Hétéves voltam, amikor papírra vetettem az első mesémet. Rövid mese volt, hiszen még alig tudtam írni. Az osztályban akkor már én voltam a mesemondó, s ez a megtisztelő pozíció évekig az enyém maradt. Szinte naponta kellett új meséket kitalálnom, hogy szórakoztassam az osztálytársaimat, akik hálából nem vertek meg, amíg a mese be nem fejeződött.
Aztán sokáig nem írtam meséket. Húszévesen kezdtem újból, ám azok rossz mesék voltak, csakúgy, mint a verseim, pedig azok meg is jelentek néhol. Csaknem húsz év telt el ismét, amikor terjedni kezdett az internet, és én az elsők között voltam, akik már otthonról is föl tudtak menni a világhálóra. 1997-ben kezdtem önállóan publikálni a neten. S mi más is lehetett volna az egyik első produkció, mint egy mese. Nagyon szeretem ezt a mesét, ami a megszületése óta hitem szerint sok-sok ezer embernek segít visszaadni azt a reményt, hogy egy embertelen világban is megtalálhatjuk, akit keresünk. Mivel a blog olvasói közül néhányan amúgy is gyanakodnak, hogy hébe-hóba az irodalommal kacérkodom, hadd kívánjak szép húsvétot minden birkának ezzel a mesével. Azoknak is, akik már olvasták, de különösen azoknak, akik még nem.
A Kékségeskék Sziget
Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén volt egyszer egy sziget. Ha még emlékszel rá, milyen az Óperenciás Tenger – és biztosan emlékszel rá, noha már régen jártál ott, gyermekkorodban, amikor esténként nagymamád vagy édesanyád az ágyad szélére ülve mesélt Neked –; tehát az Óperenciás Tenger olyan kék, mint az égbolt. A kellős közepén levő szigetről pedig bármerre tekintesz, az Óperenciás Tenger kékje beleolvad az ég kékjébe, mintha nem is csupán a tenger, hanem a Mindenség közepén lenne a sziget. El is nevezték hát az Óperenciás Tenger kellős közepén levő szigetet Kékségeskék Szigetnek.
A Kékségeskék Szigeten ugyanúgy éltek az emberek, mint más mesékben: voltak szegények és gazdagok, szorgosak és lusták, okosak és butuskák, fiatalok és idősek – emberek voltak mindannyian, mesebeli emberek. Volt azonban egy nagy különbség a többi meséhez képest: a Kékségeskék Sziget fölött mindig sütött a nap; itt, az Óperenciás Tenger kellős közepén soha nem volt éjszaka. Hát akkor hogyan aludtak az emberek – kérdezhetnéd –, amikor mindig világos volt? Hát, amikor már későre járt, akkor az emberek lefeküdtek az ágyukba, körbenéztek, és a körös-körül kékességeskékség úgy elringatta őket, hogy álomba merültek. És álmukban ők is mesehősök voltak, akik legyőzték a hétfejű sárkányt, és elnyerték a tündérszép királykisasszony kezét, nomeg, az öreg király fele királyságát.
Itt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, a Kékségeskék Szigeten élt a Legény is. Szegények voltak a szülei, de szorgosak és becsületesek, ezért mindig megvolt a napi betevő falat, igaz, több se. A Legénynek nem volt sok játéka, de ezek nélkül is boldog volt, mert az édesanyja sokat mesélt neki. Mesélt az Égigérő Fáról, az Örökzöld Fűről, az Ezerszínű Virágról, az Igazgyöngy Forrásról, a Dallamos Madárról, a Napsugaras Napról, a Fekete Földről és persze a Kékségeskék Szigetről. A Legény könnyen megértette ezeket a meséket, hiszen minden nap egyre magasabbra mászott az Égigérő Fán, noha tudta, hogy ameddig él, addig a tetejére soha nem juthat el. De ahogy szétnézett a magasságból, a Kékségeskék Sziget minden kincse egyre teljesebben tárult elé.
