szolidaritás miatt ez a szám vélhetően legalább a duplájára nőtt.
Szerintetek, birkák, vissza lehet még fordulni?