Az elmúlt negyed században szinte vitathatatlan állítássá vált az a hazugság, hogy az egykori „szocialista” – szándékos torzítással kommunistának nevezett – országok népei a biztonság helyett a szabadságot választották. Ez a hazugság a szabadságot és a biztonságot egymás ellentéteként állítja be. Holott a szabadságnak nem a biztonság, hanem a szükségszerűség, még pontosabban a kényszerűség az ellentéte. A biztonságnak sem a szabadság, hanem a kiszolgáltatottság az ellentéte.
A szabadság és a biztonság csak együtt létezhet, csak akkor lehet egy társadalom szabad, ha egyszersmind biztonságos is. És csak akkor lehet egy társadalom valóban biztonságos, ha egyúttal szabad is.
Mielőtt már megint világmegváltásra készülnénk, induljunk ki egy parányi példából! Tegyük föl, hogy egy közösség fontosnak tartja a közbiztonságot! A közbiztonság azt jelenti, hogy nagyon csekély a lakásbetörések, autólopások, közterületi rablások, a nemi erőszakok és – nem utolsó sorban – a gyilkosságok száma. Vagyis – most figyeljetek, birkák! – az utcákon és a parkokban este is félelem nélkül, szabadon lehet tartózkodni, közlekedni, létezni. Nem kell minden ház elé biztonsági őrt állítani, nem zárják ketrecbe magukat az emberek.
Ezzel szemben a szabad világ példaképének tartott USA-ban még mindig a legmagasabb az 1000 lakosra számított köztörvényes bűncselekmények száma. Az USA a történetének két évszázada alatt sem tudta felszámolni – vagy legalább számottevően tartósan mérsékelni – a belső terrorizmust. Sőt. Annyiban persze szabad a rendszer, hogy az elnököt is le lehet lőni. Szabadon.
Példánkat folytatva, egyáltalán nem mindegy, hogy a közbiztonság hogyan jön létre. Mert meg lehet teremteni például megfélemlítéssel. Lehet paranccsal. erőszakos rendcsinálással. Lehet korlátozásokkal. Hiszen ha a közösség biztonságát külső ellenség veszélyezteti, akkor a közösség bekeríti magát. Várfalakkal, betonfalakkal, vizes árkokkal, rakétaelhárító ellenrakétákkal – mikor mit diktál az idők szava. Ilyenkor persze szó sincs a határok átjárhatóságáról. A szabadság nagyon viszonylagos, sok, túl sok a kényszer. Ráadásul, ha a közösség gyenge, ha nincs folyamatos társadalmi együttműködés (ideértve a közösségi ellenőrzést is), akkor nemcsak a kényszerek miatt vannak korlátozások, hanem az önkényuralom természetéből adódóan is. Amikor pedig ennek a felülről, mintegy ajándékba kapott közbiztonságnak megszűnik a hatalmi támogatottsága, a közbiztonság egyetlen pillanat alatt összeomlik.
A létezett szocializmus valóban biztonságos volt a többség – a túlnyomó többség – számára. A naplopókon kívül mindenkinek volt munkája, a jövő kiszámítható volt – félfeudális, megkésve kapitalizálódott, nyomorúságot, ezernyi népbetegséget, analfabetizmust öröklött országok, népek indultak el a felemelkedés útján, egy nagyon gyors, a legfejlettebb tőkés országok utolérésének kényszere miatt erőltetetten gyors modernizáció részeseiként. Néhány év, évtized alatt megszűnt az éhínség, jelentősen csökkent a lakáshiány, nagy tömegek lettek műveltebbek, töredékére csökkent a bűnözés, példaértékű lett az egészségügy és a kisded-gondozás, nőtt a fogyasztás – vagyis emelkedett az életszínvonal, minőségibb lett az élet. Igazságosabbá, emberibbé vált a világ.