Amikor már eleget nézelődött, lemászott a földre, vidáman kószált az Örökzöld Fűben, amíg a tisztáson meg nem látta az Ezerszínű Virágot, amely minden nap más és más színben pompázott. Azután meghallgatta a Dallamos Madár énekét: a Dallamos Madár is minden nap más muzsikát csicsergett. Ha kimelegedett a Legény a Napsugaras Nap gyöngéd sugaraitól és megszomjazott, elballagott az Igazgyöngy Forráshoz, és elegendő volt egyetlen cseppjével megnedvesítenie az ajkát, máris elmúlt a szomjúsága. Talán mondanom sem kell, hiszen hallottál már Te is sok mesét, hogy az Igazgyöngy Forrás minden cseppje más és más ízű volt. A Legény játékvárat is épített magának a Fekete Földből. Napról-napra szebb várat, mert a legszebb mese, amit édesanyjától hallott, a Leányról szólt. A Leányról, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem. És olyan igéző tekintete, hogy az embert azonnal elcsábítja. A csábítás pedig veszélyes dolog, mert szerelmesnek lenni gyönyörű, de könnyen veszélybe sodorhatja a Kékségeskék Szigetet az, aki a csábítónak meggondolatlanul engedelmeskedik, és akkor csak a hold és a csillagok segítenek.
– Mi az a hold és mik azok a csillagok? – kérdezte egyik este, elalvás előtt, édesanyját a Legény, mielőtt a körös-körül kékességeskékség álomba ringatta volna.
– Tudod, fiam – válaszolta az édesanyja – más mesékben este és éjszaka sötét van.
– Mi az, hogy sötét? – kíváncsiskodott tovább a Legény.
– A sötét – folytatta türelmesen az édesanyja, mert az édesanyák és nagymamák a mesékben mindig türelmesek – olyankor van, amikor a Napsugaras Nap nem világít. Más mesékben este a Napsugaras Nap elmegy aludni, úgy is mondják, hogy lenyugszik, hogy hajnalban azután vidáman és kipihenten keljen föl, és ragyogása felmelegítse a földet, és hogy nappal olyan világos legyen, mint itt nálunk mindig, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, itt, a Kékségeskék Szigeten. De hogy éjszaka se legyen koromsötét, a Napsugaras Nap a Halovány Holdra és a Hunyorgó Csillagokra bízza, hogy elvezesse az embereket éjszaka a Jóságos Mesemondóhoz, aki segít rajtuk, ha bajba jutottak. A Halovány Hold és a Hunyorgó Csillagok tehát nálunk nem láthatók, ettől olyan kék a Kékségeskék Sziget.
A Legény dalokat írt a Leánynak, és nagyon készült rá, hogy ha majd eljön egyszer, előadja neki az összeset egyetlen Dalként a palotában, amelyet egyelőre csak játékból épített, bár így is nehéz volt, mert a Fekete Föld nem adta könnyen magát.
Nőtt, nőtt a Legény, és ahogy cseperedett, egyre szebb dalok fogantak meg a szívében; azt suttogták a társai, hogy meseköltő lesz belőle. Vidám dalokat írt, mert örült, ha nevetnek az emberek. Csodálatosak voltak a dalok, hiszen nagy és tiszta lelke volt a Legénynek, és szerette az embereket. Csak a barátai tudták róla, milyen szomorúságban születnek meg ezek a dalok, mert a Legény boldogtalan volt. Magányos volt nagyon, elkerülték, kinevették őt a lányok. De mit bánta volna ő, ha az egész világ kikacagja, csak jönne már a Leány.
Már-már arra gondolt a Legény, hogy az Óperenciás Tengerbe veti magát, ilyen gondolatokkal sétált a tengerparton, amikor elébe toppant valaki, akinek hosszú, göndör, fekete haja volt, mély, barna szeme, sötét bőre, és olyan igéző tekintete, hogy a Legényt egyből elcsábította.
– Hahó, Legény! – szólott a Leány – Eljöttem érted, hogy megismerd a szerelmet, hogy örökre boldoggá tegyelek! De figyelmeztetlek: engem csak az szerethet, akinek a lelke nagyon erős, különben ha elmegyek majd, bele fogsz halni a szerelembe. Eddig még mindenki belehalt.
– Erős vagyok – válaszolta a Legény –, és valóban olyan erősnek érezte magát, mint amilyenek más mesékben a legerősebb óriások szoktak lenni.
