Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ady 41 éves volt, amikor az „Őrizem a szemed” című verset írta; mai szemmel nézve még viszonylag fiatal férfi, de ha tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt milyen alacsony volt az átlagos életkor, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy már vénülő embernek tartotta magát. S persze, ehhez hozzájárult az életmódja és betegsége is.
Érdekes egyébként, hogy milyen sok alkotó ember hal meg viszonylag fiatalon. Mintha éppen azoktól tagadná meg az élet az életet, akik a legfontosabbakat közlik a világgal az életről. Vagy inkább arról van szó, hogy akik teljesebb, emberibb életet akarnak élni, azoknak a lénye kevésbé életre való, s pusztán az alkotói korszak lezárulását követő időszak rettenetes fájdalmától kíméli meg őt a sors vagy önmaguk? Hiszen Petőfi vagy József Attila életműve teljes mű; el nem tudnánk képzelni, mit írtak volna, mondjuk, hatvan évesen.
A legendák szerint arra a vélekedésre, hogy „az öreg kornak is megvannak a maga szépségei”, Kellér Dezső néhai kabarészerző és konferanszié megkérdezte: Mondjon legalább egyet! Pedig Kellérnek hosszú élete volt; 81. életévében távozott közülünk.
Mindenkinek három kora van. Az első, amennyinek látszik. Ettől függ, hogyan viszonyul hozzá a világ. Hogy átadják-e a helyet neki a villamoson vagy éppenséggel felszólítják, hogy adja már át a helyét ő. Ettől függött az is, hogy a rámpánál az azonnal elégetendők közé sorolták, vagy a még használható rabszolgák közé. Ez tehát a legfontosabb paraméter; nem véletlen, hogy egy idő után sokan fiatalítani kívánják magukat. Mert a fiatalság nemcsak érzelmileg fontos, hanem azért is, mert minél fiatalabb az ember, annál nagyobbak a lehetőségei.
A második kor az, amennyinek az ember érzi magát. S ezen nem azt értem, amikor az ötven éves trampli miniben próbálja mutogatni magát, hanem azt a képzetet, hogy mire vagyunk már vagy még képesek. Van, aki koravén, akad, aki örökifjú, mások meg kortalanok.
A harmadik a tényleges biológiai kor. Ezt kell(?) beírni az önéletrajzba, ennek alapján kaphat valaki nyugdíjat vagy ingyen belépőt az állatkertbe.
A korosztályok között mindig harc dúlt, de nem mindegy,hogy milyen harc. Az én korosztályom azért fenekedett, hogy más lehessen, mint a szülei: okosabb, műveltebb és – főként – szabadabb. Igen, mi is el akartuk foglalni az idősebbek helyét, de nem úgy, hogy lenyilazzuk őket, hanem úgy, hogy a megélhetést biztosító nyugdíjat kaphassák azért, amiért újjáépítették az országot, s amiért tudomásul veszik, hogy mi gyorsabbak, ügyesebbek, talpraesettebbek vagyunk náluk; hogy lényegesen különbözik az övékétől a zenénk, az öltözködésünk, a hajviseletünk.
A jelenlegi generációs harc kegyetlenebb. Egyrészt azt sugallja a világ, hogy a gyengébbnek pusztulnia kell. Biológiailag kell pusztulnia, mert nem lehet ennyi vénséget eltartani, mint ahogy ennyi kisdedet sem. Kettős harc ez tehát: éppen úgy irányul a kicsinyek ellen, mint az idősek ellen. S persze nemcsak generációs az öldöklés, hiszen a megcélzott áldozat bárki lehet, aki nem tud a megkívánt hatákonysággal termelni és fogyasztani.
Másrészt szó nincs arról, hogy utódaink valóban különbek lennének nálunk. A tudásuk – jóllehet, esetleg napra készebb, mint a miénk – töredezettebb, felszínesebb és eszközfüggőbb. Tapasztalataim szerint jelentősen befolyásolja ezt a tudást a számítógép: ami az informatikával kapcsolatos, az jöhet, aminek nincs közvetlenül köze hozzá, az érdektelen. Elavult. Tehát ellenség. Ahogy ellenség minden és mindenki, ami és aki más, mint ami a pillanatnyi helyzet alapján kívánatosnak ítélhető.
És ez baj. Azért baj, mert ha csak a tudás azonnali alkalmazhatósága számít, ha nincs tudás-építkezés, akkor folyamatosan szűkűlni fog az „életképes”-nek tekintett generáció életkori határa, míg végül csak nagyon keveseket fognak életképesnek nyilvánítani. De baj azért is, mert elvész a tudás átadásának módja, vagyis az a képesség, hogy a múltra vonatkozó ismeretekből a jelenen túlmutató, valódi új tudás keletkezzen. Feledésbe merül a minőség megállapításának módja, hiszen ha mindenfajta minőséget összemosunk, ha nincsenek megalapozott ismereteink, nincs gyakorlatunk, akkor például valóban nem vesszük észre, hogy lényegesen pocsékabbul szól az mp3, mint egy audiofil vinyl lemez, s az sem tűnik föl, hogy a HDTV tűélessége feláldozta a mélységélességet. S főként azt nem lehet majd megállapítani, hogy miből következik a rossz minőség, hiszen nem lesz mérce. Ám ami ennél is fontosabb: nem tudják majd utódaink kiválasztani a legjobb munkaeszközöket – visszaesik a termelékenység –, és nem lesznek képesek valódi, nagy rendszerekben – például társadalmi rendszerekben – gondolkodni. Fordítva is igaz: nem tudnak majd piciny világokban, intim, érzelmi világokban létezni, mert a közösségi kapcsolatok árnyalatait már nem fogják érzékelni.
Ha azonban túllépünk a szokásos nyafogáson, láthatunk mást is. Láthatjuk, hogy egyáltalán nem mindenki akarja ezt a háborút. Nagyon sok a példa a generációs összefogásra. Láthatjuk, hogy sok fiatal szomjazik igazi tudásra; olyanra, amelyik nemcsak papírt ad a kezébe, hanem jövőt is. És ilyenkor mégis összeszedi magát a birka, s bár az ablakon kinézve szürkének tűnik az ég, tanulni kezdi a legmodernebb tudományt, hogy aztán átadhassa azt – mielőtt még a lassú búcsúzásra készülne.