Az így létrejött rendszerekben azonban még nagyon kezdetleges volt a társadalmi együttműködés. Az állami tulajdon alapvetően elidegenedett tulajdon volt, nem önigazgató társadalmi tulajdon. S bár formálisan a dolgozó népé volt a gyár, a továbbra is bérmunkásként dolgozó nép aligha vehette kezébe a gyárai sorsának alakulását. Sokkal nagyobb – a mai új generációk számára elképzelhetetlenül nagy – beleszólása volt ugyan a gyár ügyeibe, mint manapság, de még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatjuk, hogy a beleszólás mindig teljesen kockázatmentes volt. A termelési viszonyok átalakítása a tőkés magántulajdonból megrekedt a gyors kollektivizálás szintjén, amit nem követett a tulajdon társadalmasítása. Ezek a rendszerek kivétel nélkül kispolgári mentalitásúak voltak, a biztonság ára éppen az volt, hogy a nép lemondott a közügyekben való részvételről, cserébe a biztonságért.
És ezzel hosszabb távon lemondott a tényleges biztonságról is. Amikor ugyanis a rendszer kapitulált, nem voltak olyan közösségek, amelyek a társadalmi, a szociális, a kulturális – és főként – a létbiztonságot garantáló vívmányokat megvédték volna. Hiszen akkor magát a rendszert védték volna meg. Ami persze ebben az esetben nem kispolgári rendszer lett volna. Más szavakkal azt állítom tehát, hogy az előző rendszer ugyan ténylegesen azért bukott meg, mert a csillagháborús verseny alatt gazdaságilag kimerült, de azért merült ki, mert "balra zárt", vagyis mert nem volt elég szabad, nem volt szabad, amennyire lehetett volna, és így nem tudta fenntartani a biztonságot.
A kispolgári szocializmus bukása azonban időben egybeesett a tőkés rendszer minden eddiginél mélyebb, tartósabb, általános válságának kibontakozásával. Noha a volt szocialista világrendszer új piacokat és olcsó munkaerőt jelentett, a profitráta mégis tovább csökkent, amelyre a tőkés világ egyetlen válasza az életszínvonal csökkentése lett még a centrum országaiban is. Az, amit néhány évvel ezelőtt csak hitelválságnak hívtak, valójában nem volt más, mint az, hogy a kapitalizmus képtelenné vált a jóléti jövő finanszírozására, tekintettel arra, hogy a fizetőképes kereslet nem tudta felszívni a fedezet nélküli hiteleket – egyre nagyobb mértékben csökkent a termelés.
Az elmúlt néhány esztendő azt mutatja, hogy a tőke nem tud más megoldást, mint a pénzügyi egyensúly érdekében teendő radikális „megszorításokat”, ami – ismétlem – nem más, mint a folyamatosan csökkentendő életszínvonal, az élet minőségének lerontása, a szabadság, vagyis az emberi jogok – elsősorban a munkához és a megélhetés való jogok – korlátozása, és ezzel párhuzamosan a biztonság felszámolása. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az államháztartási hiány csökkentésének kívánalma a centrum – különösen az Egyesült Államok – számára nem előírás, ennek ellenére a helyzet ott sem javul, akkor még nyilvánvalóbb, hogy a rendszeren belül nincs megoldás.
Ez nem azt jelenti, hogy – legalábbis tőkés szemmel nézve – a válság soha nem fog a rendszeren belül megoldódni. Két esetben lehetséges a megoldás. Az egyik eset, hogy a korábbiakhoz képest jóval alacsonyabb életszínvonalon stabilizálódik a rendszer. Tehát tartóssá válik a magas munkanélküliség és csökken az átlagéletkor, mert a rendszer nem tudja megtartani az időseket és nem támogatja az általános egészségügyi ellátást. A másik eset az, amikor szélsőséges, terrorista hatalomátvétel következik be a centrum országaiban, és kitör egy korlátozott (nem nukleáris) világháború.
A humanista megoldások, a válság tényleges felszámolása azonban kizárólag a rendszeren kívül képzelhetők el. Nem állítom, hogy erre van recept, azt sem, hogy mindenütt máris megteremtődtek rájuk a feltételek. Azt azonban igen, hogy föl lehet készülni. Tanulással, szervezkedéssel és az ebben a blogban oly sokszor említett összefogással. Először kis közösségek összefogásával majd egyre nagyobb közösségek rendszerével. A humanista megoldás nem szükségszerű, de kívánatos. Ezt fogalmazta meg talán az egész világon mindenkinél szebben József Attila, és lassanként akkor is megértjük, mire gondolt, ha oly sokszor – az utóbbi hetekben-hónapokban különösen sokszor – próbálták kiforgatni a szavait:
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd;
szép, komoly fiadat!”