– Erős vagyok – folytatta –, szeretlek, Tiéd minden kincsem, azt akarom, hogy mindig Velem maradj, hiszen olyan gyönyörű vagy, hogy nincs hozzád fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. El is énekelem Neked a Dalt...
– Várj még azzal a dallal! Ha azt akarod, hogy örökké Veled maradjak és szeresselek, akkor azt kell tenned, amit én akarok, és előbb meg kell ismerjelek Téged és a Kékségeskék Szigetet.
– Hát persze – derült föl a Legény arca – megmutatok Neked mindent. Kedvesem, gyere velem! Kezdjük talán az Igazgyöngy Forrásnál!
– Igazgyöngy forrás? Nem hangzik rosszul! Na, lássuk csak... Milyen finom és hűsítő már egyetlen cseppje is! Legény, add nekem a forrást! Nekem minden cseppje kell!
– Ugyan, hogyan adhatnám Neked? – esett kétségbe a Legény – Hiszen az Igazgyöngy Forrás mindenkié! Csak akkor tud minden nap más és más ízű lenni, ha nem visszük el innen...
– Legény, azt mondtad, hogy szeretsz! Még egy vacak forrást is sajnálnál Tőlem?
– Szeretlek, hát nem látod, mennyire szeretlek, Téged szeretlek, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű vagy, hogy nincs hozzád fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. El is énekelem Neked a Dalt...
– Előbb a Forrást!
– De ha Neked adom az Igazgyöngy Forrást, veszélybe sodrom a Kékségeskék Szigetet! Szomjazni fog az Égigérő Fa, az Ezerszínű Virág, az Örökzöld Fű, a Dallamos Madár és az emberek!
– Ne érdekeljenek a többiek! Engem szeress, mert olyan gyönyörű vagyok, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. Tedd, amit én akarok, ide azzal a forrással, különben nem teszlek boldoggá!
– Hát legyen, amit Te akarsz – búsult a Legény – lásd, mennyire szeretlek. És akkor most elénekelném a Dalt..
– Mit is mondtál? Égigérő Fa?
– Igen, Égigérő Fa! – csillogott ismét a Legény szeme – Gyere! Másszunk föl rá együtt! Érzem, ketten együtt olyan magasra jutunk, mint még soha! És meglátod onnan föntről, milyen gyönyörű a Kékségeskék Sziget! Ha meg felértünk, eléneklem Neked a Dalt...
– Dehogy mászom! Eszem ágában sincs mindenféle fákon összekócolni hosszú, göndör, fekete hajamat, megkarcolni sötét bőrömet, kockáztatni mély, barna szemem épségét! Ha ez egy ilyen csodafa, add nekem, vágd ki, hadd lássam, milyen erős vagy!
– Hogy vághatnám ki az Égigérő Fát? – szomorodott el megint a Legény – Veszélybe sodornám a Kékségeskék Szigetet! Ez a fa ad menedéket az állatoknak, és fenséges lombkoronája alatt hűsölnek az emberek. Amikor pedig meghalnak, ezen a fán keresztül jut föl a lelkük az égbe!
– Szóval mégis gyenge vagy? Nem szeretsz? Hiába vagyok olyan gyönyörű, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem? El is megyek...
– Jaj, ne menj el, maradj örökké velem, látod, azt teszem, amit Te akarsz, egyetlen mozdulattal tövestől kicsavartam az Égigérő fát, annyira szeretlek. És akkor a Dalt...
– Tényleg, valami Dallamos Madárról is beszéltél!
– Igen, nagyon kedves kismadár! – vidult föl a Legény – Tőle tanulom a dallamokat, amelyekre verseket költök, és mindjárt el is éneklem Neked...
– Hagyj már békén az énekléseddel! Itt egy kalitka, ezentúl ebben fog lakni a madár. Persze, csak ha szeretsz engem, és megfogod!
– A Dallamos Madár csak akkor tud kitalálni minden napra más és más muzsikát, ha szabadon röpülhet! – magyarázkodott kétségbeesetten a Legény – A kalitkában minden napja ugyanolyan lenne! Ha nincs muzsika, veszélybe sodrom a Kékségeskék Szigetet, mert boldogtalanok lesznek az emberek!
– És az én boldogságom? Engem nem akarsz boldoggá tenni? Tedd azt, amit akarok!
