„Majd elpirulsz

Lenézel a földre és kacagunk

Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba

A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik

És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is”

(József Attila: Olyan bolond vagy)

– Parancsol még valamit, Uram? – kérdezte az eladó hölgy.
– Nem, semmit, csak méltányos végösszeget és egy kedves mosolyt – válaszolta a férfi.

Az eladó elmosolyodott. 

– Magának gyönyörű a mosolya!  Üzenem a férjének vagy a pasijának, hogy irigylem.
– Ha majd lesz pasim vagy férjem, megmondom neki! – derült föl a lány arca.
– Az lehetetlen, hogy egy ilyen kedves lánynak ne legyen senkije! Ez tűrhetetlen! Ráér most? Meghívom egy akármire! – ajánlkozott a fiú.
– Most? Nem látja, hogy dolgozom? Délután négy óra van, és csak este tízkor végzek.
– Remek! Igazán örülök, hogy zárás után találkozhatunk. Megvárlak, jó?
– Hat órán keresztül képes lennél várni rám?
– Akár egy életen keresztül is! Akinek ilyen mosolya van…
– Ne viccelj már! Tényleg itt akarsz ácsorogni tízig?
– Fogadjunk?
– Nem bánom, fogadjunk, de mibe?
– Mondjuk abba, hogy ha megvárlak, akkor… akkor hazakísérhetlek.
– És ha nem vársz meg?
– Olyan nincs. Az életem árán is megvárlak.
– Hát, ilyet nekem még senki nem mondott. Vagyis ha mégsem vársz meg, akkor az életedet nekem adod?
– Túl sokat kérsz, de így is tiéd az életem és a halálom.
– De vicces vagy! A herceg a hófehér lovon. Különben biztosan nem fogsz megvárni. Viszont most ne zavarj, kezd hosszú lenni a sor.

A fiú megállt az egyik polcnál, és le nem vette volna a szemét a lányról. A lány csak néha-néha pislantott a fiúra, és a kolléganőivel kuncogott nagyokat, amikor kevés volt a vásárló. A fiú olykor sétált egyet a boltban, majd ismét a polcnál kötött ki. Már fejből tudta, melyik árunak melyik a szomszédja.

– Hát ezt nem hittem volna, hogy egy pasi ilyet megtegyen – nevetett a lány, amikor késő este kilépett az üzlet elé. - Te nem vagy normális! Te Don QuijoteI Igaz, nekem is elment a józan paraszti eszem, hogy így első szóra belementem. Megszántalak... Most meg mit nézel?
– A kezedet nézem.
– Mi van azon nézni való? Kéz. Fáradt kéz.
– A kisujjad.
– Te tényleg bolond vagy, esküszöm! Milyen a kisujjam? – a lány a kabátja zsebébe tette a kezét.
– Amikor tízéves voltam, egyszer elveszítettem a szivacsmacimat. Kis, piros szivacsmacim volt. Nagyon megsirattam. Az egyik szomszéd néni kezdett vigasztalni. Azt ajánlotta, menjünk sétálni, és megtanított a kisujjfogásra. Vagyis arra, hogy csak egymás kisujját fogva sétáljunk. Meg még azt is mondta, hogy reméli, egyszer majd lesz egy lány, akivel úgy sétálhatok, hogy fogjuk egymás kisujját.
– Jó szöveg... Előbb a kisujjamat, aztán mindent?

A fiú nem felelt. Hol a lány arcát nézte, hol a zsebet, amelyből lassanként kibújt egy kisujj.

– Nem tudom, hogyan csinálod, de az történik, amit te akarsz! Ki vagy te? – kacagott ismét a lány – Na, most már mindegy, add a kisujjadat!.
– Én csak… nekem csak nagyon tetszel. Mert szép vagy, kedves és okos.
– Én okos? Ugyan már… Ha okos lennék, szóba sem álltam volna veled! Kidobattalak volna az üzletből, olyan ciki volt, ahogy ott álltál. Tökre zavarban voltam.
– Ne mondd, hogy nem vagy okos, kérlek! Én buta nőkkel nem ismerkedem. Nem várok rájuk hat órán át.
– Meg ne hasadjon már a szívem! Én nem kényszerítettelek, de ha tényleg haza akarsz kísérni, siessünk, mert lekésem az utolsó buszt, és akkor aztán…
– Akkor aztán? Én nem nagyon messze lakom...
– Hogyisne! Mit képzelsz magadról? Egyformák vagytok Ti pasik, mind azt akarjátok! Most mit nézel úgy rám megint? Azt hiszed, nem tudom, miért vártál meg?
– Jó, hát akkor siessünk! … Jaj! Kinyílt a táskám, kiborult egy csomó vacak, olyan béna vagyok, menj, siess csak, mert lekésed a buszt.

A lány lehajolt, segített összeszedni a fiúnak a kacatokat, könyveket, füzeteket, s közben kérdezgette, hogy miről szólnak azok a furcsa című jegyzetek.  A fiú igyekezett válaszolni, de közben nagyon gyorsan telt az idő.  Aztán elment mellettük az utolsó busz is.

– Hívok neked taxit, ne félj…
– Azt mondtad, hogy a közelben laksz. Vagy füllentettél?
– Nem, én neked sosem fogok hazudni, csak...
– Mi van hősszerelmes, beijedtél? Meg sem csókolsz? Na, mi lesz már, Casanova?

Hogy milyen egy új szerelemben az első csók, azt mindenki tudja. Azt az elképzelhetetlen első éjszakát is kiválóan el tudjuk képzelni. Sőt, az is a fantáziánkra bízható, hogy milyenek voltak az újabb és újabb esti találkozók, majd az együtt töltött hétvégék, és bizonyára az a pillanat sem erőlteti meg a képzeletünket, amikor a fiú megkérte a lány kezét.

– Uram! Ön fal fehér! Rosszul van? Már negyedszer szólok Önnek, hogy parancsol-e valamit még?

A férfi összerezzenve kapja föl a fejét, és szégyenkezve néz a hozzá hasonló korú eladó hölgy szemébe.

– Elnézést, csak eszembe jutott egy történet. Nem, nem kérek semmit. Csak méltányos végösszeget és egy kedves mosolyt.