– Jaj, csak azt lesem, hogyan tehetnélek Téged boldoggá, szerelmem! Hiszen olyan gyönyörű vagy, hogy nincs hozzád fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem. Csak egy pillanatig várj, amíg a Dallamos Madár elcsicsergi az utolsó melódiát, hogy azután én is elénekelhessem Neked a Dalt...
– Jó, jó, csak gyorsan, mert már kezdek elfáradni! Ide azt a madarat, s ameddig végeztek, leheveredek a fűbe!
– Ugye, milyen selymes az Örökzöld Fű? – kérdezte megint reménykedve a Legény.
– Selymes, selymes, jól is nézne ki az én kertemben. Ugye tudod, mit akarok?
– Az Örökzöld Füvet is? – jajdult föl a Legény – Ez a fű csak itt ilyen selymes, csak itt tud ilyen zöld lenni, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, a Kékségeskék Szigeten!
– Azt csak bízd rám! Enélkül a fű nélkül képtelen lennék szeretni Téged! Szerelem nélkül pedig nem tehetlek örökre boldoggá! Vigyázz, elveszítesz engem, aki olyan gyönyörű vagyok, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem.
– Igen, a hosszú, göndör fekete hajad, a mély, barna szemed, a sötét bőröd... Szerelmes vagyok Beléd, Tiéd az egész rét...
– Az Ezerszínű Virág is?
– Nem érted – volt most már igazán szomorú a Legény –, nem érted a Kékségeskék Szigetet... Talán nem is szeretsz engem, és nem is azért jöttél ide, hogy megismerjem a szerelmet, és örökre boldog legyek Veled... De ha ennyire akarod, tessék, Tiéd az Ezerszínű virág is... Csak kérlek, öntözd meg naponta az Igazgyöngy Forrás egy-egy cseppjével, hogy mindig más színe legyen!
– Én azt akarom, hogy minden nap mind az ezer színében virágozzék, és amit én akarok, azt el is érem! Csak Te nem akarod, hogy boldog legyek! Különben már rég nekem adtad volna a Napsugaras Napot is!
– A Napsugaras Napot? A Napsugaras Napot?
– Most mit vagy úgy oda... Igen, a Napsugaras Napot, az összes sugarával. De érdekel is Téged, hogy minek örülnék én, aki olyan gyönyörű vagyok, hogy nincs hozzám fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán más mesékben sem...
– De ha Neked adom a Napsugaras Napot, sötétség lesz itt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, nem ringat többé körös-körül kékességeskékség, veszélybe sodrom tehát a Kékségeskék Szigetet, és nem láthatom hosszú, fekete, göndör hajadat, mély, barna szemedet, sötét bőrödet se... elpusztul a lelkem is!
– Ne mindig magaddal törődj! Add ide azt a napot, a lelkedet meg bízd rám! Most már azt is megengedem, hogy elénekeld a Dalt, csak előbb építsd meg a palotámat! Nem kívánhatod, hogy itt, a sötét hidegben hallgassalak Téged!
És a Legény nekifogott, hogy felépítse a Fekete Palotát. Feketét, mert teljes sötétségben építette, és feketét, mert a Fekete Földből építette. Más mesékben tán hét éjjel és hét éjszaka tartott volna az építkezés, de itt nem volt már nappal. Nehezen ment a munka, mert a Fekete Föld hideg volt és kemény, nehezen adta magát. De a Legény összeszedte minden erejét, erőt adott neki az, hogy végre elénekelheti a Dalt, elénekelheti a szerelmének, aki örökre boldoggá fogja tenni őt; a Leánynak, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem; a Leánynak, aki igéző tekintetével elcsábította őt annyira, hogy mindenét odaadta neki.
És láss csodát, egyszercsak elkészült a Fekete Palota. Te, aki már sok mesét ismersz, még Te is elámultál volna, ha láttad volna! Két kacsalábon is forgott, és olyan pompás volt, amilyet csak az tud építeni, aki valakit szeret. A Legény mindenkit meghívott a Fekete Palota felavatására, és jöttek is az emberek, sokan. A legnagyobb terembe vezette őket, amelynek falai, padlója és mennyezete a Legény erejétől hófehér márvánnyá nemesedtek. El is nevezték hát a termet Márványteremnek. A Márványterem fő helyén persze a Leány ült, akinek hosszú, göndör, fekete haja volt, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem. De az emberek nem látták őt, hiszen sötét volt.
Azután egyszercsak fölcsendült a Dal, amit a Legény írt a Leánynak. Csodálatosan zengett a Márványteremben. Egy egész napon keresztül énekelt a Legény. És ahogy énekelt, az emberek, akik a sötétben semmit nem láttak, megint azt érezték, hogy süt a Napsugaras Nap, hogy muzsikát csicsereg a Dallamos Madár, hogy selymes az Örökzöld Fű, hogy kinyitotta szirmait az Ezerszínű Virág, hogy hűsít az Igazgyöngy Forrás minden cseppje, hogy egyre magasabbra mászhatnak az Égigérő Fán, és hogy ismét körös-körül ringat a kékességeskékség a Kékségeskék Szigeten.
És amikor véget ért a Dal, és már mindenki haza ment, így szólt a Leány a Legényhez:
– Most már tudom, hogy erős vagy, és szeretsz engem. Gyere, boldoggá teszlek Téged, és örökké Veled maradok.
A Leány és a Legény egy testté olvadt azon a különös éjszakán. A Legény olyan boldog volt, amilyen boldogok még a mesében is csak ritkán lehetnek az emberek. És amikor már beteljesültek egymással, a Legény elaludt.
Amikor a Legény felébredt, riadtan látta, hogy a Leány, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem; a Leány csomagol.
– Hát Te mit csinálsz? – kérdezte.
– Mit csinálnék? Elmegyek. Megkaptad, amire szükséged volt.
– De hát azt ígérted, hogy örökre Velem maradsz!
– Hát nem ez az éjszaka volt az örökkévalóság? Bolond... Én csak el akartalak csábítani igéző tekintetemmel... Na, sietek, a kapu előtt vár már a Hétfejű Sárkány, hogy az én igazi szerelmemhez, a Kősziklaszívű Királyhoz repítsen, akinek gyémántból van a palotája, nem sárból...
– De mit kezdel ott az én kincseimmel? A Kékségeskék Sziget kincseivel?
– Ezek Neked kincsek? Már nincs szükségem rájuk. Tessék, ha annyira kellenek, mind visszaadom őket, csinálj velük azt, amit akarsz! Egy hervadt virág, egy korhadt fa, egy kiszáradt rét, egy jeges forrás, egy néma madár, egy hideg korong ... Maradt még valami?
– A lelkem...
– A lelked? Nincs már Neked lelked!
– Azt nem viheted el! Nézd csak, ha a szívemhez szorítom a korongot, átveszi a lelkem melegét, és mindjárt kisüt ismét a Napsugaras Nap!
És a Legény úgy is tett, ahogy mondta, szívéhez szorította a kihűlt napot, de az ég sötét maradt.
– Látod, jégcsap a Te lelked! – kacagott a Leány; hideg és kegyetlen, mint az enyém. Ezt akartam, és megmondtam, hogy amit akarok, azt el is érem! Rombolni jöttem! Azt akartam, hogy pusztuljon el a Te Kékségeskék Szigeted, ami úgyis csak a Te mesédben létezik, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka se túr, az Óperenciás Tenger közepén!
– De én meghalok Nélküled! Szeretlek, bármilyen gonosz is vagy!
– Ha meghalsz, meghalsz, engem nem érdekel. Akkor Te is ugyanolyan gyönge voltál, mint a többiek. Nem is érdemelted meg, hogy boldoggá tegyelek. Na, ég Veled! – mondta a Leány, és felpattant a Hétfejű Sárkányra.
A Legény rettenetesen zokogott. Úgy érezte, megszakad a szíve. Úgy záporoztak a könnyei, mint amikor más mesékben hosszú szárazság után megnyílnak az ég csatornái. Futott céltalanul mindenfelé, nem találta helyét a sötét szigeten. Már éppen az Óperenciás Tenger partjára ért, hogy most valóban a hullámokba vesse magát, amikor felpillantott az égre, és valami homályos derengést látott. Eszébe jutott, mit mesélt az édesanyja.
– Halovány Hold, Hunyorgó Csillagok, segítsetek Nekem! Vezessetek a Jóságos Mesemondóhoz!
Így is történt, a Halovány Hold és a Hunyorgó Csillagok mutatták az utat a Legénynek a Jóságos Mesemondó házának kapujáig.
– Jóságos Mesemondó! Kérlek, bocsáss meg nekem! – könyörgött a Legény – Igéző tekintettel elcsábítottak, és veszélybe sodortam a Kékségeskék Szigetet!
– Bizony, nem vigyáztál. De a sziget most is körös-körül ringatón kékességeskékség, csak Te nem látod, mert fáradt vagy, és pihenned kell. Majdnem meghaltál, de Te erős vagy. Nyeld le ezt a varázslatos mesegolyót! El fogsz aludni, és ha felébredtél, már kicsit könnyebb lesz Neked.
A Legény lenyelte a varázslatos mesegolyót. Elszenderült, a Leányról álmodott, akinek hosszú, göndör, fekete haja volt, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de talán még más mesékben sem, és aki mégis hideg, gonosz és kegyetlen volt. Álmában még sokáig szerette a Leányt, aki igéző tekintetével elcsábította, és aki – ha csupán egyetlen éjszakára is, de – boldoggá tette őt. Azután mély álomba zuhant, olyanba, amilyet csak a föld mélyén megbújó szén álmodik évmilliókon keresztül, amíg ki nem bányásszák onnan, hogy azután álmai teljes melegét adhassa a didergő embereknek.
Nem tudni, meddig aludt a Legény, ám amikor felébredt, sütött a Napsugaras Nap, selymes volt az Örökzöld Fű, muzsikát csicsergett a Dallamos Madár, szivárványban pompázott az Ezerszínű Virág. A Legényt a barátai az Igazgyöngy Forrás egy cseppjével kínálták, és biztatták, hogy másszon föl ő is az Égigérő Fára.
– Hát nem pusztult el a Kékségeskék Sziget? – örvendezett a Legény.
– Nem pusztult el, de egy kicsit megváltoztattam a mesét – válaszolta a Jóságos Mesemondó. Úgy döntöttem, hogy mostantól kezdve itt, az Üveghegyen túl, ahol a kismalac farka sem túr, az Óperenciás Tenger kellős közepén, a Kékségeskék Szigeten is lesz nappal és éjszaka, hogy amikor ismét el akarna csábítani bárkit is egy igéző tekintetű lány, akinek hosszú, göndör, fekete haja van, mély, barna szeme, sötét bőre, olyan gyönyörű, hogy nincs hozzá fogható az egész Kékségeskék Szigeten, de tán még más mesékben sem, ám akinek jégcsapból van a lelke, akkor mindenkinek eszébe jusson, mekkora kincs a Kékségeskék Sziget, és akkor se sodorjuk veszélybe, amikor bánatosak és elkeseredettek vagyunk. Hiszen mindannyiunk meséjében létezik ez a sziget, tudhatod, gyermekkorodban elég sok mesét hallottál édesanyádtól az Égigérő Fáról, az Örökzöld Fűről, az Ezerszínű Virágról, az Igazgyöngy Forrásról, a Dallamos Madárról, a Napsugaras Napról, a Fekete Földről és persze a Kékségeskék Szigetről.
– A Leány meséjében is létezik? – kérdezte a Legény.
– Igen, az övében is, csak talán ő se tudja még. Hiszen a Leány által nemcsak elképzelted, hanem végre meg is élted a mesét; olykor-olykor ő is szeretett Téged.
– És a szerelem?
– Vigyázz magadra! Ha ismét eljön, kívánom Neked, jöjjön el ismét, már látni fogod akkor is, amikor csak a Halovány Hold és a Hunyorgó Csillagok világítják meg az arcát, és látni fogod akkor is, amikor a Napsugaras Nap sugaraitól ragyog. Járj szerencsével!
Hazaindult hát a Legény. Azóta még sokszor jutott eszébe a Leány, de újabban megint kezd dalokat írni, és gondol valakire, aki talán már el is indult hozzá.
Neki írta ezt a mesét is, amelynek – mint minden mesének – itt a vége, fuss el véle!
